Három a magyar igazság – családunk története – de van egy negyedik is
Első generáció
Apám azt mondta, hogy legyünk csendben, halkan menjünk, ne fecsegjünk. Ahogy bandukoltunk az úton, Eri nem beszélt, de én nem bírtam. Nekem be nem állt a szám. Apa állandóan mondogatta: css, maradj csöndben! Én próbáltam, de a lelkesedést nehezemre esett magamba fojtanom. Az éjszakai erdő sejtelmes volt, csak a telihold világított, meleg volt, mégis borzongtam az izgalomtól. Alig láttam ki a magaslesből, inkább a farések közt kukucskáltam. Ne nyüzsögj! – suttogva mordult rám apa. Megpróbáltam csendben maradni, nem is lélegezni. Aztán megláttam egy valamit – szerintem szarvas lehetett –, és felkiáltottam: Apa, ott van! – Persze az állat riadtan elmenekült. – Na – nevetett apa –, mehetünk is haza. Nem volt mérges. Tudta, úgysem lesz semmi a vadászatból, mert az izgágaságommal zajt csapok.
Szerettem azt, amikor apa az erdőgazdaságban dolgozott. Szerettem az irodáját, a telefonkészüléket, bár nem használhattam, csak úgy, ha ki volt húzva a zsinórja. Imádtam tekergetni a kart, a fülemhez emelni és úgy tenni, mintha beszélgetnénk. Apa jött-ment, ki-be járkált a szobában, volt titkárnő is, meg a párttitkár, a tanácselnök. Jöttek csak úgy, megbeszélni a vadászatot, meg nem tudom én, miket. Szerettem a vadászatokat, a főzést, meg amikor fater elkészítette a bőrt. Imádtam a nyarakat, elmenni apához, a faluba, meg aztán az erdő! Alig vártam a következő évben a nyári láthatást, hogy mehessek. Szerettem az új feleségét, ő is engem. Nem haragudott rám akkor sem, amikor feltekertem egy fésűre a haját, és nem bírtuk kiszedni belőle, le kellett vágni az egész haját, rövidre. Egész évben azt számolgattam, mikor jön megint a nyár, hogy mehessek.
A második évben mikor megérkeztem apához, nem volt otthon, és este nagyon büdös trágyaszaga volt, amikor hazaért. Egy szoba konyha-kamrás régi cselédházban laktak Csörével. A mostohaanyám mániákusan rendben tartotta a kis lakást. Reggelente el kellett menni a sarkon lévő kútra, hozni két vödör vizet. Napközben is sokszor. Minden nap ki kellett takarítanunk, még a ház előtti kemény földet is fel kellett ragyogóra seperni. Ragyogott, mintha kő lett volna.
Egész nap kint játszottunk a faluban, csak a reggeli, ebéd meg a vacsora és az elmaradhatatlan esti fürdés volt a házban. Reggelente megfőztük a kakaót, beáztattuk a leégett lábost, amiben főztük. A feketére ráégett massza a déli mosogatásra annyira felpuhult, hogy egy késsel már le tudtuk kaparni. Ebéd után elmosogattunk a lavórban – víz nem volt a házban. Csöre már feltette a vizet, forrt, apa kint a ház előtt ledobta a disznószar szagú ingét, a ruháját a konyhában vetette le, aztán a lavórral meg a forró vízzel és egy vödör hideggel együtt bevonult a konyhából nyíló kamrába és lemosdott. De mikor kijött, akkor is éreztem a disznószagot, pedig a ruhája nem is volt a házban. Gyűlöltem ezt a nyarat. Apa minden este berúgott, mogorva volt, csak amikor részeg volt, akkor bújt elő belőle egy kicsi szeretet. Csöre sem volt már kedves, sokat kiabált, a kishúgomat pátyolgatta. Nem értettem, hogy apa miért nem vadászik, mi lett az erdővel. Vége volt az idillnek. Még pár évig mentem nyaranta, de egyre kevésbé szerettem ott lenni. Pár év után inkább hagytuk is.
Harminc év múlva tudtam meg, hogy apa azért nem dolgozott az erdőgazdaságban, mert a párttitkár és a tanácselnök lopták a fát, és apa nem lopott velük. Hogy csak Csöre miatt kapott állást, azt a lehetőséget, hogy az állami gazdaságban takaríthatta a disznóólakat.
(...)
