Verzár Éva: Hó, hant, kereszt…
Részlet a szerző
Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.
c. kötetéből
Hó, hant, kereszt…
Zimankós télben, Háromszék kicsiny falujában sötétbe rekedt az élet. A behavazott főutcán szabadon járja táncát a Nemere, akadályba még csak véletlen sem ütközik Góliát ereje, csak egy-egy kanyarban, ahol derékszögbe kényszerítik a vigyázó deszkakerítések, s ettől nekibuzdulva, megbokrosodott erővel nekiveselkedik, összesöpör mindent, ami útjába kerül. Nyomát a főutcáról leszakadó kis utcák bejáratánál óriás hóbuckák jelzik, mutatva az is, hogy merre vesznek irányt az arra járók.
Kopog a csönd, megfagy a lélek, ha kinn kószál, s nem menekül be egy-egy kisszobába, hol halovány lángszirom fénye nyaldossa a gerendát, mint abban a szerény, tisztes életben, amelyben özvegy Bárdi Juliska a kemence kispadkáján vigyázza gyermekei álmát, no meg a tüzet.
A kemence padján meleget őriz a libatollas párnatámasz, Julis asszony erre hajtja a fejét, amikor már táncol a láng, s azonnal ébred, ha fénye lejjebb kúszik a gerenda sarkáról; kivesz egy darab fát a ládából, elrendezi a parazsat, sóhajt, s a pislákoló parázsra dobja a fogyatkozó hasábok egyikét. Mielőtt kuckóján ismét kényelembe helyezné megfáradt csontjait, betakargatja a kiságyban szuszogó csöppséget, majd nagyfiai ágya felé veti pillantását, s ha lecsúszni látja a gyapjútöltelékes nagypaplant, óvatosan azt is megigazítja.
Kinn még mindig tombol a Nemere, erejétől reszket az ablak, a zsalugáter, s megremeg az öregasszony lelke. A kemence ajtaján félénken kukucskál az égő fahasáb kicsi lángja, körbenyalja a gerendát, de gyengül a fénye, visszahúzódik, már-már elhal, mire ismét izzik a parázs, s a feneketlen tűztorokba bekerül még egy fa.
A tűz őrzője az öregasszony, pillája álomra készül, de az orkán hangjára szemhéja alatt démoni táncra perdülnek az égbe nyúló csupaszfák fekete karjai: emelkednek a magasba, dőlnek oldalt, recsegnek-ropognak olyankor, amikor a föld felé nyomja őket az ég haragja. Szorítja szemhéját, hogy lásson, de jaj, az erdő fái életre keltek, ágaik üldözőbe vesznek valakit…
Jaj! Látni kellene, kit üldöznek! De koppan a zsalugáter, kinn felkapott és a kerítéshez csapott valamit az orkán. Az öregasszony összerezzen, kisúrolja a lidércet szeméből, még remeg, azért feláll, tesz a tűzre. Körülnéz, egyenletes fiai szuszogása. Minden rendben.
A ládában már alig van fa. Hajnalodik.
Egyszerre fordul ágyában a két fiatalember. Kucorodnak a paplan alatti kellemes melegben, ám amikor tudatosul bennük az ébrenlét, egyforma mozdulattal, egyszerre ülnek ki az ágy szélére. Anyjuk oldalt dőlve a kemencepadkán, apró lábát maga alá húzva, éjszakai álmot mímel. Az ikrek mozgására felpattan a szeme, indulna neki a napnak, de a legények intenek, maradjon még. Értik egymást, érzik egymás lelkét, az özvegyen maradt anya és a család fenntartói – az ikerfiai.
Nemrég még öten ülték körül az asztalt, ám egy meleg nyári napon egy megtévedt légy épp a családfő tejes csuprában talált menedéket, méghozzá abban a pillanatban, amikor az ember már emelte szájához a finom meleg reggeli italt. Persze nem lett volna ebből különösebb baj, ha ez a székely nem lett volna tisztaságmániás, de olyan, aki még a szomszédasszony látogatása után is kékszesszel töröltette le feleségével a kilincset. Így aztán az undortól teste összerándult, ágynak esett. S hiába kulcsolódtak a kezek imára, s teltek a napok a felgyógyulás reményében, egyre vékonyabb lett a beteg keze, karja, csak szeme volt élénk, ami beesett üregéből segítségért kiáltozott.
A fehér ágyra fekete árnyékot vetett a pap reverendája, halk szavakat duruzsolva adta fel a tiszteletes az utolsó kenetet, s még azon este, amikorra hazaért a csorda, megkondult a nagyharang. Három este virrasztotta az egész falu a koporsóba zárt test felett a lélek útját. Harmadnapra szélesre tárult a nagykapu, porhüvely intett búcsút a háznak, nyomában feketébe burkolózott hosszú gyászmenet. Végső útjára kísérték Bárdi Jánost, a székely gazdát.
Juliska néni szemének könnyes áradata sokáig nem akart szűnni, imádkozó keze görcsbe meredt, tehetetlenség mardosta testét-lelkét. Csak három injekció! Csak három injekció kellett volna, hogy ura életet megmentse, ám csak kerek év múltán érkezett először falujába – a negyvenes évek derekán – a megváltó gyógyszer. Így hát apa nélkül maradtak az épp legénysorba lépő ikrek – és egy megkésett jövevény, égi ajándék, aki apját már nem is ismerhette.
Kinn megzabolázva bár, de még süvít a Nemere, zörögnek a fuszulykakarók, fölöttük őrült kavargásban havat táncoltat a szél. A legények, mint akik jól tudják, mi az aznapi dolguk, meleg ruhába bújnak. Anyjuk, amikor már az utolsó darab ruhát is fiain látja – addig csak hunyorgatott, hogy ne zavarja asszonyi szem a legényeket az öltözködésben –, félénken kérdezni merészkedik:
– Csak nem az erdőre készültök?
– Pedig oda – válaszol az egyik legény – s rámutat a csaknem üres fásládára.
– Jaj, lelkecskéim, az éjszaka mindent eltemetett a vihar, rossz álmom is volt… Nem kellene elmennetek! Ne menjetek, lelkeim!!
– Édesanyám – ugrik vidáman feléje mindkettő –, voltunk mi már fáért hóban is, fagyban is, szélcsendben is, viharban is. Olyankor is, amikor mennydörgött, s csapott az istennyila, vagy éppen hámlott fentről úgy a sár, hogy Rozi cigányné házát, úgy ahogy volt, ajtóstól-kéményestől a völgybe mosta. S itt vagyunk, épségben-egészségben a maga lába előtt. Aludjon inkább még egyet az álmára, megbirkózunk mi azzal a hófúvással, s ha a lovak bírják, bírni fogjuk mi is, elvégre kemény fából faragtak minket, ahogy apánk is megmondta.
– Jaj! Istenem! Hogy én beszélhetek, mondhatok bármit is! Ti csak ölelgettek, kapkodtok, de meg nem hallanátok, amit mondok! – Egy kicsit engedékenyebben, csak magának sorolva az ellenvetéseit, nekilát, hogy útra készítse fiait.
Az éjjeli pihenő helye kihűlt már a padkán, a macska hálásan dorombol Julis asszony helyén. Az asszony térül-fordul, egyik pillanatban a tüzet hevíti, a másik pillanatban keze nyomán már serceg a lábosban az estéről megmaradt tokány, hogy kemény étel, emberes eledel kerüljön a legények gyomrába. Aztán valahonnan az asztalon terem egy csíkosra szőtt zsák, s abban sorra gyülekeznek egymás mellé az egymáshoz illő, laktató ételek. De hogy minek rakosgatja a lerbe – a tűzhelybe – a téglát, no, annak csak ő a tudója.
Pista és János sem tétlenkedik. Egyik legény, mintha gólyalábon járna, emelgeti lábát a térdig érő hóban, hátrafelé igyekezvén az istállóba, abrakolja a lovakat, szólítja munkára az addig tétlenkedő fokost, a fejszét, a kötelet, pokrócokat emberre, lovakra, s mindent, ami a favágáshoz ilyen időben kell. A másik legény ösvényt takarít az ólakhoz, kutyához, a kiskapuhoz, de még a deszkakerítés, a kapu eleje is lapátnyi ösvényt kap ott, ahol fekete tátongó szájjal, de hóval megrakottan várdogál jobb időre a ház előtti fedeles pletykapad. Mire mindennel készen vannak, tele az útravaló csíkos zsák, asztalon a meleg reggeli, az asszony félretolja a macskát, leül vackára, s onnan figyeli, reméli titokban, hogy csak meggondolják magukat fiai, s nem mennek ki ilyen erős időbe a hegyre. A legények jóízűen falatoznak, sok beszédnek nincs helye, összeszoktak nemcsak a pólyában, de a munkában is.
Egyszerre teszik le a villát, emelkednek fel a székről, veszik a bekecset, a báránybundát, ölelik anyjukat, aki még mindig zsörtölődik, de azért láss csodát, pólyázza a téglákat, veszi a bekecsét, de előbb a kiságyra pillant, aztán apró léptekkel kiszalad, s rakja a meleg csomagot a bak alá a legények lábához, akik nevetve kötözködnek:
– Anyám! Nem vagyunk mi kisasszonyok!
– Hagyjátok ott fiaim, hideg van, a lábatoktól indul a fagy s a fázás… Hát méges mentek?
– Estére itthon vagyunk, édesanyám, a kaput ne csukja bé, a helyet eltakarítottuk, nehogy nekünk lapátolni kezdjen. – Azzal kisiklik a szántalpas szekér az udvarról, utánuk fehér porköpeny kavarog a szélben, anyjuk mereszti szemét, hogy még lássa őket a bakon, de pár méterre már-már nem látni semmit, hófelhő takarja a szekeret, s végül elnyeli őket a fergeteg.
– Még várhatott volna ez az idő, bátyám!
– Rosszkor jöve, bizony, öcsém.
– Jele sem volt ennek a viharnak, a varjak sem káráltak…
– De még a vének csontja sem jelzett, s ha az a gazember kifizeti legalább három nappal hamarébb a széna árát, most épp kelnénk, legfeljebb havat lapátolnánk. A szín pedig tele lenne tüzelővel…
– Felejtsd már el azt a semmirekellőt! Tudod te is, hogy ezt csinálja minden évben. Minden szegény emberrel… Tudja, hogy a szénapénzből vesszük a fát, s Belzebub nem engedi, hogy elébb fizessen. Megveri az Isten, csak ne heveskedj. Nem kellett volna úgy nekitámadni, főleg nem anyánk előtt. Hallottad? Esmét rosszat álmodott, s most addig nem lesz nyugta, míg haza nem értük. Gyí te! Gyí! – nógatták a lovakat haladásra.
A kisszoba falán lábát lengette az idő, az öreg óra ketyegése felerősödött Julis asszony fülében, szeme örökkön a mutatót leste, miközben otthon maradt kicsi fiát pólyázta, etette, altatta. Magában ismételten az Urat szólongatta, hogy teljen az idő, s vezesse szerencsébe s haza fiait. Az ebéd már készen állt, mintha ünnepnapra ébredtek volna, két fogás várta a legényeket. Csak jönnének már! Tíz óra tájt már kifutott a kapu elé, mert hallani vélte a lovak és a szekér zaját.
Hátha, hátha mégis megfordultak.
De a szél hárfája szelídebben csendesült, s ettől kissé megnyugodva tért vissza a kisszobába.
Hátha, hátha rossz álma ellenére szerencsésen hazaérkeznek…
Kinn a hegy alatt világgá szaladt az ösvény. Egybeolvadt a patak medre a szántóval, a hegy lába a réttel. Szerencsére sem a lovak, sem a legények nem első alkalommal járták ezt az utat, az utolsó ház kerítése elvezette őket, s olyan fagy szakadt a földre, hogy a szán a havon mintha égi tavon repült volna, valahová a csodás hófödte mesék birodalmába.
A lovak, szegények, megszenvedték a haladást, de a jó tartás s a hűség most megfizette gazdáiknak a gondoskodást. Csak elérték a kijelölt helyet, nem is messze az úttól, ahol halomba állt már az előkészített kupac, csak még néhány fa állt arra várva, hogy véget vessenek kínszenvedéseiknek. Öregek, betegek voltak, a halál keresztjelével törzsükön az utolsó télre, s helyettük fentebb már hajladozott az utódlásra ültetett fiatal csemeték hóval megrakott gyenge ága.
– Hó! Hó! – állították meg a megfáradt páraködben fürdő lovakat. S hogy meg ne fázzanak, rájuk raktak minden elképzelhető meleget, abrakot eléjük, s kezdődött az igazi férfimunka.
Zúgott a szél, orkán süvöltött át a hegyoldalon, de Nemere uram nem győzhetett, nem gyűrte maga alá a székely legényeket.
Messziről farkasüvöltés vegyült a fejszecsattogásba, de Pista és János szusszanásnyi időre sem állt meg. Telt a szekér, suhant az idő a Nemere erős szárnyán. Már csak két-két fa állt, csak még kétszer kell nekiveselkedni, kivágni, letisztítani az ágaiktól, a szántalpasra tenni, s menni, menni, mert mindjárt estét hoznak a sötét fellegek az amúgy is rövid napra.
Már kidőltek a fák, már csak ágazni kell őket, amikor a hirtelen beálló csendben csak a fejszék csattogását visszhangozták a hegyek. Olyan hallható lett a hirtelen beálló csend, mintha végítélet hirdetésére várna a hegy, a völgy, a falu s a favágó székelyek… Mintha gátat állítottak volna valahol a szélnek, mintha elzárták volna valahol a Nemere zsilipjét! Majd üvölteni kezdtek az ordasok.
Aztán ismét csend, csattogtak a fejszék, ismét vonyítani kezdtek a vadak, mintha csak az Úr perelt volna a vadon éheseivel.
S a legények nem vettek észre semmit…
Az ég oltárán lassan felgyúltak a csillagok. Juliska néni, már nem tudni hányszor rohant ki a kapun. A fásszekerek jöttek, a fásszekerek mentek. S amikor épp páros csillagot vélt látni feje felett a tisztuló égen, megállt a kapu előtt egy szekér.
– A fiaim!
– Menjünk bé, Julis – fogta vállon a remegő asszonyt Béla bácsi, az öreg favágó, s vezette a melegbe, ültette a padkára. Maga alá is kanyarított egy hokedlit s az asszony elé ült:
– Baj van, Julis… – Julis asszonyban elakadt a szó, remegve várt a padkán. – Odalettek, odalettek mindketten, épp a szekérre rakták fel az utolsó fákat, amikor rájuk borult az egész halom. Maga alá temette őket, mire rájuk találtunk, már nem volt bennük élet. A csendőr is kinn járt – folytatta Béla bácsi, mintha igazolnia kellene a halál beálltát… a halált… a halált…
Nemsokára meghozták őket… a szántalpason… s a tüzelőt… Julis asszony még mindig a padkán ült, s az óra mutatójának járását figyelte…
Emberek töltötték meg a házat, a legényekkel együtt hozták a koporsót, a ravatalt, s jajszót nyújtózva asszonyok mosdatták, öltöztették Jánost és Pistát, hogy méltó öltözetbe álljanak az Úr színe elé.
Julis asszony a padkán, se könny, se szó az ajkán…
A temetés napjára átkot fakaszt a szél, és egyre csak fújja, csak fújja, hogy véres fokos volt a farakás alatt, s a csendőr is látta, tudta, s elhallgatta…
A szénásgazda peckesen áll a gyászszekér mellett, kucsmáját mélyen a szemébe húzza, hogy gondolataiba be ne lásson se ember, se szél… a bandája már rég messze jár, az idegen szekeresek, akiket felbérelt, tele zsebbel és megrakott szekérrel már átkeltek a hegyen… Ez a két nincstelen! A két szerencsétlen, szembe mert szegülni vele! Vele, a nagygazdával! Gőg, szél, bosszú, hulla… S a kéregetők, akik mindenre képesek… Ha kell, ölni… Ha azt a nagygazda meg is fizeti…
Kucsmáját a Miatyánk alatt még mélyebben szemébe húzza, marka ökölbe… Miatyánk, aki a mennyekben vagy…
A szél oson embertől-emberig, átkot szór szerteszét…
A Nemere csak fúj, úgy tűnik, a hóesés örök, a hantra hó hull, emberre föld… Hajnalra egybeolvad: hó – hant – és kereszt…
Ül az asszony, özvegyasszony, a kemence padkáján, halovány lángszirom a gerendának sarkán, mire végre könnye csordul, hangosan feljajdul, de szavát más nem hagyja el, csak az átok szava... Aztán mozdul, imádkozik, Istent arra kérve:
Adjon nyugvást fiainak, s a gyilkost ne kímélje.
