Szilajka
2011.08.01. --
Feltöltve: 2012. február 16., do
Farsangi korszakváltás
A Budenz József Általános Iskola és Gimnázium (Budapest, II. kerület) 3.a osztályos tanulói mutatják be farsangi műsorukat 2012. február 9-én. (Be)tanítóik Kékesi Andrea és Varga Zita.
Érdemes megfigyelni, hogy milyen egyszerű, mégis beszédes és értékes elemekből áll össze az egész. Nem bóvli, nem idegen, szerethető. Úgy tűnik, csöndes kulturális korszakváltás kopogtat óvodákban, iskolákban...
(Nem akarnék ünneprontó lenni, ezért a hajdan az iskolára tukmált névre – névadásra – most inkább nem vesztegetnék szót.)
vdgy
Feltöltve: 2011. október 24.
Szilajkodó
Dombi
Vándormadárdal -- iskolába menet
Megyünk, megyünk,
hogy legyünk,
hogy legyen
a begyünkben --
legyen! -- legyünk.
hogy legyet vegyünk --
hogy egyetlen egy
legyet együnk,
egyetlen egyet
begyünkbe tegyünk --,
hogy legyen a begyünk
a legnagyobb hegyünk!
Megyünk, megyünk...
Nirschné Henn Edith
Bogárvers
Egy levél, két levél
színes bogár mit remél?
Napsütést, meleget,
picinyének eledelt.
DORKA
Égbolt
Hold világít,
Ég ragyog:
Dodó betű,
Csillagok.
Mátyás (másfél évesen költötte):
Mondóka
Tajsó,
csijjakú,
tattajatta:
jégó.
Magától találta ki, időnként elmondta, mindig ugyanúgy hangsúlyozta a szavakat, szépen ritmusosan.
A ritmusa valahogy így volt:
tá tá, titi tá, titi titi, tá tá.
A hangmagasságok meg:
szó mi, szoszo mi, szoszoszomi, szó mi.
Egyszer aztán elhatároztam, utánajárok a dolognak. Volt vagy 1 és egy háromnegyed éves kicsi Mátyás. Amikor megkérdeztem, hogy mit jelent, a következőt mondta. "Ezek a fontos dolgok, amik kellenek: tarsoly, csillagkulcs, tattaratta: rézgomb.
Szerintem egy szerelés története is kiolvasható a versikéből. A végére elkészül a fontos, fényesen aranyló rézgomb, vagyis a lényeg.
Nem tudom hogyan lehetne ezt a kis csodát megjeleníteni. Az élet azóta előre haladt, s Mátyás, mostanára 7. osztályos és színjeles tanuló. Matekversenyekre jár, remekül fújja a trombitáját (tattaratta), szelíd és jólelkű, béketűrő. Remélem nem haragszik meg most sem, hogy feltesszük a mondókáját.
A büszke apa
Váradi Ágnes
Kuty-macs
Elől fülek, hátul farok.
Kitalálod, hogy ki vagyok?
Finom csontot ropogtatok
És mindenkit megugatok.
Hátul farok, elől fülek.
Ugyan bizony ki lehetek?
Édes tejet lefetyelek,
S kergetem az egereket.
Az éhes törpe
Alma, dió,
szilva, körte.
Apró törpe
fát jár körbe.
lába fürge.
Apró törpe,
mint a szöcske.
Alma-, dió-,
szilva-, körte-
fa gyümölcse
hull a földre.
gyomra töltve.
Fa fölött, víz alatt
Fa fölött,
víz alatt
laknak-e ott
madarak?
víz alatt,
Laknak-e ott
víg halak?
Madarak laknak
fák karjában,
víg halak a
víz gyomrában.
Fodros
Fodros bárányfelhő
baktat az égen
Fodros szoknyás kislány
lépdel a téren
Fodros felhőbárány
táncol az égen
Fodros kislány-szoknya
pördül a téren
pityereg az égen
hazaszalad éppen
Ég és Föld
A Jóisten az
égbolt hatalmas, kék
köpenyébe burkolva
őriz téged.
Jobb szeme a Nap,
bal szeme a Hold.
Újholdkor pihen.
Olyankor
angyalsereg néz le rád
csillagablakokon át.
A Jóisten tenyere
a Föld.
Jobb tenyere az északi-,
bal tenyere a déli félteke.
Összekulcsolt ujjai a hegyek
Érdekes!
Imára kulcsolt két tenyér,
az egész világ belefér.
Rántott hús
Én vagyok a főszakács,
Anyukám a kukta
Rántott hús lesz vacsorára,
Apu meg ne tudja!
TITOK!
Liszt, tojás, morzsa
Rákerül a húsra
Beforgatom, rányomkodom
Egy tálcára feltornyozom.
Kisütése kukta munka!
Apukám a levegőbe szimatol
és nagyot nevet:
- Finom lehet
Ez a bundás bécsi szelet!
Vagy magyarán rántott hús.
Sose leszek tőle bús!
Jól belaktunk mind a hárman.
Nem is maradt
egyetlenegy sem a tálban.
Elmondhatom, bizony ám,
Jól kisült a vacsorám!
Feltöltve: 2011. Október 10.-
Ízek és beszédek
A kert végében sok sóska termett.
Zsuzsánna asszony a konyhai
újítások híve volt, ezért úgy
határozott, hogy megpróbál belőle
levest főzni. Rozál a szolgáló,
csóválta eleget a fejét, mindhiába,
neki kellett a zsenge hajtásokat
letépkedni a sóskatövekről.
Közben morgolódott magában:
-- Jaj, miket tanál ki a naccságos
asszony, még hogy sóskalevest főz
ebédre! Najszen! Maj meglássuk,
mit fog szólni hozzá a naccságos úr!
Eközben kicsi Zsiga a kert végében katonásdit játszott, de amint meghallotta Rozál szoknyájának suhogását, behúzódott a kökénybokor közé, hogy majd onnan lefüleli az ellenséget. A lefülelésre nem került sor, viszont kihallgatta Rozál morgolódását, és amint a ellenség eltűnt a konyha irányába, már rohant is a hírrel az édesapjához, nagyságos Zsigmond úrhoz:
-- Apuskám, apuskám! -- kiáltozott már messziről kicsi Zsiga
-- Mondjad kisfiam, mi hír járja?
-- Jaj, apuskám, tudja-e mi lesz ma ebédre?
-- Hát honnan tudnám édes fiam, mondjad csak gyorsan!
-- Hát SÁSKALEVES!
Hogy hogy ízlett a naccságos úrnak a sóskaleves, arról nem szól a fáma. De ha mi magunk megkóstolnánk, hát itt a recept!
A megtisztított és megmosott sóskát megvagdaljuk. Sűrű, halványszínű rántást készítünk hozzá s belerakjuk a sóskát, szétdörzsöljük és vízzel föleresztjük, de ne legyen nagyon ritka. Most megsózzuk és felfőzzük, adunk bele bőven jó sűrű tejfölt s pillanatnyi forrás után föltálaljuk, minden személyre egypár abált s karikára vágott virslit adva a levesbe.
Az eredeti recept Tutsek Anna: Katóka szakácskönyve c. művének 1913-as, második kiadásából való, melyet betűhíven közlünk.
Miklós estéje alkalmából vacsorára voltak hivatalosak nagyságosék Kelemen bíróékhoz, hiszen apát és fiát is Miklósnak hívták. Miklóska a tornác egyik oszlopa mögé húzódva várta a vendégeket. Orcáját, orrocskáját pirosra csípte a fagyos levegő, de ő csak gyúrta, gyúrta a hógolyókat, hogy jól meghavazza érkező pajtását, kicsi Zsigát.
Nagyon meglepődtek nagyságosék, amikor érkezésüket nem üdvözlő szavak, hanem hógolyó-zápor fogadta. Kicsi Zsiga sem volt rest, azonnal gyúrni kezdte a hólabdákat apuskája, Zsigmond úr segédletével. A vidám rajcsúrozásra Kelemen bíró is kidugta fejét az ajtón, balszerencséjére, mert homlokon csókolta egy célt tévesztett hópamacs. Gyorsan vissza is húzta a fejét, és jó szóval beinvitálta a vendégeket.
Borcsa, a bíróék cserfes szolgálója szállította a finomabbnál finomabb étkeket az asztalhoz. A legénykék alig győzték magukba tömni a jó falatokat, többször is merítettek a levesből, a sültből is kértek volna még, de Borcsa rájuk pirított:
-- Jaj, lelkecskéim, legénykéim, elég lesz már, nem adok repetát, mer még nem fér magokba a torta!
-- Nem baj, Borcsa néni szólt kicsi Zsiga , én úgysem szeretem a repetát!
Hogy milyen tortának kellett
tartalékolni a helyet,
alább olvashatják!
Francia dió-torta
Huszonöt deka őrölt diót öt tojás habnak vert fehérjével és huszonöt deka porcukorral összekeverjük. Tortaformában három részben kisütjük (vigyázva, hogy ki ne száritsuk) s ha kihült, a következő töltelékkel töltjük meg: Nyolc tojássárgát huszonöt deka cukorral, három nagy szelet csokoládéval és huszonöt deka vajjal jó sokáig keverünk tüzön, habverő üstben, amíg az egész sűrű lesz, aztán ha kissé kihült, megtöltjük a tortalapokat s kívül is bevonjuk vele. Csak másnap használjuk. Tulságosan nem szabad megfőzni a krémet, mert akkor a vaj kisül belőle. Nagyon jó torta.
Az eredeti recept Tutsek Anna: Katóka szakácskönyve c. művének
1913-as, második kiadásából való, melyet betűhíven közlünk.
APÁTI KOVÁCS BÉLA
Feltöltve: 2011. augusztus 29.-
Rezi kovács
Pórul járt halúrfi
Mesés váraink
Boldogkői vár tündérei
A csillagvári manó
Három holló
Tömlöcbe zárt legény
Egervári fehér ruhás lány
A diósgyőri vár 4 tornya
A budvári vitéz
A csobánci várkisasszonyka
A körmendi szolgálólányka
A dévai bíró lánya
Hallottatok-e a kicsi rezi várról, amely közel Keszthely városához, a Balatontól északnyugati irányban, egy magas szikla ormán díszelgett?
Ha nem, akkor én most mondok néktek egy mesét, amit drága, jó nagypapámtól hallottam, akinek egy rezi ember mesélte el, amikor a lovas kocsija kereke meghibásodott, és öregszülémhez tért be azt megjavíttatni. Ugyanis bognár volt a mestersége, és annak idején gyakran álltak meg a ház előtt a lovas kocsival utazók, ha valami gondjuk akadt az út alatt.
Hol volt, hol nem volt, olyan régen, hogy talán még a nagyokos emberek sem tudják annak az idejét, hogy egy Rezi nevű falucskában élt egy fiatal kovácsember. A környék legügyesebb iparosembere volt. Messzi földről hordták hozzá a munkát, mert amit ő megjavított vagy elkészített, az soha nem romlott el. A keze úgy járt, mint a motolla, alig hogy nekiállt valamelyik munkának, már el is készült. Szerették is ügyességéért, gyorsaságáért az emberek. Híre még a királyhoz is eljutott, aki elhatározta, hogy megismeri ezt a kovácsot.
Egyik nap szólt a katonáinak, hogy meglátogatják a rezi kovácsot. Megparancsolta a vele tartó hopmesternek, hogy tegyen a tarisznyájába három jókora vasat. Az furcsállóan nézett a királyra, mintha csak azt kérdezte volna: -- Erre miért van szükség, fenséges királyom? -- Választ nem kapott, de azért engedelmesen beletett a tarisznyájába három vasat.
Elindult a kis sereg, és napnyugtáig oda is értek. A hosszú út alatt a király úgy elfáradt, hogy alig bírt megmoccanni. Este már nem volt kedve elmenni a kovácshoz. Az emberei kerestek számára egy megfelelő szállást, és egy százéves anyóka házacskáját találták erre a legalkalmasabbnak. Olyan tisztaság volt az öregasszonynál, hogy még csak véletlenül sem lehetett egy porszemet sem találni a házban.
Az anyó nagyon megörült a király látogatásának, de szomorúan bevallotta:
-- Fenséges királyom, nagyon röstellem, de üres az éléskamrám, nem tudom semmivel sem megvendégelni. Már napok óta én is kenyéren és vízen élek.
A király barátságos hangon így szólt az öregasszonyhoz:
-- Néném, ezért ne fájjon a feje! Nem vendégségbe jöttünk kegyedhez, hanem holnap reggel meg akarom látogatni a rezi kovácsot, mert annyi jót hallottam róla.
Erre az anyóka szeme felcsillant, és boldogan mondta:
-- A rezi kovácsot? Hiszen ő az én dédunokám. Nincs a világon olyan jó kovács, mint ő. Nemcsak a vasat, de még a szerelmesek szívét is úgy összekovácsolja, hogy azok soha el nem hagyják egymást.
Ez tetszett a királynak, és elhatározta, hogy többszörösen próbára teszi a híres mesterembert.
Másnap reggel, amint felkelt a puha paplanos ágyból, azonnal a kovácshoz sietett a hopmesterrel.
-- Hallottam a híredről, te kovács, itt van ez a vasdarab, megparancsolom, készíts belőle patkót a lovam patájára, de gyorsan! Az a patkó olyan jó legyen, hogyha akármerre is járok, mindenhol megcsodálják az emberek.
A kovács elnevette magát, ami azt jelentette nála, hogy ennél mi sem könnyebb. Kezébe kapta a kalapácsot, a vasat ráhelyezte az üllőre, és villámgyorsan dolgozni kezdett. Amire a király felocsúdott volna, kész volt a patkó. Olyan jól sikerült,
hogy aki csak rápillantott, még a lélegzete is elállt. Maga a király is ámulva nézte, amint felhelyezi a lova patájára.
-- Szép munkát végeztél, kovács -- dicsérte meg elégedetten --, de itt van ez a másik vas, ebből pedig legyen kard! Három nap múlva készen legyen, mert ha nem, akkor megbüntetlek.
-- Csak ennyi? -- kérdezte a kovács, és kikapta a király kezéből a vasat.
Nem kellett három nap a munkához, a kard estére elkészült. Olyan acélosan pengett, hogy hangját még három faluval odébb is lehetett hallani. A király most is ámulva nézte a kovács munkáját. Nem tudott szóhoz jutni a csodálkozástól. Legalább egy fertály óráig nézegette a kardot. A világ négy tájéka felé suhintott vele, és érezte, hogy a kardból hatalmas erő sugárzik. Nagyon megtetszett neki a rezi kovács, de azért akart vele egy harmadik próbát is.
-- Ha a harmadik próbát is teljesíted, akkor megteszlek főkovácsomnak -- mondta a király, és a kovács kezébe nyomta a harmadik vasat is.
-- Ebből mi legyen, fenséges királyom? -- kérdezte kíváncsian a vasak mestere.
-- Az ország köré kovácsolj belőle egy vaskerítést, amely megállítja az ellenséget, ha hazánkra akar támadni. Vigyázz, mert ha csak egy idegen hódító is átjön rajta, fejedet veszem!
Ezen már a kovács is elgondolkodott, majd néhány másodperc múlva így szólt a királyhoz:
-- Fenséges királyom, én elkészíthetem azt a kerítést, de mit ér a legerősebb kerítés is, ha belül gyáva nyulak vannak, és bezárják magukat egy ketrecbe, hogy a farkas fel ne falja őket. Kérd meg a csodás Erdélyországban élő székely testvéreinket, hogy ha a szükség úgy kívánja, álljanak ki a határra, kivont karddal. Meglásd, ha összefogunk velük, akkor ellenség nem meri betenni a lábát szépséges hazánkba. Nem kell ide vaskerítés, ha mindenki mellkasában erős, hazaszerető szív dobog!
Hej, de megtetszett az okos kovács szava a királynak. Szeme felcsillant, és keblére vonta alattvalóját:
-- Nemcsak jó mesterember vagy, de az eszed és a szíved is a helyén van. Hazánknak sok ilyen hasonló emberre lenne szüksége. Magammal is viszlek, és ezentúl mindig mellettem fogsz ülni a trónteremben, hogy tanácsot tudjak kérni tőled, ha valamiben megszorulok.
A kovács arca elkomorult és szomorúan mondta a királynak:
-- Szívesen elfogadnám ezt a nemes ajánlatot, de éppen egy hete kovácsoltam össze a szívem egy takaros rezi leánykával, és eljegyeztük egymást. Hűséget ígértem neki, és a világ összes pénzéért se hagynám el.
-- Megértelek, kovács -- mondta a király --, tudom, mit jelent őszintén szeretni valakit, hiszen én is halálosan szeretem a páromat. Nézd, ott fent azt a magas sziklaormot! Oda építtetek neked és ifjú feleségednek egy várat. A várban a mesterséged is űzheted, te leszel az ország főkovácsa, és ha majd megint erre járok, megpatkolod a lovamat.
Ebben megegyeztek, és a király állta a szavát, mert hamarosan felépítette a Rezi várat, amely a környék egyik ékessége lett, mindenki ámulva nézett fel rá, ha erre járt.
A kovács elvette feleségül a mátkáját, majd énekszóval felköltöztek a várba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.
És aki nem hiszi, járjon utána. Menjen el Rezibe, mert ott bizonyára talál egy patkót, amit a kovács készített.
Valamikor nagyon régen, amikor még a szigligeti hegyet a Balaton körbefogta, és az egy szépséges sziget volt a tóban, egy halúrfinak megtetszett a szegény ember lánya. Elhatározta, hogy elveszi feleségül, mert a leányka olyan gyönyörű volt, hogy párja nem akadt a környéken. Többször is körbeúszta a szigetet, és azon törte a fejét, hogyan kérje meg a kiválasztottjának a kezét? Mit mondjon édesapjának, ha az egyáltalán szóba áll vele.
Amint ott úszkálgatott, váratlanul a parton megpillantott egy kicsi kutyát.
-- Kutyuska -- úszott ki egészen a partig --, a segítségedet szeretném kérni egy fontos dologban.
A kutya vakkantott egyet, és farkát csóválva mondta:
-- Nagyon szívesen, halúrfi, miben állhatok a rendelkezésedre?
-- Van a faluban egy csodálatos leány, szeretném feleségül venni, de nem tudom, hogyan kérjem meg a kezét? Talán te tudod erre a választ.
A kicsi kutya elgondolkodott, tipegett-topogott, még egyet-kettőt ugrott is, de sajnos tanácstalan volt.
-- Nem tudom a választ, nagyon sajnálom -- mondta. -- Ellenben, ha elmennél Tihanyba, és ott megkérdeznéd a visszhangtól, talán az tud neked segíteni.
Három éjjel, három nap úszott, dacolva viharral és hatalmas hullámokkal, mert éppen akkor tört ki az égiháború, amikor elindult. Sokszor a vihartól felkorbácsolt hullámok majdnem kivetették a partra. Alig tudott visszakecmeregni a mély vízbe. Minden nehézség ellenére harmadik nap estéjére megérkezett a tihanyi visszhanghoz.
-- Halihó, visszhang! Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem, mert feleségül akarok venni egy szépséges szigligeti leányzót.
-- Halihó.! Halihó.! -- jött hamarosan a válasz -- Nem tudom. nem tudom... Én csak egy egyszerű visszhang vagyok Én csak egy egyszerű visszhang vagyok
Ez annyira elszomorította a halúrfit, hogy bánatában majdnem kiugrott a partra, de szerencséjére az utolsó pillanatban a visszhang elmagyarázta, hogy Fonyódon, a túlsó oldalon van egy százéves öreg halász, és ő biztosan tudja, mit kell ilyenkor tenni, hiszen már sok telet és nyarat megélt.
Ez egy kicsit megnyugtatta a halúrfit, és átúszott a túlsó partra, és valóban: ott, egy nagy fűz alatt meglelte az öregembert.
-- Öregapám, -- ugrott ki a halúrfi a vízből, és elkiáltotta magát : -- Állítólag, a visszhang szerint, ön tudja a módját, hogyan lehet megkérni a szegény ember lányának a kezét. Szeretném elvenni feleségül.
Az öregember felállt, és a tó partjára bandukolt.
-- Tudni tudom -- felelte. -- Ha holnap reggelig idetereled a Balaton legszebb halait, és belőlük legalább hármat ki tudok fogni, akkor elárulom.
A halúrfinak nem nagyon volt foga ínyére a kérés, de annyira tetszett neki a lány, hogy mindenre képes lett volna. Elfogadta az öreg ajánlatát, és egy nagy csobbanással visszaugrott a vízbe. Elindult, hogy megkeresse a Balaton legszebb halait. Nem volt nehéz feladat, mert akkortájt rengeteg szép hal úszkálgatott a tóban.
Azt füllentette nekik, hogy a fonyódi hegy alatt egy öregember finom haleledelt szór holnap reggel a vízbe. Erre a halak csapatostul indultak el, hogy jól belakjanak. Reggel úgy hemzsegett a tó a halaktól, hogy szinte a vizet nem is lehetett látni tőlük.
Az öregember gyorsan ki is fogta a három legszebbiket, elégedetten toporgott a parton, és így szólt a halúrfihoz:
-- Most pedig nyisd ki jól halfüleidet, mert csak egyszer mondom el, mit kell tenned, hogy feleséged legyen az a szépséges szigligeti leányzó.
A halúrfi izgatottan várta, hogy meghallja, mit kell tennie.
-- Ússzál vissza Szigligetre, és építsél a hegy tetejére egy nagy, magas várat. Amikor elkészültél a várépítéssel, híreszteld el a környéken, hogy te vagy a halkirály, és szeretnéd elvenni a szegény ember lányát.
Most volt ám nagy bajban a halúrfi. Még sohasem épített várat. Szerencséjére az öregember megsajnálta és megsúgta, hogy Keszthelyen van egy híres kőművesmester, aki olyan várat tud építeni, hogy még a király is megirigyli, ha meglátja.
Amilyen gyorsan csak tudott, a halúrfi elúszott Keszthelyre. Ott megkérte az éppen a parton napozó macskát, hogy szaladjon el a kőművesmesterhez, és hívja le a tópartra, hogy megbeszéljék a munkát.
Jött is mindjárt a kőművesmester, mert kedvence volt a várépítés, de nem minden nap kérik meg erre.
-- Hová kellene megépíteni azt a várat? -- kérdezte.
-- Nézze, mesteruram! Ott, nem is olyan messze van Szigliget magas hegye. Annak a tetejére kellene felhúzni egy gyönyörű várat.
-- Ennél mi sem könnyebb -- mondta magabiztosan a kőművesmester -- Ha holnap elkezdem, akkor holnaphoz egy hétre már a hegy tetején fog pompázni a vár. Csak előbb meg kellene egyezni a munkadíjban. Remélem, uraságodnak van elegendő pénze, mert ingyen még a királynak sem dolgozom.
-- Természetesen van. Nézzen a hátamra, még ott is az ezüstpénzek csillognak. Ha hal lenne, akkor most eljöhetne velem a víz alatti palotámba, és meggyőződhetne gazdagságomról.
Ez megnyugtatta a keszthelyi kőművesmestert, és másnap szaporán nekiállt a várépítésnek.
Nem hiába volt neves iparosember, mert a vár egy hét alatt felépült. Olyan csodás lett, hogy messzi földről érkeztek csodájára. A tornyaiból az egész Balatont be lehetett látni, és aki letekintett onnan, az soha többé nem tudott szabadulni a gyönyörű látványtól.
Tetszett a halúrfinak is a vár, és valósággal ficánkolt a tóban örömében. Miután kifizette a kőművesmestert, azonnal üzent a szegény embernek, hogy szeretné feleségül venni a lányát. Amikor a lány meghallotta, hogy egy hal akarja bekötni a fejét, sírni kezdett, és szeméből úgy hullt a könny, mint a záporeső. Volt neki a faluban kedvese, egy juhászlegény, akinek örök hűséget fogadott, de most mégis apja máshoz akarja feleségül adni.
-- Nézd, lányom, gazdag az a hal, aki ilyen szép várat tudott építtetni. Mit érsz el a juhásszal, hiszen olyan szegény, mint a templom egere. A hegy tetején lévő várnak az úrnője leszel, és öregségemre nekem is lesz, mit a tejbe aprítani -- mondta a lány apja, és eldöntötte, hogy a hal lesz a vője.
Szegény lány könyörgött, rimánkodott, hogy csak ne adja hozzá a halhoz. Nem kell neki a gazdagság. Nem ábrándozik ő arról, hogy annak a szépséges várnak az úrnője legyen. Szívesebben él majd a juhász kicsinyke házában, mint ott fenn, a hegyen.
Az apja nem hallgatott rá. Megüzente a halúrfinak, hogy hamarosan megtarthatják az esküvőt. Amikor a leányzó látta, hogy apja szíve nem hajlik a könyörgésére, az esküvő előtti este elszökött a juhászhoz, aki azt mondta neki:
-- Drága kicsi virágszálam, egyezzél bele a kézfogóba, és a többit meg bízd rám!
A lány nem értette, mit tervez a kedvese, de nagyon szerette, és hitt neki.
Másnap mindenki lázasan készülődött az esküvőre. A szegény ember lánya is magára öltötte a szép, fehér menyasszony ruhát, és már indulni akartak a templomba, amikor jött egy fiatal legényke.
-- Meghoztam a vőlegényt -- rikkantotta el magát, amint belépett a házba.
Mindenki csodálkozva összenézett, mert semmit sem értettek az egészből.
-- Hol van a vőlegény? -- kérdezték kíváncsian.
Erre a legényke egy nagy tálat tett az asztalra, és mondta:
-- A juhász küldi esküvői ebédre. Ma reggel horgászni volt a tavon, és kifogta a vár körül úszkáló halat, aki azt kiabálta boldogan: -- Ma lesz az eszküvőm, csak még azt nem tudom, hogyan megyek el a szegény ember házához? -- Erre a juhász így szólt hozzá: -- Halúrfi, szívesen segítek. Ugorj bele a szákomba, hazaviszlek és kelően elkészítelek, hogy ne kelljen szégyenkezned a násznép előtt.
A halúrfinak tetszett az ötlet, és beleugrott a juhász szákjába, aki otthon olyan finom sült halat készített belőle, hogy még a harmadik szomszédban is lehetett érezni az illatát. Egy tálra rakta, amit szépen feldíszített, és a legénykével elküldte a szegény ember házához. Hamarosan ő is követte az ajándékot, és ott a helyszínen megkérte a lány kezét.
Most már a szegény ember sem ellenezte az esküvőjüket, csak az volt a gondja, mi lesz a várral? Ki fog benne lakni? A halúrfi hiába építtette, ha nem lesz lakója.
-- Ki lenne más a lakója, mint a juhász és a felesége -- mondták az emberek -- Megérdemlik, hiszen a juhász eddig is olyan jól végezte a munkáját, hogy kinevezhetjük juhászkirálynak. Különben is, a várból messze el lehet látni, ha véletlenül egy juh elkóborol valahová. Legyen csak az övé, nálánál jobb ura úgysem lesz a szigligeti várnak.
Ezzel mindenki egyetértett, és most már vigadva elindulhattak a templomba, ahol kimondták a boldogító igent. Utána olyan nagy lagzit csaptak, hogy még a tihanyi visszhang is három napig a nótázásukat visszhangzotta.
Én is jelen voltam, és egy olyan jót mulattam, hogy még ma is bizsereg a talpam a sok tánctól. Amikor elfáradtunk, felkísértük a hegyre az ifjú párt, és magukra hagytuk őket, hadd élvezzék a szép kilátást azon a meseszép holdfényes éjszakán.
Még mindig ott fent laknak a várban. Ha véletlenül arrafelé jártok, el ne felejtsétek meglátogatni a juhászkirályt és gyönyörű úrnőjét.
A boldogkői vár
tündérei
A csodálatos Hernád folyó keleti oldalán, egy jól látható sziklaszirten állt a boldogkői vár, amit még IV. Béla királyunk javaslatára a Tomaj nemzetségbeli Jaak fia Tyba építtetett a tatárdúlás után.
Azt mesélték az ottani öregek, hogy a vár tornyában tündérek laktak. De őket csak azok láthatták meg, akik legalább naponta egy jó cselekedetet tettek az embertársaikkal.
A tündérek nem szerették a hazug, rossz embereket. Előttük sohasem mutatkoztak, sőt, még az is megesett, hogy jó alaposan megbüntették őket.
A vár kapitánya egy kegyetlen, rosszindulatú ember volt. Állandóan sanyargatta a környék jobbágyait, de még a várvédő katonákkal is rosszul bánt. Sokszor hónapokig nem kapták meg a zsoldjukat, és éheztette őket. Ezért sokan elszökdöstek a várból. Mindig újabb és újabb zsoldosokat kellett fogadni. Egy idő után ez egyre nehezebb volt, mert a kegyetlen kapitány híre gyorsan elterjedt a környéken, sőt messze vidékeken. Végül már nem talált zsoldost, aki elment volna a várba szolgálni. Ekkor a kapitány elhatározta, hogy erőszakkal fogdossa ösz-sze a katonákat, vagy csellel csábítja őket a vár magas falai közé.
Álruhát öltött, hogy senki ne ismerje fel, és elindult a közeli falukba legényeket keresni, akik jó katonák lehetnek majd, ha kiképzi őket.
Ki tudja miért, hiába ment faluról falura, mindenhol eltűntek a katonának való ifjak. Csak hátulgombolós legénykék totyogtak a házak udvarán, vagy vén aggastyánok jöttek vele szem-ben az úton. Nem értette, hová lettek a faluk fiatal férfiai.
Nagyon mérges volt, és elhatározta, hogy addig nem megy vissza, míg legalább egy le-gényt nem talál.
Hiába bolyongott reggeltől estig, a férfiak eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el valamennyit. Már éppen azon gondolkodott, hogy hazamegy, amikor az utolsó kicsi pa-rasztháznál megpillantott egy nyalka legényt, akit az Isten is katonának teremtett. Éppen öreganyjának segített valamit, és az anyóka nem győzött neki hálálkodni.
Felcsillant a kapitány szeme, amikor meglátta, és azonnal hozzásietett, majd mondta neki:
-- Fiam, látod ott azt a nagy várat?
-- Hogyne látnám, hiszen nem vagyok vak -- mondta az öregembernek, mert a vár kapitá-nya annak maszkírozta magát. -- Miért kérdi, öregapám?
-- Azt beszélik, hogy a vár kapitányát a király leváltotta, mert nem volt vele megelégedve. Új kapitányt keresnek. Nem szeretnél kapitány lenni abban a várban? Kitűnő katona válhatna belőled.
Tetszett a legénynek az öregember hízelgése, és vágyakozva pislogott a vár felé. Elképzelte, milyen jó sora lehetne a magas, vastag falak között. Annyira beleélte magát a szerepébe, hogy vidáman belecsapott az öregember tenyerébe:
-- Köszönöm a tanácsot, öregapám, már megyek is a várba, nehogy valaki megelőzzön és el-foglalja ezt a nemes posztot.
A kapitány nagyon boldog volt, hogy végül mégis csak sikerült csőbe húznia egy legényt. Alig várta, hogy visszaérjen a várba.
A közeli erdőben volt elrejtve a lova, amivel gyorsan visszavágtatott a várba. Amikor a fiú megérkezett, akkor már úgy tetszelgett ott, mint a király megbízott embere.
-- Mi járatban vagy itt, fiam? -- kérdezte, és úgy tett, mintha nem tudna semmiről.
A legény szép sorjában elmondta, hogy egy öregember azt javasolta neki, jelentkezzen vár-kapitánynak. A ravasz várúr még mindig nem árulta el, hogy ő csalta ide. Tovább játszotta a szerepét.
-- Jókor jöttél, és valóban várkapitányt keresünk. Amint látom, téged az Isten is ennek terem-tett. De tudnod kell, ennek a várnak csak az lehet a kapitánya, aki három napot szolgált e falak között, mint közlegény. Ha kiállod a próbát, akkor te leszel ennek a várnak a kapitánya.
Folytatás a 2. oldalon
Szíves örömest beleegyezett, hogy a várban három napig közlegény legyen. Nem lehet az olyan nehéz szolgálat, hogy ne bírja ki és ne feleljen meg. Igaz, akkor még nem tudta, milyen megpróbáltatások várnak rá.
A vár kapitánya azonnal megparancsolta neki, hogy menjen az istállóba, és adjon a zabot a sarokban lévő hóka paripának. Csak azt nem árulta el neki, hogyha ez az állat éhes, akkor tüzet okád a szájából, és aki nem vigyáz, azt a láng halálra égeti.
Amikor a tündérek megtudták, hogy a várkapitánya mit akar elkövetni a szegény legény el-len, elhatározták, hogy segítenek neki.
-- Te, legény -- mondta neki az első tündér, és elébe állt -- , itt van ez a vaspatkó, mielőtt be-lépnél az istállóba, háromszor emeld fel az ajtóban. Odabent, az a hóka paripa, ha meglátja a vaspatkót, mindjárt megnyugszik, és minden baj nélkül adhatsz neki zabot.
A legény megköszönte a patkót, és mindent úgy tett, ahogyan a tündér mondta neki. S va-lóban, a paripa, amint meglátta a vaspatkót, megszelídült és a kezéből evett, mint egy galamb.
A vár kapitánya, látván, hogy a legénynek semmi baja nem esett, nagyon elcsodálkozott és mérges lett. Elhatározta, hogy még veszélyesebb feladatot eszel ki számára.
Másnap reggel durva hangon ébresztette a megfáradt katonáját:
-- Ébredj, mihaszna! Mit képzelsz, meddig húzhatod a lóbőrt? Milyen várkapitány válik be-lőled, ha állandóan az alváson jár az eszed. Itt van ez a kancsó, menj le a vár pincéjébe kilenc-venkilenc lépcsőfokon, és hozzál nekem bort!
