Vendégünk
Feltöltve: 2012. január 21.
Aki életre kelti a jobb agyféltekénket
Szilaj Csikó-beszélgetés Imre Dezsővel
Rövid ideje ismerem, annál változatosabb dolgokat tudtam meg róla: saját tévéje van -- világhálós tévécsatornája --, maga készíti a riportokat, kérdező, szerkesztő, vágó egy személyben; nagy kapacitású számítógépeket rakott össze; novellákat, regényeket ír; oktatási intézményben dolgozik, ám ott éppen nem az a feladata, ami miatt mi most beszélgetünk, s ami mostanság a rendszeres elfoglaltsága: jobb agyféltekés rajzolást tanít...
-- Hogyan fér össze ez a tanítás a többi tevékenységgel?
-- Először is mindenkit üdvözlök, aki megtisztel azzal, hogy elolvassa ezt az interjút! Azzal kell kezdenem, hogy nem vagyok tanár, ezért nem tanítok , csupán oktatok ... Valóban rövid ideje ismerjük egymást, de a közös munka nagyon jó fórum arra, hogy az ember többet megtudjon másokról. Alkotás közben sok gondolat fogalmazódik meg, sok érzés kerül napvilágra. A Riport Tv Online csatorna csakugyan saját gyermekem, de nem egyedül dolgozom vele. Fennállása óta minimum száz lelkes fiatal gyakorno-
koskodott már nálam, e pillanatban tíz diák segít nekem, és tanulja a szakmát ezzel. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy ez az „éhező művészek” kategória, hiszen soha egyikünk sem keresett egy forintot sem a Riport Tv által, mindenki a szakma szerete-
téért és a tanulás kedvéért teszi, amit tesz, és nem utolsó sorban azért, hogy olyan emberek, olyan ügyek is teret és fórumot kaphassanak általunk, akik és amik egyébként nehezen jutnak médiafelülethez. Igen, valóban én raktam össze az erre alkalmas gépeket, hiszen valaha informatikus voltam.
-- Hol okítasz és mit?
-- A Szókratész iskolában informatikát, videós újságírást, televíziós és rádiós ismere-
teket, és kommunikációt. Ez utóbbinak a gyermeke a jobb agyféltekés rajzolás. Akár-
milyen hihetetlenül hangzik is, a kommunikációhoz kötődik legerősebben.
-- Erre még visszatérünk, de még előtte: hogy fér bele ennyi minden egy emberbe? S még csak nem is olyan öreg emberbe...
-- Hogy hogyan? Akarni kell, dolgozni, tanulni, tenni érte. Amikor először kerültem kerekesszékbe egy rövid időre, amikor először éreztem meg, hogy egy pillanat alatt semmivé lehet minden, ami vagy, vagy ami voltál, akkor határoztam el, hogy valamin változtatnom kell. Ezt követően kiderült, hogy vannak még nagyobb bajok is, mint az a pár gerincműtét... Akkor úgy döntöttem, onnantól kezdve minden évben szerzek vala-
milyen új végzettséget. Elvégeztem a nehézgépkezelőtől a televíziós szerkesztőripor-
teren át a hardverszerelőig mindent, amihez csak hozzáfértem. Azóta írom első három regényemet egyszerre: egy bűnügyi, egy romantikus és egy verses nagyregényem ké-
szül. Közben megírtam A modern televíziózás tudománya című tanulmányomat, ehhez kötődően létrehoztam az Európa szinten egyedülálló Videós Újságíró Akkreditált kép-
zést, készül egy folytatásos novella-sorozatom, egy verseskötetem, félkész állapotban van négy nagy-dokumentumfilmem... Soroljam még?
- - Tartok tőle, hogy sose jutnánk a végére...
-- Az pedig, hogy mi számít öregnek, elég szubjektív. Amikor a műtőasztalon fekszel, öregnek érzed magad, amikor a pacemakered felébreszt, mert álmodban kiüt, akkor öregnek érzed magad, amikor kamerával a kézben erődön felül órákon át állsz, akkor fiatalnak, utána éjjel, amikor a fájdalmaktól nem alszol, megint öregnek. Amikor a tanítványaid boldogan mutatják a cikkeiket, a filmet, amit megvágtak, az interjút, amit készítettek, amikor csodás portrékat küldenek, mert megtanítottad őket pár nap alatt rajzolni, akkor megint fiatalnak. Rengeteg erőt és energiát adsz, és a többszörösét kapod vissza. Szóval, 43 éves vagyok. Hogy éppen öreg vagy fiatal, ez viszont elég sűrűn változik...
-- Mi a lényege ennek a jobb agyféltekés rajzolásnak?
-- A lényeg, hogy teljesen földön járó gyakorlatokkal olyan folyamatokat indítok be az agyban, amelyek onnantól kezdve visszafordíthatatlanul kreatívvá teszik a résztvevő-
ket. Ezek a gyakorlatok nem közvetlenül a rajzolásra irányulnak, hanem a jobb és a bal agyfélteke működésének a kiegyenlítésére. Emellett összehangolódik a szem a kézzel, kialakul a szem-kéz kontaktus, és egy úgynevezett hiperaktív látás. Nem tudom egyéb-
ként, ezt más is nevezi-e így, én azért kereszteltem el "hiperaktív látásnak", mert nem tudok rá jobb szót. Mindennek mellékhatása, hogy az alany egyébként tudni fog raj-
zolni. Miután valaki végigmegy ezen a három vagy négy napon, olyan dolgokat lát meg, amiket addig szemüveggel sem vett észre. Vannak gyakorlatok, amelyek direkt a szemizom finom mozgását segítik, eddzik.
-- Közbevetőleg: hogyan tudott ez a rajzolási mód egy kicsit divattá is válni?
-- Nem tudom, csakugyan divat-e. Azt tudom, hogy én negyvenéves koromig csak iri-
gyeltem a portrérajzolókat, és álmodoztam arról, hogy milyen lenne, ha úgy tudnék rajzolni, most pedig egy óra alatt szebbet rajzolok, mint akiket addig csodáltam, és aki eddig részt vett a szakköreimen, ők kivétel nélkül ugyanezt mondják. Az ember vágyik valamire, elérhetetlennek tartja, aztán meg egy pillanat alatt az övé lehet. Az emberek vágynak a sikerre. Vágynak arra, hogy létrehozzanak valamit. Vágynak a dicsérő sza-
vakra. Vágynak arra, hogy felnézzenek rájuk. Nézz körül munkahelyeken, családok-
ban. Nagyon sokszor azt tapasztalhatod, hogy akit lehet, megaláznak, földbe döngöl-
nek. Az emberi méltóság misztikus álommá válik lassan. Hogyne válna divattá a siker?! Eljön, négy napig jól érzi magát, megtapasztalja az alkotás örömét, olyan katarzison megy át, amit addig csak regényekben olvasott, és cserébe művésszé válik. Lehet, hogy divat, de ha az, akkor ez a 21. század szégyene. Igen, szégyene. Miért? Mert ha min-
denki ebben keresi a boldogságot, a tiszteletet, sikerélményt, ha mindenkinek erre van szüksége ahhoz, hogy újra hinni tudjon önmagában, akkor valami baj van.
-- Hány emberen próbáltad már ki, és milyen eredménnyel?
-- Nem tudom pontosan, hány ember vett részt eddig a szakköreimen, de semmiképpen nem szeretném ezt kipróbálásnak nevezni. Több száz művészt "gyártottam". A siker százszázalékos. Még soha senki nem maradt sikerélmény nélkül. 5 évestől a 65 évesig mindenkinek beindultak azok a folyamatok, amelyeknek be kellett. Egy ötéves nyilván nem fog tökéletes portrét rajzolni, mert a kis keze még nem engedelmeskedik, de a folyamat egyértelmű. A legaranyosabb az volt, amikor egy Svájcból hozzám érkező ötéves ifjú hölgy a harmadik napon körbejárt a teremben, és szóról szóra mondta az instrukciókat a többieknek, amelyeket előtte tőlem hallott. Ő kb. harmincszázalékos pontosságú portrét rajzolt, de korához ez a megfelelő. Amikor a kézjegye kezd kiala-
kulni, automatikusan rajzolni fogja a portrékat, állatokat, bármit. Nyolc-tíz éveseknél az ötven-hatvanszázalékos portré a jó, 11-13-ig a hetvenszázalékos, az felett már nyolcvan-százszázalékos a rajz. Az átlag felnőttnél 10 százaléknál is kisebb a megfele-
lés. Röviden pedig azt mondhatom, hogy a mérce a rajz, a portré, amit a résztvevők a harmadik napon készítenek. Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy az elnyomott jobb agyféltekéjük új életre kelt.
-- Csak a rajzkészség, rajztudás javul?
-- Mint mondottam, ez az egész valójában nem a rajzról szól. Például a zenetanulás, a sporttehetség és még ezer más készség és képesség fejlődik általa.
Folytatás a 2. oldalon
-- Egy ilyen négynapos "kezelés" csak jó irányban változtatja meg a személyiséget, vagy vannak hátulütői is? Van-e kockázata az ilyen beavatkozásnak?
-- A kezelés és beavatkozás szavakat nem szívesen hallom ezzel kapcsolatban. Beavat-
kozásnak beavatkozás, hiszen belenyúlunk -- ráadásul elég keményen -- az agyműkö-
désbe, de nem orvosi értelemben. A személyiségfejlesztés a negyedik napi program, ennek valóban vannak veszélyei, ezért például 13 éves kor alatt én nem is engedem gyermekeknek, hogy részt vegyenek rajta. Tehát ha négy napos a program, és kicsik is vannak, ők az utolsó napon más gyakorlatokat végeznek, mint a felnőttek. Az agy egy rendkívüli szerv, csupa kémia és elektromos áram, ezeknek az egyensúlyát piszkálom meg, ezért éreznek a résztvevők olyasmit, mint a katarzis és a boldogság. Nem ritka azonban, hogy amikor a két agyfélteke működése kezd kiegyenlítődni, az kellemetlen érzéseket is hoz magával. Nyugtalanság, esetenként hiszti vagy düh, de röhögőgörcs is előfordulhat. A bal agyfélteke irányítja az életünket, az minden, ami mi vagyunk. Onnan érkeznek a gondolataink, az akaratunk. Ő keresi a megoldást mindenre. Ezek a gyakorlatok a bal félteke részére sokszor érthetetlenek, nem találja a helyét, nem látja a végét, egyszóval nagyon nem akarja mindezt. Ezeket a helyzeteket tudni kell kezelni, és bizony sokszor hallottam már olyasféle rossz élményekről, hogy valaki egy garázs-
tanfolyamon tanulta a jobb agyféltekés rajzolást, és hosszú távú depresszióba esett. Nagyon nagy tapasztalat és felkészültség kell ahhoz, hogy ezeket a szituációkat időben észrevegye az oktató.
-- S ezek megvannak benned?
-- Nekem minden lelki állapothoz megvan a megfelelő gyakorlatom. Kétszáznál több gyakorlatot terveztem vagy vettem át, és ezeket változtatgatom aszerint, hogy éppen melyikre van szükség. Sok esetben eljön a pillanat, amikor egy beszélgetés teszi helyre a dolgokat. Nem titok, házasságok jönnek rendbe vagy érnek véget. Szülő-gyermek kapcsolatok jönnek rendbe, amikor egy gyermek vagy szülő, sokszor együtt, elkezdik a másik szemével is látni a világot. A legjobb, amikor együtt jönnek. Amikor négy nap után a közös tanulás örömével távoznak, meg egymás érzelmi reakcióinak a megta-
pasztalásával, és azzal a fura tudattal, hogy minden ugyanolyan jól sikerült szülőnek és gyermeknek egyaránt. Van, aki arra jön rá, hogy eddig nem becsülték meg, van, aki arra, hogy ő nem becsült meg valakit. Van, aki arra jön rá, hogy addig irreálisan túl-
becsülték, vagy épp ő becsült túl valakit. Van, aki otthon azt veszi észre, hogy jobban szeretik, mint azt addig gondolta, van, aki az ellenkezőjét. A dolgok a helyükre kerül-
nek. Sokszor a rajzolás után érti meg valaki a főnökét vagy a dolgozóját. Sokaknak et-
től jön meg az öntudatuk, és ezután mernek tenni az ellen, ahogy bánnak velük.
-- Mit tudnak ezek a rajzolni vágyók élethűen ábrázolni előtte, és mit utána?
-- Röviden: előtte általában semmit, utána bármit.
-- Valóban művészek lesznek, vagy csak ügyes utánzók?
-- Abszolút mértékben művészek lesznek. Megnyilvánul mindez a zenében, faragás-
ban, szobrászkodásban stb. Az általános kreativitás fejlődik ki. Ugye -- mint említet-
tem -- a jobb félteke felelős általában a művészetekért, az alkotásért.
- - Csak fényképről fognak tudni rajzolni, vagy élőben is?
-- Élőben is. Arra kell vigyázni, hogy ne egy arckifejezést akarj kiragadni, mert az vál-
tozik, hanem a modell jellemző vonásait. Akkor nem lesz baj, ha a témád elmozdul. Emlékezetből is lehet jót rajzolni, de azt figyelembe kell venni, hogy ez már nem a rajztehetségtől függ, hanem a memóriától. Az emlékezetből rajzolt portré nem lesz jobb agyféltekés rajz, mert az emlékképeink a bal agyféltekében vannak. Annál jobban erősíti a jobb agyféltekénket a kitalált arcok rajzolása. A jobb agyféltekés portré élet-
szerűbb, más érzés is rajzolni.
-- Vannak-e visszajelzéseid, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel pár hónap vagy egy-két év múltán? Van-e, akinek jó vagy rossz értelemben megváltoztatja az életét? Igazi gazdagodás-e?
-- Nagyon sokan, több százan vannak közösségi portálon ismerőseim között olyanok, akik rajzoltak nálam. Rossz irányba még soha nem mozdult el. Válás már volt, de azt is boldogan mesélte el az illető, mert szenvedett a partnere mellett, de addig elfogadta, mert azt gondolta, hogy ő nem alkalmas arra, hogy egyedül elinduljon az úton. Az önbizalom nagyon fontos, és itt ezt is visszakapja -- vagy megkapja --, aki részt vesz.
-- Nincs-e mégis olyan, hogy valakinek az életét -- akár lottón az ötös találat -- felborítja ez a páratlan élmény?
-- Azért túlmisztifikálni nem szeretném mindezt. Nem lettem mindenható, csupán sok-sok tanulással kidolgoztam a legjobb eljárást arra, hogyan lehet ezt a különös rajzolási, alkotási módszert leghatékonyabban elsajátítani és elsajátíttatni. Ezt mutatom meg a szakkörön. Hogy aztán mindezt a tudást ki mire használja, már rajtuk áll. Tény, hogy vannak, akik körül sok minden megváltozik. Van, akit harminc-negyvenévesen arra sarkall, hogy elmenjen tanulni, holott már rég letett erről. Van, aki itt jön rá, hogy jobb munkában is megállná a helyét. Képzeld el azt, hogy hittél magadról valamit egész életedben, és pár nap alatt szembesülsz azzal, hogy annál, amit az iskolában, a munka-
helyeden vagy néha otthon is tartottak rólad, nagyságrendekkel többre vagy képes.
- - Kik jelentkeznek? Le tudnád-e írni?
-- Bárki jelentkezhet, aki úgy érzi, hogy változni, változtatni akar, vagy csak kíváncsi arra, mire képes. Aki azért jön el, mert egy kis sikerélményre vágyik, annak is megéri, mert itt jön rá, hogy ez nem is olyan kicsi sikerélmény. Sokan csak azért jönnek, hogy kikapcsolódjanak pár napig, de olyan is akad, aki azért, hogy kapjon egy módszert, amellyel bármikor gyorsan ki tud lépni a mindennapok egyhangúságából. Egy ceruza, egy radír és egy papírlap bárki fiókjában elfér, nem drága, és egyetlen óra alatt, egyet-
len rajz elkészítésével teljesen ki lehet kapcsolódni. Én például, amikor nem tudom folytatni valamely írásomat, lerajzolom a szereplőt, kitalálom a vonásait, és ezzel a sztori új életre kel.
-- Ha valakinek kedve támadna jelentkezni a szakkörödre, hogyan teheti meg?
-- Szerencsére a világhálós keresők elég nagy arányban rám találnak, csak be kell írni, hogy Imre Dezső jobb agyféltekés rajzolás. Egyébként a http://jobbagyfeltekesrajzolas.com oldalon bele lehet nézni a szakkörök életébe is, filmek, fotók segítségével. Aki pedig kérdezni szeretne minderről, szívesen válaszolok a rajz_riporttv.hu címen.
Varga Domokos György
BOTZ DOMONKOS
Feltöltve: 2011. november 14., he
Irak képekben -- Bessam Faraj budapesti kiállítása elé
Első pillantásra talán sokak számára érthetetlenek v agy megmosolyogtatóak azok a rajzok, amelyek Bessam Faraj iraki karikaturista ceruzája alól kerül-nek ki, mégis, hihetetlen népszerűséget és ismertséget szereztek a számára. Munkái egyaránt ismertek már a z ázsiai és az európai közönség előtt. Mostani be- szélgetésünk apropóját budapesti kiállítása adta.
-- 1943-ban, Bagdadban születtél. Milyen volt akkoriban a város és maga Irak?
-- A kérdés megválaszolásához egy kicsit vissza kell mennünk az időben. Irak a hajdani mezopotámiai kultúra örököse. A múlt század negyvenes, ötvenes, és hatvanas éveiben óriási fejlődés zajlott le a kulturális életben, főleg a hatvanas évek második és a hetve-nes évek első felében, amikor nagyon lehetett érezni, hogy az iraki társadalom széles in-tellektuális rétege szinte lerohanta az egyszerű ember életét: az összes arab országban el-terjedt a mondás: "Kairó ír, Beirut publikál, Bagdad olvas". Igazi irodalmi, kulturális forradalom tört ki Irak városaiban, amelynek Bagdad volt a központja. Ennek az volt az oka, hogy 1963. február 8-án az arab nacionalisták -- a Baath párt -- egy véres puccs után átvette a hatalmat, több ezer embert mészároltak le, és ennek sok író, költő, művész esett áldozatául. Sokan emlegetik az 1259-es évet, amikor a tatárok lerohanták Bagdadot, és olyan sok iraki vér folyt, hogy a Tigris folyó vize vörössé vált. Kilenc hónap után a kato-nák elmozdították a hatalomból ezt a vérszomjas rezsimet, katonák irányították az orszá-got, de a kormányfő civil volt, és adtak egy kis szabadságot a sajtónak, színháznak és a kiadóknak is. De miután Szaddam Husszein átvette a hatalmat, megint úszott az ország a sötétség tengerében -- ahogy mondani szokták nálunk. Akkor nekem már el kellett hagynom az országot.
-- Mikor érezted azt először, hogy erre a pályára kívánsz lépni? Milyen tanulmányokat folytattál?
-- Nem is emlékszem, mikor kezdtem el rajzolni, talán már gyermekkoromban. Érettségi után jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, de valószínűleg, az akkori politikai né-zeteim miatt nem vettek fel. Ez számomra nagy csalódást okozott, megsértették az önbi-zalmamat, megsebezték a büszkeségemet, letaposták a lelkemet. Akkor kezdtem karika-túrát rajzolni. 1964-ben fogtam a vastag mappámat és bementem egy havonta egyszer megjelenő lap szerkesztőségébe, udvariasan bemutatkoztam és kértem, hogy vessenek egy pillantást a műveimre. Megnézték, és ezt mondták: "Nagyon szép karikatúrák." Meglepődtem, hogy az emberek karikatúrának nézik az én rajzaimat. Örültem, amikor megjelent pár rajzom a következő számban. Pár hónap múlva felvettek egy híres szati-rikus hetilaphoz, és másfél év után fix állást ajánlott egy politikai napilap. Ezzel indult a pályafutásom és megérkeztek az első sikerek.
-- Nem mondhatni, hogy ez folytatása valami családi tradíciónak, hiszen édesapád egy olajipari cégnek a munkása volt. Hogy fogadta ezt a döntésedet?
-- Hatan voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Édesapám azt várta tőlem, hogy a jö-vőmet egy orvosi, vagy mérnöki diplomával biztosítsam. A szüleim igyekeztek megaka-dályozni, hogy festő vagy grafikus legyek, mert ezzel a megélhetési lehetőségeimet na-gyon kevésre becsülték. Ami engem illett, nagyon elégedett vagyok, hogy ezt a pályát vá-lasztottam, része vagyok Irak kulturális életének, sok ember várja ma is politikai vonat-kozású karikatúráim megjelenését, és ez számomra nagy öröm.
-- Milyen lehetőségeket kínált a kor, az ország akkori berendezkedése? Mennyire volt szabad mozgástere egy alkotónak?
-- Demokrácia nélkül nincs karikatúra, és a karikaturista lelkiismerete a népének. Amikor megéreztem, hogy Szaddam diktatúrája belemászik a rajzaimba, és a rendszer csatlósai a rajzasztalom mellett árgus pillantásokkal lesik, hogy mit rajzolok, valamint az egész ország sajtóját és szerkesztőségeit a kezében tartja, tudtam, ott már nincs szabadság. Egy kiváló tehetséges karikaturista barátomat bebörtönözték, megkínozták, hosszú idő után kiengedték, egy év múlva nagyon fiatalon meghalt. A többiek abbahagyták, vagy elhagy-ták az országot. A mai fanatikus rezsim árnyékában fejlődő "demokrácia" hangtompított pisztolyokkal oldja meg a sajtó és szólásszabadságot, a nem létező sajtótörvénnyel és burkolt, vagy nyílt fenyegetésekkel. A "Riporterek határok nélkül" nemzetközi újságíró szervezet már sokszor tiltakozott az iraki kormány magatartása ellen, a sajtó elnyomása miatt.
-- Hogy élted meg az akkori rendszert fiatalként? Mennyire voltál lázadó típus?
-- A hatvanas évek végén és hetvenes évek elején egy kormánykézben tartott heti maga-zinnak és egy híres politikai napilapnak dolgoztam, ott nem jöhetett szóba a politikai ka-rikatúra. Csak vicces rajzokat és társadalmi kritikákat lehetett csinálni, de ez a műfaj nem volt nekem való. Én mindig is a hatvanas évek generációjához tartozónak éreztem ma-gam, azokhoz, akik valahogy megmenekültek 1963 poklából. Szerencsém volt, hogy idő-ben kaptam meg az újságíró ösztöndíjat, ez mentette meg az életemet. Nem azért rajzo-lok, hogy megnevettessem az embereket, sokkal inkább gondolatokat szeretnék ébresz-teni bennük a szatíra eszközeivel, ráébreszteni az embereket a valóságra, arra, amit rejtve szeretne tartani előttük a rendszer.
-- Hogy emlékszel vissza a pályafutásod kezdetére, milyen volt a képeid fogadtatása?
-- Az akkori politikai rendszer szűk mozgásteret adott, némi kis "demokráciát", de nem volt veszélytelen vállalkozás akkoriban a kormánytagokat kikarikírozni. Ekkor tanultam meg, hogy óvatosnak kell lenni, és hogy el kell kerülni a csapdákat úgy, hogy megmarad-hassak embernek. Nálunk az Arab világban a karikaturista mindig veszélyhelyzetben volt és van ma is. Ahogy előbb említettem, a legjobb barátomat letartóztatták és megkínoz-ták, és amikor kiengedték, meghalt. A nyolcvanas években egy közismert palesztin kari-katurista ellen merényletet követtek el. Most, nem is oly régen, egy híres szíriai karika-turistát vertek meg a rezsim titkosszolgálatának az emberei, és eltörték mindkét kezét, hogy ne tudjon többé rajzolni…
-- Mikor érkeztél Magyarországra? Mi volt az, ami idevezetett?
-- Mivel tagja voltam az Iraki Újságíró Szövetségnek, ösztöndíjat kaptam Budapestre a Nemzetközi Újságíró Szövetségtől. 1974-et írtunk és ekkor már körül voltam véve Szad-dam embereivel. Azonnal elfogadtam a meghívást, a baj csak az volt, hogy el voltam tiltva a külföldi utazástól, de a főszerkesztőm elintéztette az akkori kulturális miniszter helyettesével, hogy eltöröljék a tiltást, így egy hét múlva megkaptam az útlevelemet, és azonnal indultam. Két nappal később már Moszkván keresztül megérkeztem Budapestre.
-- Talán kevesen tudják, de animációs tervezőként dolgoztál a Pannónia Filmstúdiónál, Magyar Televíziónál. (MTV), az Agora és a Dana filmstúdióknál is. Milyen kihívásokat és tapasztalatokat jelentett ez a számodra?
-- A hetvenes évek elején felkért az Iraki Televízió elnöke, hogy készítsek nekik egy tíz-perces rajzfilmet. Ekkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy tudom mozgásba hozni a megrajzolt figurákat. Két hónap állt a rendelkezésemre a feladat megvalósításához, ak-kor vette kezdetét Bagdadban az Arab Filmfesztivál, és az én rajzfilmem volt iraki rész-ről az egyetlen induló. Nagy kihívás, próbatétel volt ez a számomra, de a rengeteg fára-dozás meghozta a gyümölcsét. A munkatársaimmal elkészített film első díjat nyert.
1977-ben, Budapesten fogtam a rajzmappámat, és elmentem a Pannónia Filmstúdióba, ahol a négyes műterem vezetője, Salusinszky Miklós fogadott. Megnézte a rajzaimat, és alkalmaztak, mint fázisrajzolót, majd később "kulcsrajzoló"” lettem. Az évek során ko-moly tapasztalatokat szereztem a kiváló és nagyon tehetséges magyar rajzfilm tervezők mellett. 1983-ban átmentem az MTV grafikai osztályára, ahol rajzfilmtervezőként dol-goztam. A rendszerváltás után feloszlatták a grafikai osztályt, és több munkatársammal létre hoztuk az AGORA filmstúdiót. Később kiléptem onnan, és egy iraki ismerősömmel alapítottuk meg a DANA filmstúdiót, ahol rengeteg rajzfilmet készítettem az arab orszá-gok számára. Mellette karikatúrákat rajzoltam Szaddam Husszein rezsimje ellen, Lon-donban megjelenő iraki ellenzéki lapok számára.
-- Számtalan napilapnak, magazinnak dolgoztál és dolgozol ma is. A megélhetésen túl mit adott mindez a számodra?
-- Több mint harminc éve élek távol Iraktól, az ottani eseményektől. Közben voltak hábo-rúk, összeesküvések, embargók, sokan voltak, akik nem élték túl ezeket a nehéz napo-kat. Az internetnek köszönhetően nyomon követhettem az eseményeket, a történelmi pillanatokat. Ez biztosítja számomra, hogy bekapcsolódhassak az ottani helyzetbe.
A műveltség és a civilizáltság fontos része az életnek és a gondolkodó embernek. Taní-tani, buzdítani, ösztönözni kell az egyszerű embereket, ki kell állni az érdekeik mellett. Ez teszem a magam szerény eszközeivel, ez az utam, emberként ez jelenti számomra a boldogságot, szakmai értelemben pedig a sikert.
-- Több külföldi kiállításon és megmérettetésen vagy túl. Bár a karikatúra, akár a zene, egy közös nyelv, mégis meg kell kérdeznem, mennyire értették Európában a képeid üzenetét?
-- Én is erre voltam kíváncsi, amikor Magyarországra érkeztem. Nem volt könnyű a kez-det. Egyszerre több ajtón is kopogtattam. Jelentkeztem a Pannónia Filmstúdióba, elláto-gattam az akkori Ludas Matyi szerkesztőségébe is, ahol Árkus József, a lap főszerkesz-tője nagyon kedvesen fogadott. De nem csak engem, hanem a rajzaimat is, az iraki kari-katúrákat. A következő számban meg is jelent egy terjedelmes anyag a munkáimról és a munkásságomról. Ezt követően jelentek meg ott rajzaim, de amint felvettek a Pannónia Stúdióba, már csak az új feladatomra tudtam koncentrálni.
A szöveg nélküli karikatúrát mindenhol meg lehet érteni, és én híve vagyok ennek a ki-fejezésmódnak. Mindig igyekeztem szöveg nélkül készíteni a rajzokat, de azt tudni kell, hogy a mai lapokban megjelenő karikatúráknál nehéz ezt megvalósítani, mert az nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeli az ember -- sokszor a szöveg megkönnyíti az értel-mezhetőséget és a karikatúristák feladatát.
-- K özel ötven évet töltöttél a szakmában, neved már ismerősen cseng mindenütt. Gondol-tál-e arra, hogy valahogy tovább add a megszerzett tudást?
-- A múlt század ötvenes éveiben egy nagyon tehetséges karikaturistának sikerült meg-hódítania az iraki közönséget, ő volt "Ghazi a rajzoló", aki zseniálisan ábrázolta az iraki karaktert, és ahogy az orosz irodalomban szokták mondani: "Az egész orosz irodalom Gogol köpenyének ujjából bújt ki." A mai iraki kortárs karikaturista is ugyanúgy igyek-szik Ghazi nyomdokaiba lépni. Rám is nagy hatással volt pályafutásom kezdetén, de las-san kialakult a saját stílusom, rajzban és témában is.
Jelenleg vannak Irakban olyan fiatal karikaturisták, akik bebizonyították, hogy az iraki sajtó nélkülük nem is sajtó.
Mindig az volt az álmom, hogy egyszer majd normális körülmények közt, biztonsá-gosan visszautazhatok, meglátogathatom szülőhazámat. Voltak álmaim, hogy Irakban létrehozok egy rajzfilm stúdiót/iskolát, egyben, ahol átadhatom a megszerzett tudást, ta-pasztalatot, de a sors közbeszólt.
Nemrégen kaptam az iraki kollégáktól meghívót, a 2011. év végén rendezendő kiállí-tásra, ahova el fogom küldeni a rajzaimat, de az ottani biztonsági okok miatt személye-sen nem fogok megjelenni, akárcsak a múlt évben megrendezett kiállítás esetében.
A kávéházban körülöttünk emberek foglaltak helyet, álltak fel asztalaiktól, de figyelő te- kintetében talán most ők is csak ívekké, vonalakká redukálódtak. Az irónia, a groteszk világából egy pillanatra az ablak, a külvilág felé fordultam. Odakint vigasztalanul esett.
- Botz Domonkos -
"Irak képekben -- Hídverők" címmel kerül megrendezésre
Bessam Faraj iraki karikaturista és Lázár Zsuzsanna grafikusművész kiállítása.
A kiállítást megnyitja: Botz Domonkos, a Napkelet Egyesület elnöke
közreműködik: Mirtse Zsuzsa író, költő, főszerkesztő
Helyszín: FF Galéria, 1183 Budapest, Teleki utca 26/b
Időpont: 2011. 11. 25. péntek, 18.00
Feltöltve: 2011. július 07., jt
Magyar-Kazah kapcsolatépítés
Rövid budapesti látogatása során az egyik buda-
pesti szállodában adott találkát Aibek Nakipov,
a kazahsztáni Almaty megye Vállalkozói Tanácsá-
nak elnöke, a Nagy Sztyepp Alapítvány elnöke,
a 2010-es Kurultaj egyik díszvendége, akit budapesti látogatása során a két nép életét érintő kérdésekről faggatok.
- Mennyire tekinthető hivatalosnak a mostani látogatásod?
- Erre egészen röviden válaszolok. Részben hivatalos, részben magánjellegű. Egy kedves meghívásnak eleget téve érkeztem Magyarországra, de ittlétemet felhasználtam
a kereskedelmi kapcsolatok építésére is. Természetesen, ahogy illik, megkerestem mindazon magyar barátaimat is, akikkel feledhetetlen napokat töltöttünk a Kurultajon.
- Milyen volt a Kurultaj kazahsztáni visszhangja, mennyire volt erre fogékony az ottani sajtó?
- Az ország függetlenné válása óta jelentős javulás következett be a média területén is. Már nem annyira a nagytestvérről szólnak a vezető híradások, sokkal inkább az országunk problémáit feszegető írások, tudósítások jelennek meg. Így aztán elmondhatom, hogy a 2010-es magyarországi Kurultaj elég nagy érdeklődésre tartott számot, és a sajtó kiemelt terjedelemben foglalkozott vele.
- Az eddigi kutatómunkák egyértelművé tették, mondhatni, bizonyították a népeink közötti vérrokonságot. Megjelenik-e ez valamilyen formában az ott élő emberek identitástudatában?
- Népeink eddig is tisztában voltak az eredetüket, származásukat és rokoni kapcso-
lataikat illető kérdésekkel, de az elvégzett orvosbiológiai kutatások és azok eredményei csak megerősítették őket hitükben.
- Sokan Magyarországon talán nem is tudják, hogy Kazahsztánban létezik egy nagy létszámú közösség, amely magyarnak vallja magát. Mit lehet tudni róluk, miben nyilvá-
nul meg a magyarságuk?
- Ezeket az embereket nem a nagyvárosok lakosai között kell keresni. Amikor az itteni magyar törzset említjük, akkor a sztyeppei népcsoportokra kell gondolni. Ők még ma is az őseiktől örökölt tudást használják és adják tovább gyermekeiknek. Úgy vélem, a kézművesség, a jurtakészítés, az állattartás és egyéb szokásaik eredete akár ezeréves múltra tekint vissza, így nem kizárt, hogy az egykori magyar honfoglaló törzsek hagyatéka itt, a sztyeppéken él tovább.
- A sztyeppék népeinek életében, szokásaiban fellelhetők-e olyan momentumok, melyek valamilyen formában hasonlatosságot mutatnak a hajdani honfoglaló népek akkori kultúrájával? Gondolok itt elsődlegesen az életmódjukra.
- Erre épp az iménti kérdésben adtam meg a választ. Ne feledjük, közel ezer év telt el, hogy népeink földrajzilag elszakadtak egymástól, és ezzel a népvándorlásnak még nem volt vége. Az itt élők is keveredtek más népcsoportokkal, és így a kultúrák is folyamato-
san változtak, keveredtek, de mindig csak adtunk, és soha nem vettünk el egymástól.
- Mit lehet tudni a sztyeppei népek ünnepeiről, szokásairól? Vannak-e említésre méltó hasonlatosságok?
- A pusztai népeket nem mérgezte meg az a fajta kultúra, ami a városi emberek éle-
tében jelen van, köszönhetően az elektronikus sajtónak. Ezért aztán az ünnepeiket is a helyi szokásoknak, kulturális örökségeiknek és lehetőségeik szerint élik meg. Nagy divat a férfiak körében a birkózás, ami nem erőfitogtatást jelent, de említhetnék egy másfajta versengést is, amit a ma embere talán egy kicsit barbár szórakozásként határozna meg. Ez pedig nem más, mint amikor egy levágott kecske testét próbálják megszerezni egymással versengve a lovasok.
- Kazahsztán, köszönhetően földgáz és olajmezőinek, rohamos fejlődésnek indult. Mit jelent ez és mennyire érezhető az emberek számára?
- A kérdés megválaszolásához egy kicsit visszamennék az időben. 1986-ban a diák-
lázadások adták meg az első lökést az ország függetlenné válásának törekvéseiben, de, mint azt bizonyára sokan tudják, azt az akkori elnyomó hatalom vérbe fojtotta. Az igazi változás 1991-ben következett be, amikor országunk elnyerte a függetlenségét. Ez nem csak az emberek közérzetében jelentett változást, nem csak a szabadságot hozta el, hanem azt az önállóságot is, ami az ország felvirágoztatásához szükségesnek tartottunk. Ettől kezdve a nyersanyagokból és az energiahordozókból származó jövedelem nem vándorolt ki az országból, és megteremtette a felemelkedés anyagi feltételeit.
- Az országaink közötti kapcsolatok javításában még bőven van tennivaló, de például a magyar kulturális tárca államtitkárának múlt évi látogatása már valaminek a kezdetét jelenti. Milyen lehetősége van ma egy Magyarországon élő kazah embernek, hogy megélje saját kultúráját, vagy azt akár tovább adja gyermekeinek?
- A magyar és kazah kapcsolatok fejlődésében még bőven lenne tennivaló, akár kereskedelemről vagy kultúráról beszélünk. Az, hogy ezeken a területeken nem tudtunk eddig komolyabb eredményeket felmutatni, részben annak tudható be, hogy az orszá-
gunk csak 1991 óta szabad, de említhetném a nagy távolságot vagy akár a nyelvi kü-
lönbségeket. Hiszem, hogy rövidesen komolyabb változások következnek be. A szándék és az erre utaló jelek megvannak, a többi már a nagypolitika dolga. Helyi közösségek szintjén viszont már működnek a kazah-magyar kapcsolatok, itt már komolyabb eredményeket értünk el.
Feltöltve: 2011. július 4., jt
"Overdose"
a nappaliban
Az alkotóművészek esetében vajon
hol lehet meghúzni a határt? Meddig amatőr valaki, és mikortól hivatásos, vagy más szóval "profi"? Egyáltalán, mitől hivatásos valaki? Ezek a gon-
dolatok jártak a fejemben, miközben interjúalanyomhoz, Koncz Csabához készülődtem.
-- Pályáját katonaként, mérnökként kezdte, majd következett a katedra a tiszti iskolán. Mikor fordult érdeklődése a festészet felé?
-- Kisiskolás korom óta szerettem rajzolni, és figyeltem a természetet. Vizuális beállí-
tottságú vagyok. A képekből tudtam könnyebben megszerezni az információkat. Gyakran a tanuláshoz is kisebb rajzokat, rövid vázlatokat készítettem. Rajztanáraim és anyai nagy-
anyám -- aki szintén szeretett rajzolni, festegetni -- figyeltek fel firkálmányaimra. Akkori-
ban képeimből rendszeresen kiállítást csináltak, volt, hogy a Táncsics Mihály Ált. Isk. (Cegléd) kapualjában kirakták a rajzórán készített, beadott munkáimat, festményeimet, rajzaimat. Az első próbálkozásom olajjal, kapcára készült, és ma is őrzöm! 1960-65 között (I. időszak) tizenhárom képet festettem, ezek zöme külföldre került. Már sajnálom is némelyiket, mert még fotóval sem rendelkezem róluk.
-- Volt-e a háttérben komolyabb szakmai segítség, vagy teljesen autodidakta módon tette meg az utat?
-- Ez irányú végzettségem nincs. Munkámhoz sok segítséget kaptam rajztanáraimtól, remek kézügyességgel megáldott nagyanyámtól, és sokat merítettem a kiváló szakiroda-
lomból. Rajztanáraim, nagymamám, kiváló szakirodalom, konzultációs lehetőség! Renge-
teg képtárban jártam, és fotóztam is, ahol csak lehetett. Feleségem inspirálására, nyugdíja-
zásomat követően, 2005-ben ragadtam újból ecsetet (II. időszak).
-- Vannak-e olyan meghatározó alkotók, akik valamilyen formában hatással bírtak a munkáira? Hol van a "forrás"?
-- Szeretem Munkácsyt, Van Gogh-ot, Monet-t. Igazából egyiket sem követem, de fon-
tosnak tartom, hogy felismerhető legyen egy alkotás témája, mondanivalója. Ezért -- bár hatásában tudom értékelni -- , nem készítek absztraktot, naivat. Realistának tartom magam. Így is nehéz (vagy inkább lehetetlen) megismerni a világunkat. A jelent, az értékeinket és az élményeimet kívánom megörökíteni. A másolásoktól is tartózkodom.
-- Képei közt többféle stílusjegy is felismerhető. Ez része valami útkeresésnek, vagy ennyire otthonosan mozog a különböző stílusok között?
-- A több stílussal a látogató köröm tesztelem. Kinek mi tetszik? Egy-egy vállalati kirán-
duláson is sok véleményt tudtam összegyűjteni ezzel kapcsolatban, mert vittem magammal a képeim fotóit. Szinte minden embernek más a szép!
Közzétettem a KÉP és a FESTMÉNY fogalmakról megfogalmazott saját definícióimat is, hátha segít az eligazodásban.
-- Beszéljünk a témaválasztásról.
-- A fentiekből adódik! Tájkép, életkép, esetleg csendélet. Ez utóbbiakkal vagyok a leg-űjobban lemaradva. Korunkat, értékeinket szeretném jellemezni, láttatni! Mindezt a szép elrendezéssel, megvilágítással és színvilággal. Szerintem az a jó kép/alkotás, amely hosz-
szabb időre is le tudja kötni az embert, a szemlélő figyelmét, és elgondolkodtat, -- hat az ember emlékképeire...
-- Melyik a legsikeresebb vagy legkedvesebb képe?
-- Ami számomra fontos vagy szép dologhoz kötődik. Kedves pl.: a Tiszai horgász, az Overdose, a velencei képek és a Csodálatos természet. De kedvesek a városképek is: Buda-
pest, Hollókő, amelyeket értékesítettem; de szerintem jó a Wéber József-portrém is, amelyet találkozásunk örömére készítettem a barátomnak.
-- Minden alkotó ember számára fontos a megmérettetés, a visszajelzés. Milyen kiállítási lehetőségei vannak ma egy, -- mondjuk úgy -- amatőr festőnek? Hol találkozhatnak legkö-
zelebb a munkáival?
-- Kisebb pályázatokra tudok egy-két képet megjelentetni. Ezeknek is általában költségei vannak. Miután a nyugdíjamat a manipulált megállapítási rendelkezések szerint folyósítják, és a művészeti tevékenységet nem segíti az adórendszerünk sem, így ez is olykor megfon-
tolandó. Ma a legjárhatóbb út az internet. Saját honlapom van. Innen kapom a legtöbb visszajelzést!
A magánportálok gyakran megtévesztik a közönséget, mert ügynökök irányítják. Az ilyen oldalakon a pontozás sem minden esetben a valós értéket jelzi, és nem ritka az sem, hogy méltatlan, oda nem illő, sértő megjegyzésekkel illetik az alkotókat, vagy éppen a modellt...
-- Távozóban már egészen más gondolatok foglalkoztattak. Tehetségekben gazdag ország vagyunk, mégis, mintha valami nem jól működne. Mintha következetesen elsikkadna a lé-
nyeg, holott lenne mit megmutatnunk, lenne mire büszkének lennünk. Papírok, vásznak, kottafüzetek telnek meg tartalommal, és fiókba zárva végzik. A szerénység lenne az oka, vagy a mecenatúra hiánya? Ki tudja... Merjünk hát nagyok lenni, vagy az idő meghalad, és átgázol rajtunk a világ.
TÓTH IMOLA
"Időt lopok a verset vétkezésre"
Beszélgetés Mészely József költővel, tanítóval
Mészely József, erdélyi származású költö, tanító Sepsikőröspatakon született 1956-ban, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte a tanítóképzőt.
Pályáját Sepsiszentgyörgyön kezdte, majd Buda-
pestre került, jelenleg Mosonmagyaróváron él, ahol az Ujhelyi Imre Általános Iskola tanítója. Saját bevallása szerint gyakran látogat haza szülőföldjére, legutóbb áprilisban, a sepsiszentgyörgyi városnapok alkalmából érkezett haza, hogy bemutassa legújabb
kötetét, az Útnyomokat.
-- Pedagógia és gyermekirodalom. Miért választotta ezt a pályát? Voltak meghatározó élmények, amelyek ebbe az irányba vezették?
-- Én elsősorban tanítónak vallom magam, és ez egész embert kívánó-követelő hiva-
tás, de én időnként lopok, lopogatok időt az alkotó ember számára is, a verset vétke-
zésre. Nagyon szeretnék mindkettőnek otthont kínálni magamban. De ehhez jó lenne, ha egy munkanapom legalább 48 órányi lenne! Azt, hogy pedagógusként néha ki-ki- po-
roszkálok az alkotás mezejére is, azt szüleim és néhány nevelőm, tanítóm mellett főleg anyai nagyanyámnak és apai nagyapámnák köszönhetem. Ők bátorították a világgal való ismerkedésem. Ők szították a kíváncsiskodásom, és azt, hogy ma is őrzöm magam-
ban az akkori gyermeket, akit ők szívesen tanítgattak. Anyai nagyanyám Gidófalván született Jancsó Juliannaként, talán kései utódaként Jancsó Pál színészkomikusnak, az első kolozsvári kőszínház egyik megálmodójának és megalapítójának. Ő volt az, aki először tanított engem az ábécére, és arra, hogy a világ nem csak tanulható, de tanítható is. Talán neki köszönhetem leginkább, hogy tanító lettem. Nagyszüleim és szüleim érdekes szófűzése, fordulatokban gazdag, zamatos és képszerű beszédmódja úgy érzem, ma is ösztönzi és árnyalja a versbeszédem...
Az első gyermekverset tanítóképzős koromban írtam, de amikor már megtapasztal-
tam, hogy a gyerekek értik, érzik, amit írtam, nagyon el voltam ragadtatva, és azóta is írok verset és mesét számukra.
-- Felmerült Önben másik pálya lehetősége is?
-- Én nagyon szeretek tanítani. Lehet hogy azért, mert jó iskoláim voltak diákként és tanítóként is. Büszke vagyok egykori iskolámra, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollé-
giumra, és egykori magyar tanárommal, Józsa Miklóssal a mai napig váltok leveleket -- többek között neki is köszönhetem, hogy rákaptam a versírásra. Jó érzéssel tölt el az is, hogy egykori és jelenlegi tanítványaimtól is rengeteg pozitív visszajelzést kapok. A sze-
retet az egyetlen dolog a világon, amelyből minél többet adunk, annál több marad ne-
künk. A gyermekeknek nagy szüksége van erre. A velük való munka soha nem hiábavaló.
-- Vannak esetleg példaképek? Olyan költők, írók, akikhez szívesen hasonlítana?
-- Minden alkotó ember életében vannak kikerülhetetlen példaképek, nyomjelző csillagok. Az új kötetemben, az ÚTNYOMOK címűben néhányukat megidéztem versekben is. Ma is szeretek olvasni, főleg verseket, mert úgy érzem, a vers a felszínen való evickélésből mindig a mélybe vezet, szembesít az én-tudatra ébredés, az identitás-
keresés fontosságával, elhiteti velem, hogy a játék nem életkorhoz kötött, hanem varázslat, olyan birodalmat teremt körénk, amelyben jó otthon lenni, jó önfeledten rácsodálkozni a világ lenézett és mellőzött apróságaira is. Sok klasszikus és kortárs szerző nevét említhetném, de a teljesség igénye nélkül csak néhány meghatározó versélményemről, alkotóról szólnék: talán, ha nem csal az emlékezetem, az elsők közt volt Arany János A walesi bárdok című balladája, mely nemcsak a varázslatos nyelvünk erejéről győzött meg, de döntésre, töprengésre is késztetett , hogy érdemes az ötszáz halálbamenő bárd igazához tartoznom a fegyvert csörgető tábor ellenében. József Attila mérnöki pontossággal megalkotott versei meggyőztek, hogy csak tiszta szívvel érdemes emberként élni, Áprily versei, hogy harsogás nélkül is lehet ámulni, szeretni. Szilágyi Domokos verseivel azt tudatosította bennem, hogy a világ egy nagy egésznek csak a töredéke, de mégis a teljességet jelenti, ha törekedünk bugyrainak és mélységeinek a megismerésére. De fontosak voltak számomra Weöres Sándor, Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc költeményei is. Ezenkívül szívesen olvasom a világirodalom nagyra tartott költőinek műveit is. A jó vers mindig kapaszkodót jelent és reményt a bizonytalanságban.
-- Korábbi versesköteteiben felbukkan két lányának a neve is: Ilka és Réka. A lányai az eslő olvasói is voltak? Esetleg letesztelte rajtuk egy-egy újabb versét. mielőtt nagyközönség elé kerültek?
-- Lányaim mára már felnőttek, de szívesen elolvassák ma is az apjuk által írt alkotásokat, és véleményt is mondanak róluk. Az újságíró Réka néha ötleteivel segít, ha elbizonytalanodom, Ilka lányom, aki a budapesti Iparművészeti Egyetem végzettje, néhány alkotásomat illusztrálta is. Én szerencsés ember vagyok, hisz tanítóként napi kapcsolatba kerülök a gyermekirodalommal és annak a gyerekekre gyakorolt hatásával. Tanítványaim előtt sem titkolom, hogy néha verset is írok, sőt az általam vezetett újságíró szakkörön őket is ösztönzöm vers- és meseírásra. Sokszor velük osztom meg elsőként alkotásaimat. Bajban akkor vagyok, amikor tőlük kapok rendelést, hogy írjak valami újdonságot, eddig nem hallottat egy-egy versmondó versenyre. De a kritika sem várat magára, főleg, ha nem tetszik a megrendelt alkotás.
-- Mennyire határozzák meg a költészetét a szülőföldön szerzett élmények?
-- Minden alkotónak, éljen bárhol is a világon, az életről, a világról való alapélményei a szülői házban, a szülőföldön fakadnak. Hiába is tagadná őket, a gyermek- és ifjúkor élményei, mégha néha búvópatakként is, de kísérik útján, alakítják, befolyásolják a sorsát. A szölőföldön szerzett élményekre mindig, mindenütt jó emlékezni, naponta megidézni, főleg, ha távol kerülünk tőle, mint én is, akit az egykori nagy haza keleti végéről a kis haza nyugati végére sodort a sors.
-- Fontosnak tartja, hogy az újabban megjelent munkáit az erdélyi közönséghez is elhozza?
-- Örömmel jövök, ha hívnak, mert minden alkalommal a gondolat is hazatérhet.
-- Legújabb kötetének, az Útnyomoknak a bemutatására érkezett legutóbb Sepsiszent-
györgyre. Mit gondol, hogy viszonyul a kötethez az itteni közönség?
