Ajánló
2011. 11.30-
VARGA DOMOKOS
Feltöltve: 2011. dec. 17- , do
Garabonciás
Trailer
Garaboncias from judge brad on Vimeo
A sorozatról
Kétféle ember létezik: aki még nem tudja, mi garabonciásnak lenni, és aki igen -- az pedig örökre az marad.
És hogy ki a garabonciás? A garabonciás varázsló, suttogó, vihart támasztó. Látja a múltat, érzékeli a jövőt, kapcsolatot teremt az emberek között. A garabonciás tanult, okos, könyves ember, ezért tartottak tőle az emberek és a hatalom is.
És milyenek vagyunk mi, mai garabonciások? Varázslatot teremtünk a lényünkkel, a közösség érzésének bűvkörébe burkolózunk. Halottakkal nem beszélünk, de átvesszük és továbbörökítjük a tőlük kapott tudást, emléket állítva azoknak, akik már nem lehetnek közöttünk. A múltat sohasem felejtjük, abból táplálkozunk, és szem előtt tartva a jövőt, felhasználjuk a múlt örökségeit. A garabonciás közösségi lény. Őszinte, lelki gazdaságra törekvő, tudásában folyton gyarapodó, az emberi értékeket megbecsülő ember. Te, én, mi.
Varga Domokos filmje a maga valójában mutatja be, mit jelent a 20. században garabonciásnak lenni, miről szól egy közösségi olvasótábor, hogyan közvetítik mindazt az értéket kicsiknek és nagyoknak, ami emberré teszi az embert. Ami magyarrá teszi a magyart. A film célja, hogy érzékeltesse: a táborban való részvétel munka, mindenkinek meg kell harcolnia a lélekben való gazdagodásért, a közösségélményért. Cél nem csak a tudás megszerzése, hanem olyan élményekkel való gazdagodás, amit utána magával visz az ember, egy életen át.
Szabó Gabriella
Frissítve: 2012. január 4., he
Kedvcsináló
Az utolsó honfoglalás
A svájci Anniviers-völgy lakóiról van szó ebben a könyvben, merthogy ezek az embe-rek hun származásúnak tartják magukat. Úgy tudják, hogy őseik Attila katonái vol-tak, akik itt maradtak, vagy éppenséggel itt rekedtek, esetleg ide vándoroltak Attila halála és a hun birodalom szétesése után. Ez a nép valaha hunmagyar nyelvet beszélt, s ez a nyelv a könyv szerint egészen a 16. századig fennmaradt. Ma már csak töredékei, átformált emlékei és származékai élnek, de jelenléte most is tapintható.
Hunok, Svájcban
Salamin András ősei a svájci Anniviers-völgyből származnak. Sok Salamin nevű embert talált, amikor ott járt. Úgy gondolta, megírja családja történetét. El is kezdte, de sok-sok utazás lett belőle szerte a nagyvilágban, meg sok-sok kutatás és feltárás, valamint egy impozáns, kétkötetes mű.
Az egyik legtöbbet emlegetett hun falu az Anniviers-völgyben Pensec, amelynek nevét a helybeliek ősidők óta Penszéknek ejtik.
A hivatalos magyar történelemtudomány nem szereti az őstörténet-kutatást. Hogy miért nem, arról hosszan lehetne értekezni, legyen elég most annyi: nemzetünk őstörténete olyan tudományos terep, ahol bármikor felbukkanhat valamilyen nem várt érdekesség. Nem is lenne ezzel olyan nagy baj, ha ezek az érdekességek nem döntenének le néhány katedrát, s nem kérdőjeleznének meg sok, kényes gonddal felépített történészi életművet, amelyek természetesen a jól ismert klisékre, például a magyarság finnugor eredetére alapoznak. Az elmúlt évtizedek magyar történettudománya igyekezett úgy szocializálni a berkeibe fogadott kutatókat, hogy azok a klasszikusnak mondott, mások által már kitaposott úton haladjanak tovább. Aki más nézeteket vallott, aki váratlan, a finnugor elméletre rácáfoló újdonságokkal állt elő, azt vagy kilökte a körből, vagy eleve be sem engedte.
Hús a nyereg alatt
No, most megjelent egy kétkötetes, igen szép kiállítású mű, az Infotop Kiadó gondozá-
sában. A két kötet a kiadó Bolygónk Gyöngyszemei című sorozatának újabb állomását jelenti. Az első kötet a magyar őstörténettel foglalkozik, gyakorlatilag csupa olyan témá-
val, amely vörös posztó az akadémikus történelemtudomány számára. Az egyik fejezet-
ben például Attila fővárosáról, Sicambriáról van szó, amelynek romjait egyesek Budaka-
lász térségében vélik felfedezni. A kötet által felvetett kérdéseket, témaköröket egyéb-
ként ismerheti már az őstörténet iránt érdeklődő közvélemény, s most összefűzve, egymás-
hoz kapcsolva és sok-sok informatív illusztrációval ellátva a szerzők egy egységbe fog-
laltak mindent. Jól átlátható őstörténeti univerzumot teremtettek. Az egyik legfogasabb kérdés természetesen ezúttal is a hunmagyar kontinuitás ügye. Olcsó poén lenne arra hi-
vatkozni, hogy a szocializmus éveiben ez a problémakör tabunak számított. Már csak azért is, mert a pártvezetés szerette volna elkerülni, hogy a magyarok egy nagy, sőt a történelem talán legnagyobb birodalmát létrehozó hunok leszármazottainak érezzék ma-
gukat. Ha már birodalom, akkor az legyen inkább a Szovjetunió. Nem olyan vicces ez az egész, mint amilyennek tűnik. Akárcsak a Habsburgok, a szovjetek sem szerették vol-
na, ha a magyar nemzet megtalálja a történelemben a maga gyökereit, s éppen a hunok képében. Mert mindig sokkal erősebb, tettre készebb egy nép, amely ismeri a múltját, pláne, ha az a múlt dicsőséges mondjuk ki: világhódító, birodalomalapító ősökre tekint-
het vissza , mint az, amelyikkel elhitették, hogy a sztyeppék egyszerű, lovas vándoraitól származik. Akik nyereg alatt puhították a húst.
Ha még ide idézem a témák sorából a Jézus pártus származásáról szóló fejezetet, akkor végképp érezhető a szerzők bátorsága, ami ezúttal már a vakmerőséget súrolja. Jézus pártus származása is régi kérdése a magyar underground történetkutatásnak, s ebből igazi közéleti botrány lett évekkel ezelőtt.
Bujkáló szavaink
Az első kötetet Salamin András és felesége, Salaminné H. Mária írta és szerkesztette. A második kötetnél csatlakozott hozzájuk Erős Gábor is. Salamin András foglalkozását te-
kintve építőmérnök és matematikus, felesége szintén matematikus, Erős Gábor pedig informatikai mérnök.
Ha azt kérdezi tőlük az ember, hogy egyébként történésznek vagy mondjuk amatőr tör-
ténésznek érzik-e a magukat, azt válaszolják, semmiképpen. Érdeklődők, akiket nem hagynak nyugodni azok a történelmi problémakörök, amelyeket agyonhallgat a hivata-los történelemtudomány. Salamin András elmondta, hogy matematikusként ő is és fele-
sége is fontosnak tartja a bizonyítást, mint a tudományosság, a tudományos gondolkodás legfontosabb ismérvét, s ezt feltáró munkájuk során, illetve a kötetek megírásánál mind-
végig elengedhetetlennek tartották. Aki fellapozza a két könyvet, látni fogja egyébként, hogy az adott kérdéskörökben nemcsak a már korábban megejtett kutatások eredményeit, téziseit idézik, de az ellenvéleményeket is. Igaz ez természetesen a második kötetükre is, amely a Barangolás a magyar őstörténetben alcímet kapta.
A svájci Anniviers-völgy lakóiról van szó ebben a könyvben, merthogy ezek az emberek hun származásúnak tartják magukat. Úgy tudják, hogy őseik Attila katonái voltak, akik itt maradtak, vagy éppenséggel itt rekedtek, esetleg ide vándoroltak Attila halála és a hun birodalom szétesése után. Ez a nép valaha hunmagyar nyelvet beszélt, s ez a nyelv a könyv szerint egészen a 16. századig fennmaradt. Ma már csak töredékei, átformált em-
lékei és származékai élnek, de jelenléte most is tapintható.
Ha már itt tartunk, fontos az is, hogy az idősebbek többsége még a legutóbbi időkig is a vezetéknevét írta előre, a keresztnevét pedig mögé. Hivatalos dokumentumokban vagy az olyan kiadványokban is, mint a régióbeli szaknévsor. Ha már a nyelvnél tartunk, fon-
tos az is, hogy az első szótagra helyezték a hangsúlyt beszédükben az itteniek, s számos olyan helységnévre is bukkanhat errefelé az utazó, amelyben ott bújik a víz, az ár vagy az ér szavunk, esetleg annak valamilyen, kissé átalakult változata. Van itt egyébként Luk vagy Vizsoly nevű falu is, ráadásul a franciától eltérően az s betűt nem sz-nek, hanem következetesen s-nek ejtik. És használják a nyugati nyelvekben szinte ismeretlen zárt a hangot.
Megint az örökség
Nagyon szépek és beszédesek a kötet illusztrációi. Például a régi faházak képei. Ezek-
nek a faházaknak a többségén ma is látható valamilyen bevésett hunmagyar rovásírásos felirat, illetve ennek a rovásábécének átalakult, szelídült, hajlított vonalas változata.
Feljegyezték egyébként a helyi krónikák, hogy 1217 táján hun származású apátot is adott ez a nép. A nép, amely mindig szegény volt, s a hegyek által elzárt világban élt, ezért is tartotta meg oly sokáig ősi nyelvét, szokásait és jellemző vonásait is. Annyit még min-denképpen le kell írni, hogy Kiszely István antropológus is kutatott is. Az itteni arcokon belső-ázsiai jegyeket vélt felfedezni. Japánba küldött néhány itt vett vérmintát, s ezek segítségével a völgy lakóinál belső-ázsiai markereket mutattak ki, méghozzá jóval töb-
bet, mint a magyarországi magyaroknál.
Az anniviers-i hunokkal kapcsolatos történészi vizsgálódások még a 18. században kez-
dődtek. Egyesek kutatók ma is egyértelműnek tartják e nép hun származását, mások vi-
szont kategorikusan tagadják ezt. Mind a két tábortól idéz, mind a két táborra hivatkozik a kötet. Salamin András elmondta, hogy Svájcban egyébként lenézik ezt a hun eredetű közösséget, amelynek napjainkban sincs jó sajtója. Érdekes, de a szkeptikus történé-
szektől és a lekezelő cikkektől, tudósításoktól sem zavartatva, nagyon sok anniviers-i hun eredetűnek vallja magát. Méghozzá büszkén. És keresi is környezetében az őseire utaló emlékeket.
Vajon meglepetésnek számít-e, hogy a hazai hivatalos történelemtudomány mellőzi a témát. Igaz is, ha foglalkozna vele, az újból a hunmagyar kontinuitásra terelné a figyel-
met. Igaz, nincs már Szovjetunió, de itt a globalista világbirodalom, tessék azt csodálni, ne a hunokat.
Egyébként minél inkább mellőzi a témát az akadémista történettudomány, annál jobbkor jött most Salamin Andrásék feltáró könyve, amelyet a szerzők francia és német nyelven is szeretnének megjelentetni. Hogy ne legyen már olyan rossz sajtójuk a svájci hunoknak.
Sinkovics Ferenc
(forrás: Magyar Hirlap, magyarmegmaradasert.hu)
Tisztelt Hölgyem! Tisztelt Uram! Kedves Fiatal Barátom!
Jó szívvel várjuk a Magyarok Világszövetsége székházába
(1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3.),
2011. december 1-én csütörtökön, délután 6 órára
a Bartók-terembe
Gazda József:
A HARMADIK ÁG
Magyarok a szétszóratottságban
című könyv (Hét Krajcár Kiadó) bemutatójára
Könyve témájából előadást tart a szerző
A könyvet ismerteti: Benke László , a Hét Krajcár Kiadó vezetője
Köszöntőt mond: Patrubány Miklós , az MVSZ elnöke
Minden érdeklődőt jó szívvel várunk!
Gazda József könyve megrendelhető 20 % kedvezménnyel (+ postaköltség)
a Hét Krajcár Kiadó honlapján: www.hetkrajcar.hu
vagy személyesen, előzetes egyeztetéssel: 06-20-574-05-45
Gazda József könyve: A harmadik ág
-- Magyarok a szétszórattatásban --
Könyvbemutató az MVSZ-ben
Amióta elolvastam Gazda József kétkötetes könyvét, A harmadik ág at, a korábbiaknál jó-
val tágabban és összetettebben, mélyebben és nagyobb megértéssel, ugyanakkor sóvár-góbban, izgatottabb vággyal és szeretettel érzek és gondolkodom magyarságunkról, gyak-
ran tragikus sorsunkról, megdöbbentő történelmünkről, a történelem könyörtelen korsza-
kairól, veszélyben forgó nemzeti létünkről, hűségünkről és hűtlenségünkről, múltunkról és jelenünkről, bekötött szemű jövőnkről, és mégis-reménységünkről. E könyv elolvasá-
sa óta mélyebben látom sötétségünket, helyzetünket, világméretű sötétségünkben imboly-
gó gyertyaláng-létünket, idegszálaimmal azóta még űzöttebb érzékenységgel lesem irtó-
zatos dzsungelunkban ugrásra kész vadállatok izzó szemét. Mióta megjelent előttem Köllő Margit grafikájának képében, a könyv címlapján, az imbolygó gyertyalángot óvó sors keze, tisztábban vélem tudni, vagy inkább csak sejteni, hogy a sors keze mikor áld és mikor ver, képes-e irgalmasságával egyáltalán megóvni minket a bajban? Megóvhat-ja-e életünk lángját akkor is, ha elrontjuk magunkat? S ha nagyon találna verni újra az erősebb sorsok szelében, ha egy óvatlan mozdulattal valamilyen sötét fuvalom oltaná ki maradék lángunkat akár véletlen, hirtelen és véglegesen, biztosan eltűnnénk hirtelen. Késő bánatunkban, valamilyen tisztítótűzben belátnánk-e, késve legalább, hogy egymás nél-kül nem tudtunk élni se, halni se. Porunkkal együtt elveszne a földünk, beteljesülne Zrínyi második énekének szörnyű, de már-már könnyű formaruhába öltöztetett látomása: "Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép". Lehet, hogy nem marad-
hatnánk meg szétszóratottságunkban sem, a nagyvilág bármelyik boldog-boldogtalan sarkában sem, hanem elégnénk valóban, mint a gyertyaszál. De az is lehet, hogy épp az emigráció maradék magyarjaiból hajtana ki valahol az új magyar élet?
Mióta elolvastam az eleitől fogva bujdosó árva madár sorsának könyvét, a magyarság-szeretetnek és magyarságismeretnek e különlegesen fontos, szép, okos, higgadt és szen-vedélyes művét, melynek anyaga 55 országban gyűlt össze a kötetben megszólaló ezer emigráns magyar tapasztalatából és a szerző tudásából, mióta tudom, hogy e kollektív alkotáshoz fogható sincs a magyar irodalomban, azóta Gazda József nagyot nőtt a sze-
memben. Nem hiszem, hogy bárki más meg tudta volna írni ezt a nemzeti sorsszocio-
gráfiát, ami végre meg van írva. Aki ismeri őt, látja: eddig sem volt kicsike ember a Gazda, eddig sem írt kicsi könyveket. Nagy volt, hát nagyra és még nagyobbra tört, de nagy könyveit minden tekintetben ő maga tette és teszi riasztóvá szinte, nagyméretűsé-
gével és vastagságával eleve mintha el akarná ijeszteni a betűkhöz kevéssé szokott olva-
sókat. Pedig rendkívül izgalmas, sok-sok információt hordozó, mélyen elgondolkodtató, szépen megírt könyv A harmadik ág. Minden gond, baj és vita ellenére végeredményben örülök és tisztelettel, szeretettel köszönöm a szerzőnek, hogy könyvének kiadója és első olvasója lehettem, s hogy a különlegesen hozzáértő és lelkiismeretes Koditek Bernadettel, Szegvári Máriával és Walter Bélával közösen gondozhattam a szövegét. A tördelő Benke Attila, vagyis a fiam nevében is kijelenthetem: ez jó mulatság, férfimunka volt.
Gazda József a régi nagy Magyarország legkeletibb sarkából, Kovásznáról újra meg újra nekivágott, és még most, 75 évesen is nekivág az útnak, neki a nagy világnak, Körösi Csoma küldetéses tudatával keresi, gyűjti a szétszóródott magyarokat, és hozza róluk a híreket, mert hírt vinni és hírt hozni muszáj. Itt is vagyunk, ott is vagyunk; el kell mondani mindenütt mindent, legfőképp azt, hogy még vagyunk, s hogyan vagyunk. Ho-
gyan űztek el hazánkból, hogyan darabolták fel hazánkat, hányszor és hogyan kellett menekülni határokon át, hogyan morzsolták szét családjainkat, hogyan próbálunk meg-
maradni az utódállamokban, emigrációban, anyanyelvünkben, többnyelvűségben, Isten-
ben, hitben, hitetlenségben. Érdekli-e a népeket, a kapzsi kis- és nagyhatalmakat, mi lesz velünk ott és itt, hol nemzet süllyed el, hogyan fenik karmaikat már jó előre ránk a szláv tengerben vagy épp a művelt Nyugaton. Azt is el kell mondani, milyen anya és milyen apa az, amelyik tudni sem akar elhagyott gyerekeiről. És milyen gyerek az, aki elfelejti, nem ismeri meg apját, anyját? Milyen állam, milyen hatalom, mely elűzi népét? Milyen nép, milyen nemzet, milyen tudomány és milyen politika az, amelyik nem tekinti nem-
zeti ügynek a magyar létezést, önazonosságunkat és magmaradásunkat, édes anyanyel-
vünk megőrzését, sőt csinosítását? Hanem pusztul, mert pusztítják. És önmagát is pusz-
títja, szinte kéjjel, jégverés után a magyar szőlősgazda fejszés szenvedélyével: hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten! Menni vagy maradni? Menekültünk a törökök, tatá-
rok, németek elől, menekültünk1848--49-es szabadságharcunk leverése után, hazánk trianoni szétdarabolása után, a két világháború között kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, 1944 ősze és 1945 tavasza között milliónyi ember hagyta el a haza földjét, menekültünk a kommunizmus elől a második világháborút követően, az 1956-os forradalom és szabadságharc után több mint kétszázezer magyar mentette életét, szaladt szét a világba, a jugoszláviai és erdélyi kiáramlások ugyancsak irtózatos vérveszteségei a magyarságnak, legújabban a szándékos elszegényítés elől menekül a magyar remény-
kedve: majd talán odaát lesz munka és kalács! A huszadik század egy emelkedő nemze-
tet állított meg a felemelkedés útján. S még nem látjuk, mit tesz velünk a XXI. század. Kiürül az ország, kiürülnek a nemzetrészek, beolvadnak az emigránsok és utódaik, fogy a magyar, fogy az ifjúság, csak a falánk rablótőkének legyen jó! Fogyunk, fogy a nép, fogy a föld, fogy az idő, szegényedünk, ők gazdagodnak, s az elvtársak és urak legújab-
ban húsz éve demokratikusan vitatkozgatnak -- kinek a hasznára? Elundorodunk. Azt is akarják. Bízzuk csak rájuk! S az idő árján ott remegnek egy népnek a fiai, egy szétszóró-
dott, hazáját vesztett, hazájából kiszakadt néprész, melyre hullnak a rögök. S az elmú-
lástól tetten érten élnek tovább, küzdenek tovább az időben, ott hömpölyögnek, amíg a hullámok össze nem csapnak az utolsó magyar feje fölött. Rengeteg tapasztalat, szeretet és fájdalom mardossa a hírhozó lelkét, hát hogyne értenénk jajkiáltásait, mindegyik kö-
zül ezt a legfontosabbat, A harmadik ág reccsenését különösen. Abban a reményben ért-
jük és vele együtt lessük-várjuk a világ mind a négy sarkából, Óceánon innen és túlról a visszhangokat, a várva-várt jó hírt minden magyarról és minden magyartól, hogy elol-
vastuk a könyved, Jóska, holnaptól másképpen lesz, megtanulunk élni és szeretni, ma-
gyarnak lenni emberi méltósággal, nem úgy, ahogy eddig, ahogy lehet, hőbörögve vagy lapítva a jómódban vagy szegénységben, lenézve és becsapva a szegényt a gazdagság-
ból, hanem úgy, ahogy megmaradni érdemes: becsületesen. Tudjuk, csak a szülőföld tart-
hat meg magyarnak, az emigrációban nem maradhatunk meg, legfeljebb németnek, an-
golnak, amerikainak, katalánnak... S ha valóban hazavártok, ha valóban megteszitek hazá-
tokért -- hazánkért --, és mi is megtehetjük és megtesszük érte, amit kell, hazamegyünk.
-- Gyertek!
Nem túlzok: Gazda József tényleg a teljesség igényével, a teljes és árnyalt igazság fel-
tárásának szándékával írta meg súlyos könyvének mind az 1200 oldalát. Úgy írt, mint aki tisztában van vele: az igazi írás több az irodalomnál, az írás: Élet és Álom. Köteles-
ségének érzi tudtunkra adni, szívünkbe rágni: életünkről és halálunkról van szó, nem le-
hetünk sorsunk iránt közönyösek. A megmaradás nehézségeiről és akaratáról van szó, reménységünkről és fenyegetettségeinkről, nemcsak az emigrációs magyarság beolvadá-
sáról, sivatagi felszívódásáról -- akarnunk kell tenni létezésünkért valamit! Ha elenged-
jük magunkat, végünk! A lélekvesztőn, melyen együtt utazunk és hányódunk -- milyen találó képbe sűrít bennünket a szerző e szép szóval: lélekvesztő --, ha nem vigyázunk, ha nem az őrzők becsületességével élünk, könnyen elnyel bennünket a nagy, sötét, süket, hullámzó óceán.
Eddig e könyvtől lelkesült olvasóként szóltam,
a továbbiakban a könyv kiadójaként folytatom:
Előszó
Gazda József szociográfiája a világban szétszórt magyarság sorskrónikája; az emlékezet-
ben megőrzött történelem (oral history) körébe tartozik. Ez a kétkötetes mű mintegy ezer egyéni sors mozaikkockáinak segítségével idézi fel a jellegzetesen magyar bujdosósor-
sot, azoknak a sorsát, akik történelmünk vérzivataros századaiban a haza elhagyására kényszerültek, szétszóródtak a nagyvilágban, ott eresztettek új gyökereket, ott illeszked-
tek be, őrizve vagy feladva másságukat, magyar mivoltukat. De ahol megállhattak, ott munkájukkal, tehetségükkel hozzájárultak új hazájuk arculatának alakításához. E nagy-
szabású mű megrázó erővel rajzolja meg a magyar emigráció évszázadokon átívelő sor-
sát, a megmaradás akaratát és lehetőségeit, a beolvadás-beolvasztás gyakran megrendítő körülményeit, az egyén s vele a nemzet pusztulását, a magyar anyanyelv és önazonosság elvesztését, az anyaország és az emigráció viszonyának sokszor drámai alakulását, a min-
denkori magyar kormányok bűneit, olykor vállalt, többször inkább elhárított felelősségét is.
A harmadik ág a teljesség igényével készült. Fejezetenként tekinti át a magyar történe-
lemnek azokat a korszakait, amelyekben a haza, a haza tipró gépezete majdnem mindig a jókat büntette, üldözte el, kényszerítette menekülésre. Gondoljunk csak Rákóczi szegény-
legényeire, 1848--1849 menekülőire, a XIX--XX. század fordulójának szegény-kiáradá-
sára, majd a XX. század első földönfutó százezreire 1916-ban, amikor a hadüzenet nél-
küli román betörés elől menekült szinte az egész székelység, még nem ki a nagyvilágba, hanem belső emigrációba. Ezután Trianon tizedelte meg az elszakított területek magyar-
ságát: nemcsak a csonka országba, de szerte a világba mentek nemzetünk üldözöttjei. A második világháború milliónyi embert űzött el otthonából, ezeknek közel fele szétszóró-
dott a nagyvilágban. S következett 1956 negyedmillió fiatalja és a Vajdaságot elhagyó kétszázezernyi magyar, majd a nyolcvanas években megindult az erdélyi menekültára-
dat Ceauşescu Romániájából. A nemzetvesztés folyamatos és megrendítő; a nyolcvanas évek elejétől gyorsuló ütemben a munkanélküliség elől, a jobb megélhetés (és a vissza-
térés) reményével annyi hazánk fia ment és megy Nyugatra, s tűnik el gyakran nyomta-
lanul a népek tengerében, amennyi forradalmunk és szabadságharcunk leverése után me-
nekült el az országunkból és nemzetrészeinkből.
Ha itt nincs, e kívül hol van számunkra hely? Hol van az otthon? Történelmi áttekin-
tést kapunk azokról az országokról, melyek két és fél évszázad óta vagy újabban befo-
gadták, sőt, bizonyos esetekben várták is menekültjeinket.
A magyar önazonosság megőrzése mennyi akaraterőt kíván! A magyarok fél lábbal még úton vannak, de már templomokat építenek, gyülekezeteket hoznak létre, lelkészről gondoskodnak, magyar egyesületeket, klubokat alakítanak, szakmai egyletekbe, szerve-
zetekbe tömörülnek, Magyar Házakat építenek. Őrzik a magyar nyelvet, a hagyományo-
kat, a szokásokat, a kultúrát. Az idegen ország asszimilálni akarja az idegeneket, első-
sorban a gyermekeket. Ahhoz, hogy a második, harmadik, negyedik generáció is őriz-hesse magyarságát, óriási küzdelemre van szükség, a családon belül is. A magyar meg-
maradás akarata nem mindenkiben él, sokan könnyen feladják nemzeti lelküket.
Idegenben mintha jobban megismernénk magunkat. Népünk jellemző vonása, hogy átlagon felüliek, kreatívak, tehetségesek vagyunk. Nem könnyen adjuk fel. De könnyen összeveszünk, széthúzunk, érzékenyek és büszkék vagyunk, hamar elkeseredünk. S mi-
ért vagyunk a világon? A magyar emigrációnak az új haza magasabb életszínvonalat biz-
tosít, a szabad világ lehetőséget ad a küldetéstudat kialakulására. Nagyjaink gazdagítják a magyar kultúrát: Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert, Teller Ede, Márai Sándor, Wass Albert, Tollas Tibor és mások: képzőművészek, feltalálók, orvosok, tudósok. Közismert a Nobel-díjas olasz fizikus, Enrico Fermi mondása: Igen, vannak túlvilági lények, itt van-
nak közöttünk, s magyaroknak mondják magukat.
S hová leszünk? Eltűntek az 1848--49-es emigráció leszármazottai, a XIX. századvég, a XX. századelő kivándorlói. A közösségünk elöregszik, eltávolodnak magyar közössé-
geiktől a fiatalok, gyengülnek egyházaink, kulturális egyesületeink. Ha elveszik a nyelve, elveszik a magyar. Megszűnnek intézmények, magyar házak, magyar iskolák -- gyengül az identitástudat.
Mióta Magyarország, Románia és Szlovákia is uniós országgá vált, új népmozgás, ha-
talmas méretű kiáramlás indult el ismét. Az emigráció szemszögéből nézve pozitív jelen-
ség ez: friss erőt visznek az új kivándorlók. De ki marad itthon? A magyar népesség lét-
számának alacsony szintjén a fogyás zuhanássá, a pusztulás visszafordíthatatlanná válik.
Akik megtehetik, hazatelepednek. A fiatalok nemzettudattal bíró rétege Magyarorszá-
gon vállal munkát, elindítja a nagyon remélt visszahullámzás folyamatát. Magyarnak ma-
radni végül csak Magyarországon lehet, de már itt is veszélyesebb a réginél, különösen az utódállamokban. A magyar haza földje is veszendő? Kint el kell veszni, be kell ol-
vadni. Ez elől nincs menekvés. Mi hát a magyar lét értelme?
***
Gazda József jelenségeket összegező, néha meditatív, máskor érzelmi, lírai elemektől gazdag könyvében ezer ember vall életéről, sorsáról. A közismert író, a híres kovásznai világjáró-anyaggyűjtő 1997-es svédországi útja óta a világ csaknem minden magyar-lakta részét bejárta, félszáz országban folytatott hangszalagra rögzített beszélgetéseket. Kézirathegyekké nőtt anyagából készült e drámaian súlyos könyv, amellyel a nemzet lelkiismeretéhez fordulva világgá kiáltjuk: sorsunk a saját kezünkben van! Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk! S ha teszünk is érte.
A kiadó
Merre jársz, Dombikám?
(Emlékező vallomás egy könyvről s a benne megörökített Varga Domokosról)
Egy szerény megjelenésű, fűzött formájú, mintegy 400 oldalas kötet ,,lapul" a könyvespolcomon a friss szerzemények, illetve ajándékba kapott könyveim között.
A gyöngéd, meghitt érzést kiváltó cím alatt:
ötvennégy közös esztendő kései krónikája. A szerző
tehát Vargha Domokosné, az ötvennégy év után
magára maradt özvegy, ahogy a barátok szólítják, Magdus, s a széles, több mint harminctagú családon belül: Anyja, s a megidézett, a könyv címében megszólított Dombi, azaz Varga Domokos író, a Kutyafülűek s még jó harminc könyv, regények, monográfiák, fiataloknak írt történelmi esszék és más, eléggé széles skálán mozgó művek szerzője, a közelmúlt magyar irodalmának kiemelkedő egyénisége. Szívemhez szólt ez a vallomásos munka, valósággal faltam a sorait, amikor megkaptam, s néha-néha csak azért álltam meg az olvasással, hogy belenézzek az időbe, elmeditáljak az olvasottak kapcsán, hogy felhangosítsam magamban azokat, s felidézzek egy-egy képet, megidézzek egy-egy emléket. Mert az olvasottak előhívták bennem a saját emlékeimet is, minduntalan láttam Dombi arcát, sovány, magas alakját. Láttam -- amit a könyv is felidéz --, ahogy kéziratok tengerében dolgozik, s épp szerkeszti a Lyukasóra következő számát, vagy írja valamelyik újabb könyvét. Csak olyankor láttam nem dolgozni, amikor kijött belső szobájukból -- mint pesti útjaimon mindig náluk megszálló barát --, s ezt-azt mozdított. Ilyenkor válthattunk egy-egy szót, s váltottuk -- mert mindig ezt tettük -- a világot. Jó volt tudni, hogy van valaki, aki vállára veszi, lelkébe veszi a mi -- határon túliak -- gondjainkat, bajainkat is, s ahol lehet, segít. Segít csángó és székely gyermekek taníttatásában széles baráti körét, köztük kint, a nagyvilágban élő magyarokat megmozgatva, segít egy-egy tehetséges erdélyi diák nyaraltatásában -- sokszor úgy, hogy a maga lakásába fogadja őket --, s segít abban, hogy írásaiban is terjeszti a magyar együvé tartozás gondolatát. Vannak olyan részei is a könyvnek, amelyek több mint harmincéves barátságunk elé nyúlnak, az ő egymásra találásuk, az ő együtt töltött ötvenegy évük kezdeteire, amikor mi még nem ismertük egymást. De az arc, az egyéniség, az ő lelkiismeretessége, munkája iránti elkötelezettsége, sziklaszilárd jelleme akkor is olyan volt, mikor már én is ,,megjelentem" az életükben. Ott gördül a könyvben az idő, megelevenedik ennek a csodálatos embernek az arca, lelke, megelevenednek belső gazdagságai, igazi vonásai, s megelevenednek alkotói küzdelmei. Sorsa, sorsuk összefonódik az ország sorsával, a nemzet sorsával. Ötvenhat lázas napjaiban azt teszi, amit tennie kell, s mert azt tette, jönnek a nehéz börtönévek, magára marad a hatgyermekes édesanya, jön egy-egy levél a börtönből, s az árván maradt asszony vívja a maga különharcát, hogy a hatalom által perifériára szorítottan is, addigi állásából kitaszítottan is tudjon ételt adni gyermekei szájába, meg tudjanak maradni. Aztán folytatódik a sorskrónika a Kádár-korszak nehézségeinek felidézésével, Varga Domokos alkotó útjáról, sikereiről, küzdelmeiről. A főhős mögött mindig ott van -- mint a nap árnyéka -- Magdus alakja, aki nem is csak árnyék, egyéniség ő is. Ha nincs a férje, nincs a hét gyermek, többet alkothatott volna, a benne levő dramaturg, írói és szakírói véna még jobban kibontakozhatott volna, gazdagabb életművet hagy maga után? Úgy érzem, hamis a kérdésfeltevés. Mert hát van-e annál csodálatosabb élet, csodálatosabb hivatás, mint írófeleségnek vagy egyszerűen feleségnek, édesanyának lenni, úgy nevelni a gyermekeit, hogy azoknak barátjuk is tudjon lenni, gondolataik összecsendüljenek, problémáikat megtárgyalják, a gyermekekben kibomló csírát élesztgessék -- Dombival együtt --, hiszen ezek a gyermekek, ezek a lelki társak betöltötték az életüket, s az életmű részei ők is. Nemhiába Dombi legnagyobb sikerű könyvét, a Kutyafülűeket épp róluk írta. S megosztotta olvasóival azt az örömet, amit a család jelent, s hirdette ezzel mint közösség-, nemzetmentő próféta a család, a nagycsalád szépségét, megtartó erejét.
A könyv krónika, élettörténet, sorstörténet, írói portré, egy különleges alkotó tehetség portréja, önarckép is, egy asszony önarcképe, aki zokszó nélkül vállalta a nagycsaládot, s amellett életművet alkotott maga is. Krónika is, 54 év krónikája, sőt, 55, 56 és az időbe belefolyó további évek, a további négy év krónikája is, amikor Dombi már nem volt, csak őbennük és a műveiben s a barátok lelkében élt, és él tovább most is.
,,Nemcsak a magam kedvéért fogtam hozzá az íráshoz -- olvassuk a Bevezetésben --, nem is azért, mert neked tartozom ezzel a munkával, hanem mert látom, naponta tapasztalom, hogy igényelnek az emberek, hogy hiányzol nekik, hogy árván érzik magukat nélküled. Te voltál szinte az egyedüli ember, aki el tudta hitetni velük, hogy a tisztességes és hasznos élet is lehet szép és boldog."
Szerző: Gazda József
MEGHÍVÓ
A monori Vigadó Nonprofit Kft. tisztelettel meghívja Önt és barátait
2011. december 5.-én 17 órára a monori Vigadó Galériába
KÁVAI KÉPZŐMŰVÉSZEK
kiállítására
Kiállító művészek:
Simorka Sándor szobrász
Oláh Szilveszter szobrász
Salamon György festőművész
Lázár Zsuzsanna grafikus
A kiállítást megnyitja:
Veszteg Zsolt
Káva polgármestere
A műveket bemutatja:
Veres László
Közreműködik:
Simorka Zoltán
A kiállítás megtekinthető:
2011. dec. 5-től 2012. január 6-ig az intézmény nyitva tartásának időpontjában
( 2200. Monor, Kossuth L. u. 65-67.)
DEZSŐ ILONA ANNA
A búza halála
(...) ha a búzaszem nem esik a földbe,
és nem hal meg, egymaga marad;
de ha meghal, sokszoros termést hoz.
Jn 12,24
Halkan nyitják az ajtót, igyekeznek csöndben kilépni rajta, a lány, meg az unoka még alszik. Pista egyből a már jól ismert rutin mozdulatokat teszi meg, szalad kiengedni a tyúkokat, viszi azok vizes edényét a kerekes kúthoz, meghúzza azt, majd egy pótedényt is, megkeresi a hátsó udvar leghűvösebb részét, és oda leteszi. Az eperfa évtizedek óta nyújt árnyékot az aprószárnyasoknak. Manci közben alaposan megpakolja búzával az etetőket. Gyorsan készíti a malacok moslékját is, némi korpa az időközben felforrt vízzel leforrázva, vág bele tököt bőven, hiszen abból terem a kertben elég, majd odalöki a kutyának a tegnapi száraz kenyeret, kevéske maradék kutyatáppal együtt. Pista közben felsöpri az este volt esedékes tyúkudvari szemetet, már nem volt rá ereje, ma azonban nem mehetnek el napszámban mindaddig, míg idehaza rend nincsen. Manci kimegy közben a kertbe, az ólak mögött hatalmasra nőt a disznóparéj, megtisztítja a területet sarlójával egy jó nagy részen, járást biztosítván az ólak mögé is, no meg egyúttal a jó-
szág nappali zöld készletét is előteremti. Itt mindennek pontos rendje van, a parasztem-
ber udvarában nincsenek haszontalan dolgok, a tyúkhúr sem okoz bosszúságot, hiszen a tojóknak az a legkedvesebb csemegéje. De ebben az udvarban már rég nem terem abból elég, hiszen a folyamatos művelés, a szárnyasok népes serege megjelenésük pillanatá-
ban kiírtja.
-- Igyekezz! Mindjárt itt a busz! -- szól Manci után, kissé meggörnyedt, testes, fejét féloldalt hordó, nagy tenyerű, sokat dolgozott ember.
-- Máris, csak még a macskák... -- s gyorsan tölti a tejecskét, aprítja mellé a száraz kenyér maradékát. -- Na, most aztán mehetnénk már, de tényleg...
Szaporázzák lépteiket, a keskeny betonjárda minden sarokcsattogást visszahangoz, a szinte még éjszakai csendben úgy masíroznak, akár egy regiment. Az utca vége felé már duruzsolnak a kapások, akik ma szerszám nélkül jöttek, mert erre kapták az utasítást. Ahogy közelebb érnek a vegyes népséghez, van közöttük kiöregedett nyugdíjas, meg fiatal cigánylegény, diák, és középkorú elvált asszony. Olyan a kép, akár az egész nem-
zetben, egyformán nyomorult itt mindenki, kell a pénz, mese nincsen. A nyugdíjasnak nagyon, mert holnap jönnek leolvasni a vizet, jaj de nehéz nap lesz, az asszony eleve otthon kell maradjon, valahogyan rendeznie kell, haladékot kell kérni, az unoka most menne iskolába, a lányuk beteg lett, nyomja az ágyat, a férje elhagyta, munkába nem állhat, gyengécske. Mi az a két kis nyugdíj? Semmi, de a napszám... na majd az meg-
oldja. Szemben vele egy cigányasszony, aszalt, fogatlan arcával, kezeit megcserezte a sok munka, kinéz legalább hatvan évesnek, pedig még annak a fele volna. Hat gyereke van, az embere börtönben, dolgozni kell, mindegy mit, csak fizessenek érte. A fiatal suhancok és a cserfes kislányok vidáman várják újabb kalandjukat. Nekik ez még nem munka, ez csak szükséges rossz annak érdekében, hogy bulizni mehessenek hétvégén. Egyre többen gyűlnek, vegyülnek a korosztályok, legtöbben azért, mert már időtlen idők óta nincsen állandó munkája, s most nyár van, ilyenkor mindent meg kell fogni, hamaro-
san itt lesz a csikorgósabb idő, s akkorra be kell gyűjteni a házba a tüzelnivalót valaho-
gyan, különben nem éli túl a család a telet. Csak a kenyérre való ott már a cél, egyéb álmaik nem nagyon vannak az embereknek. S ahogyan gyűl a nép, a csoport lassan meghaladja a harmincat is, egyre nő a beszélgetés zaja, mindenki túl szeretné harsonázni a másikat, ki ezt, ki azt álmodta épp, vagy kinek vitte el a tyúkját nagyobb menyét.
-- Úgy jártam -- kezdi Pista bácsi mondandóját -- mint még soha, meghalt a szomszé-
dom, Juliska, azóta nem ápolja a kertjét senki, hát elleptek a patkányok bennünket telje-
sen. Na, gondoltam, nem addig a -- fogtam a kaszámat, oszt levágtam a tavaszon az egész telket. Gondolod komám, hogy megköszönték? Á, csodát! Észre sem vette a kutya se, hát fogtam, megforgattam, beszáradt, boglyába raktam. De még úgy sem tűnt fel annak a semmirekellő városi népségnek. Ma már úgy élek vele, hogy rendre betakarítom arról is a szénát, így aztán nagy nehezen, a méreg, meg a rend csak megtette a hatását, eltűntek a patkányok mind. Igaz, dobtam az emésztőbe vagy tízet magam is belőlük, hulltak, akár a legyek.
-- Ne tudd meg, komám! -- mondja egy fiatalabb, olyan ötvenes férfi. -- Én meg úgy jártam, hogy hiába raktam nekik a mérget, tudod, azokat az apró búzaszemeket valami piros nyavalyával beitatva, csak nem ették meg, de még amelyik megette, az is jócskán felhízott tőle. Na oszt gondoltam egyet, csináltam hagyományos fogókat, csak nagyob-
bakat, tettem belé húst. A pimasz csak belement, rácsapódott a drót, onnan aztán se ki, se be. Csapott akkora ribilliót, visítva menekült el a családja. Egy ideig figyeltem, a csa-
pat öregje ott ugrált a fogó körül, az egyik lábát le is rágta, annyira akarta kimenekíteni a sikongatót, de biz nem bírta, aztán amikor látta, hogy már nem tud segíteni, elszaladt ő is. Na, azóta úgy beijedtek, hogy egyet sem látok, intelligensek azok, elmentek a por-
támról mind.
-- Hogy te milyen okos ember vagy! Én meg egy vagyont adok ki mindenféle kemi-
káliára, pedig régen az apám is mesélte, hogy a patkány elűzhető, csak az egyiket be kell fogni, hadd sikítson, utána elmegy a portáról mind.
-- Na már ez így van, de mit szólsz a frankhoz, komám?
-- Mihez?
-- Hát a pénzhez, ahhoz a híres bankárok pénzéhez, csak úgy buknak el a házak, ha így haladunk, nem csak földje, de még háza sem marad a cselédembernek...
-- Biz nagy baj a! Nálunk is okoz egy kis gondot, de nem hallgatok híreket, minek, azokban csak elferdítenek mindent.
S míg így osszák, szorozzák az ország gazdasági gondjait, az asszonyok egészen más témába kezdenek:
-- Képzeld -- mondja az egyik aranyosan mosolygó, olyan középkorú forma, jócskán elhízott nő , láttam a két szememmel, amikor Imre ott gyömöszölgette az utca sarkán az Évát, de nem is úgy néztek ám azok ki, mint akik nem ismernék egymást!
-- Ó ugyan! -- legyint egy másik. -- Minden csoda három napig tart...
S persze a fiatalok rockkoncertről, a közelgő ifi partiról csevegnek, mígnem megérkezik a rozoga Ikarus, csak Isten tudhatja miként intézte el annak gazdája, hogy kimehessen a forgalomba, de most nagy haszonnal szolgál újra.
