Kultúra

Feltöltés: 2018. aug. 11., hé

APÁTI KOVÁCS BÉLA

Tündérke szerelme

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Hol volt, hol nem volt, a messzi Székelyországban, a fenyves erdők közepén, ahol a sziklák az égig érnek, állt Székelykő vára. Ebben lakot egy kicsi tündér. Emberi szem nem láthatta, emberi fül nem hallhatta, amikor dalra fakadt a vár előtti réten. Mindenki úgy tudta, hogy a várban senki sem lakik.

     Különben is, a kicsi tündér csak éjszaka jött elő rejtekhelyéről, amikor a Hold ezüstös fényével megvilágította a vidéket. Nappal aludt vagy elbújt a vár vastag falai közé.

     A közeli faluban volt egy legény, Laci. Szegény olyan magas volt, mint egy óriás. Csúfolták is ezért a falubeliek. A lányok megijedtek tőle, amikor meglátták. Laci, bármennyire is szerette volna, nem talált párt magának. Hiába próbálkozott, a kiszemelt leányka sírva rohant anyjához.

– Jön az óriás. Meg akar enni – mondta.

     Pedig a jól megtermett legény nem akarta megenni a lánykát, csak megölelgetni, kényeztetni, mint ahogyan tette a többi legény a faluban a lányokkal.

Végül már mindenki Lacira támadt, és egy nap elűzték.

– Takarodj innen, te lányokat ijesztgető óriás! – mondták neki a férfiak és, hogy nyomatékot adjanak mondandójuknak, még villával meg is fenyegették.

     Szegény óriás azt sem tudta, hová fusson. Maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak a közeli várban találta magát. Éjszaka volt, és a Hold éppen akkor bukkant elő a közeli hegy mögül. Mit tehetett mást, meghúzta magát a vastag falak mögött, és a fáradtságtól hamar el is aludt.

     Mint ahogyan már mondtam, a kicsi tündér éjszaka élte életét, és, amint ott bolyongott, egyszer csak megpillantotta Lacit. Sokáig nézte az alvó legényt, és megsajnálta. Egy tündér mindent tud, ami a világban történik. Arról is értesült, hogy a falusiak elűzték, és most földönfutó vált belőle.

     Hidegek voltak már az éjszakák itt fent a hegyen, és az óriás csak úgy pőrén feküdt a földön. A tündér felnyúlt az égre, és leakasztott egy csillagsugárból szőtt takarót. Ezzel óvatosan betakarta. Leült melléje, és vigyázott álmára.

     Ki tudja, hogy s mint? A tündér beleszeretett az alvó legénybe. Szíve váratlanul oly szaporán kezdett el verni, hogy majd kiugrott a helyéről.

 

Tudta jól, ember fia nem találkozhat tündérrel. Ha ez mégis megtörténne, egész életében elátkozottak lesznek mindketten.

     Nem tudta, mitévő legyen? Mire az óriás legény felébred, akkorra neki el kell tűnnie, vissza kell mennie rejtekhelyére.

     A tündéreknek volt egy képességük: meg tudták állítani az időt. Amint kimondta a varázsszót, megállt az idő folyása, és minden megmerevedett, mint amikor egy zord, fagyos téli napon a víz jéggé fagy.

     A kicsi tündér elhatározta, hogy amíg áll az idő, elmegy a tündérkirályhoz és megkéri, tegyen vele kivételt. Engedje meg, hogy tündér létére egybekeljen a legénnyel. Még azt sem bánja, ha többé nem lehet tündér. Majd csak megélnek valahogy.

 

Hosszú út vezetett a tündérkirályhoz. Sietnie kellett. Az időt nem lehetett a végtelenségig megállítani. Ha nem ér oda időben, akkor elszáll a varázslat, és aki megállította, köddé válik.

Szerencséjére az úton nem volt semmi nehézség, és a tündérkirály is fogadta.

– Miért jöttél, lányom? – kérdezte a trónján ülve.

– Fenséges királyom, életem a kezedbe ajánlom! Segítséged szeretném kérni. Beleszerettem egy földi halandóba, és esedezem, hogy egybekelhessünk.

     A király összehúzta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog. Ilyet nem szoktak kérni tőle a tündérek. Még hogy egy földi halandó legyen ennek a szép leányzónak a párja! Szó sem lehet róla. Legjobb lesz, ha ezt mindjárt kiveri a fejéből. Szemei villámokat szórtak, és mérges hangon a tündér tudomására hozta:

– Lányom, ezt nem engedhetem meg. Néked egy tündér ifjonchoz kell férjhez menned. Felejtsd el azt a legényt, és keress magadnak megfelelő párt!

     A kicsi tündér sokáig könyörgött, de a királynak nem lágyult meg a szíve. Nem egyezett bele, hogy egybekeljenek.

 

Nem volt mit tenni, a csalódott leányka visszament Székelykő várába, ahol Laci még mindig aludt a csillagfényből szőtt takaró alatt.

     Az alvó legény a kicsi tündér szipogására ébredt fel. Egy könnycsepp az arcára hullott. Riadtan felugrott. Azt hitte, eleredt az eső.

– Mi történt? – kérdezte, és felnézett az égre. – Eső nem lehet, hiszen kék az ég. Akkor meg mi hullott az arcomra?

     Rendes körülmények között emberi szem nem látja a tündéreket, hacsak azt a tündér nem akarja, de ez súlyos következményekkel jár. Ha földi halandó megpillant csak egyet is, akkor az elveszti tündéri mivoltát, és ember lesz belőle, és nem lesz többé varázsereje. Ezért a tündérek nagyon vigyáznak, hogy ez ne következzen be.

     A székelykői tündér megfeledkezett erről, és felfedte arcát Laci előtt. Először egy halovány köd lebegett a vár falai között, majd lassan egy gyönyörű leányka lépett ki belőle.

     Az óriás legény ijedten hátrált előle. Azt hitte, bizonyára ez is a falusiak gonosz tréfája.

– Ne, ne! – kiáltotta majdnem sírva. – Ne bántsatok! Könyörüljetek meg rajtam!

     A tündér is megriadt, amikor az óriás legény ezeket mondta. Nem számított ilyesmire, és zavarában nem tudta, mitévő legyen.

– Ne félj! Senki sem akar bántani, kedves legény. Én vagyok ennek a várnak a tündére. Megtetszettél, és azt szeretném, ha ezentúl mi mindig együtt lennénk.

     Sok időnek kellett eltelnie, míg Laci végül megnyugodott, és már nem félt a tündértől.

– Ha valóban tündér vagy, akkor intézd el, hogy én is normális legény legyek, mint a falubeliek. Túl nagy vagyok, és ezért mindenki csúfol engem.

– Ennél mi sem könnyebb – felelte mosolyogva a tündér. – Elmondom a varázsszót, és te is éppen olyan legény leszel, mint a társaid.

 

Elhangzott a varázsszó, de nem történt semmi. A tündér elmondta újból és még ki tudja hányszor, Laci továbbra is óriás maradt. Nem következett be a csoda. Hogyan is következett volna be, amikor elveszítette a varázserejét, felfedve arcát a legény előtt. Már ő is csak egy földi halandó volt. Nem tudott többé varázsolni.

– Te nem is tudsz varázsolni. Te nem is vagy tündér – mondta Laci szomorúan. – Becsaptál, félrevezettél, mint a falubeli lányok. Azok is mindig csak hitegettek, ígérgettek, minden szépet mondtak nekem, s amikor látták, hogy elcsavarták a fejem, vihogva elszaladtak. Mondd csak, kedves szép leányka, miért vagy te is ilyen?

 

Laci egészen magába roskadt, kezeit a szeme elé tartotta, és keservesen sírva fakadt. A tündér ekkor megértette, hogy nem tud varázsolni és ő is csak egy halandó földi lény. Most hogyan bizonyítsa be őszinte szerelmét, amit a legény iránt érzett?

     Sokáig törte kicsinyke kobakját, és végül Laci mellé lopózott. Eleinte félve cirógatni kezdte a fiú arcát, és közben lágy hangon suttogta a fülébe:

– Ha már nem vagyok tündér, és nem tudok varázsolni, de hidd el, kedves legény, tiszta szívemből szeretlek. Nem számít, milyen vagy. Nekem te vagy a legszebb a földkerekségen. Kérlek, nézz rám, és mosolyogjunk együtt! Meglásd, ha megfogjuk egymás kezét, megszépül a világ.

 

Laci lassan és bizonytalanul a tündérre nézett. Kezét kinyújtotta feléje, és amikor az megérintette a lányt, csoda történt. Az óriásból normális testalkatú ember lett. Ugyanis a tündérek királya figyelte őket, és végül megsajnálta a két szerelmest. Igaz, tündérének nem adta vissza a halhatatlanságot és a varázserőt, de lehetővé tette, hogy szerető párként élhessék le az életüket.

Még abban is segített, hogy Laciból Székelykő várának kapitánya legyen, és hős cselekedeteivel megvédje a népét és a hont. Szerették is őt Székelyországban, és most már jó értelemben vált óriássá az emberek szívében.

 

Hogy így volt vagy nem? Nem tudom. Ha kételkedtek szavaimban, akkor menjetek el a székelykői vár romjaihoz, és kérdezzétek meg az öreg köveket, hogy valóban élt-e itt egy tündér és egy óriás.

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu