Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Életre kelt sóból faragott szobor. Mese

 

Eperjestől délnyugatra, egy magas hegy tetején állt a meseszép Sóvár, ahol még a király is szívesen megszállt, ha erre vitt az útja. Azt regélték a régi öregek, akik a vár környékén éltek, hogy az ódon falak alatt egy sós tó volt. A szakács innen vitte a konyhába ezt a nemes fűszert. De olyan sok volt ám odalent, hogy még eladásra is jutott belőle. Egy igazi aranybánya volt a sót termelő tó.
      A szakácsnak volt egy fiacskája, Gergő, aki szeretett farigcsálni különféle dolgokat fából, de gyakran kőből is csodálatos szobrocskák kerültek ki keze alól. Gergő mindenből tudott szobrot készíteni.

 

Egyik nap mondta az apja a fiának:
     – Gergő fiam, gyere le velem a vár alá, a sós tóhoz! Segíts előbányászni a konyha részére egy jó nagy véka sót. Hamarosan fenséges királyurunk érkezik a várba, és nem szeretném, ha sótlan lenne az étel. 
     Gergő szófogadó, rendes fiú volt. Azonnal követte édesapját. Kilencvenkilenc fokú csigalépcsőn kellett lefelé menni, aztán még ott is, a föld alatt, legalább fertályórát kellett gyalogolni, hogy megérkezzenek a sóbányához.
     A víz jó sok sót sodort ki a tó partjára, s az szépen leülepedett. Így keletkezett a sóbánya. Könnyűszerrel telemerhették a vékát szép, fehér sóval. Amint Gergő ott nézelődött a fáklyafénynél, egyszer csak egy érdekes sótömbre lett figyelmes. A fiú mindjárt meglátta benne a szobrot, amit ki lehet faragni belőle.
     – Édesapám, én hazavinném ezt a sótömböt – mondta, és közbe le nem vette volna a szemét a talált kincsről.
     Apja eleinte egy kicsit dünnyögött, hogy minek neki. Csak elpazarolja a drága sót. De tudta, amit a fia a fejébe vesz, abból úgysem enged.
     – Nem bánom, vidd, ha annyira akarod. De a véka sót és a tömböt is neked kell vinned. Én már öreg vagyok ilyen nehéz teher cipelésére – mondta az apja.
     – Nem is engedném, hogy édesapám vigye – válaszolta boldogan Gergő.
     Szerencsésen felértek a várba. A véka sót bevitték a konyhába, Gergő pedig szaladt haza a sótömbbel, hogy minél előbb nekiállhasson megfaragni a sószobrot.

 

Három éjjel, három nap faragta, szinte megállás nélkül. Édesanyja még egy kanál levest sem tudott beléje tukmálni, mert fia annyira belemerült a munkába. Pedig csülkös bablevest főzött, amit Gergő nagyon szeretett.
     A hosszú, fárasztó faragás után végre elkészült a szobor. Egy gyönyörűséges leányzó lett belőle. Olyan szép volt, hogy, aki meglátta, annak elakadt a lélegzete a csodálkozástól. 
     – Olyan, mintha élne – mondogatták a szomszédok.
     Gergő a szobrot betette a szobájába, az ágya mellé, majd sietett a konyhára,  édesapjához. 

 

A várkapitány díszes vendégeket várt. Állítólag még a király is tiszteletét teszi. Nem lehetett akármilyen ételt az asztalra tenni. A szakácsnak ki kellett rukkolnia, hogy szégyent ne valljanak. 
     Annyi volt a munka a konyhán, hogy Gergőnek is be kellett segítenie a vacsorakészítésbe. Szívesen tette. Minden vágya volt, ha majd édesapja kiöregszik a mesterségből, akkor ő vehesse át a helyét. Ezért szorgalmasan figyelt, hogy mit, hogyan kell sütni, főzni.
     Időben el is készültek a vacsorával. Már messziről lehetett érezni a finom illatokat. A király meg is jegyezte, amikor leültek az ebédlőben a hosszú tölgyfaasztal köré:
     – Várkapitányuram, úgy sejtem, a szakácsa ma is kitett magáért. Olyan finom illatok szállnak a konyha felől, hogy biz’ Isten meghalnék, ha nem ehetnék belőle.
     – Fenséges királyom, mindjárt érkezik az első fogás.
     A szolgák hamarosan hozták is az ínycsiklandó vacsorát hatalmas tálakon.
     Az urak királyukkal együtt mindjárt neki is láttak az evésnek. Alig emelték az ételt a szájukhoz, hirtelen fancsali képet vágtak.
     – De hiszen ez az étel sótlan – jegyezték meg csalódottan. – Ilyen még nem történt meg a várban.
     Való igaz, a szakács elfelejtette megsózni a vacsorát. A várkapitány nem esett pánikba, hiszen a vár alatt van egy sóstó, és annyi sójuk van, hogy zsákszám árulhatják a hetivásárban.
     Nosza, azonnal megparancsolták az egyik szolgának, hogy rohanjon a konyhára, és hozzon sót.
     A szolga futott, mintha kergették volna.
     – Szakácsuram, a díszes társaság sótlannak találja a vacsorát. Vinnem kell nekik sót, hogy meg tudják ízesíteni a felszolgált sült húst.
     Ugrott a szakács a vékához, de jaj, Istenem, a véka üres volt. Valaki elvitte belőle az utolsó szemet is.
     Mit tegyenek most? Lemenni a vár alatti tóhoz sok időbe telik, és addig a felszolgált étel kihűl. 
     Most voltak csak igazán bajban. Ebből lesz igazán skandalum. Talán a várkapitány a szegény szakács fejét is veszi, de legjobb esetben is tömlöcben fogja tölteni hátralevő életét.
     Nem lehetett sokáig húzni az időt. Fent az ebédlőben a király az urakkal már nagyon türelmetlen volt. Jól hallható volt kiabálásuk:
     – Éhesek vagyunk. Enni akarunk.

 

A szakács hiába vakarta a fejét, semmi sem jutott eszébe, egészen addig, amíg meg nem látta fiacskáját, Gergőt. 
     – Gergő fiam, siess haza, és hozd ide azt a sószobrot. Vele fogjuk meglepni királyunkat és kíséretét. Majd belőle mindenki annyit tör le, amennyivel megsózza az ételét.
     Eleinte Gergőnek nem tetszett, amit édesapja kért tőle. Nem akarta, hogy faragványa legyen az ételízesítő.
     – Fiam, holnap majd lemész a sóstóhoz, és keresel egy másik tömböt, amit kifaraghatsz. Segíts édesapádon, aki most igen nagy bajban van. Ha nem viszek sót a vacsorához, talán még a fejemet is vétetik. Kérlek, könyörülj meg rajtam! – kérlelte a szakács a fiát.
     Gergő jó fiú volt. Belátta, csak ő mentheti meg édesapját. Gyorsan hazaszaladt, és kordéra tette a szobrot. 

 

Volt nagy meglepetés, amikor meglátták, hogyan érkezik a só. Mindenki hangos nevetésben tört ki. A király nevetett a legjobban.
     – Várkapitányuram, hogy mit ki nem talál a szakácsa! Ezt nevezem. Szántszándékkal nem sózza meg az ételt, hogy ilyen szépséges sószoborral meglepjen bennünket. Ki faragta ezt a szépséges leányzót? 
     – A szakácsunk fia, Gergő – válaszolta a várkapitány, ő maga is nagyon meglepődve. – A legénykének van ilyen kedvtelése. Állandóan farigcsál. Csak látná fenséges királyom, milyen szép dolgai vannak.
     – Majd vacsora után megnézem azokat, de most előbb sózzuk meg ezt a ropogós sültet, mert már olyan éhes vagyok, hogy kopog a szemem.
     A király elé tolták a sószobrot, s az egy darabkát le akart törni a leányzó pisze orrából, de akkor olyan dolog történt, amitől a jelenlevők úgy megijedtek, hogy majdnem kifutottak a világból.
     A sóból faragott szoborlány felkiáltott:
     – Fenséges királyom, ne már, hogy orrocskámat letörje! Hogy néznék ki orr nélkül?
     Először a király azt hitte, bizonyára valaki incselkedik vele, és újból a lány orra felé nyúlt. Akkor az újból felsikított:
     – Nem engedem, hogy egy darabot is letörjön testemből.
     Az asztalnál ülők összenéztek, és csodálkozva megállapították:
     – Hiszen a sóból faragott szobor él! Ki látott már ilyet?
     – Bizony, hogy élek, fenséges királyom – vidult fel a lány. – Olyan eleven vagyok, mint kegyed vagy bárki, aki itt van. Ez a Gergő gyerek olyan ügyesen megfaragott, hogy életre keltem.
     A király és a nagyurak, amikor jól megnézték a szobrot, maguknak is konstatálni kellett, hogy egy olyan szépséges leányzó áll előttük, amilyet még nem láttak. Még Budán, a királyi várban sem volt szebb leányzó, mint az itteni.
     A király mindjárt bele is szeretett. Nem csoda, hiszen fiatal volt, és feleséget keresett magának. Ha száz évig is bolyongana az országban, akkor sem találna szebbet. Hirtelen még az éhség is kiszállt belőle, és boldogan kérdezte:
     – Te sóból faragott lány, leszel-e a feleségem? Mához három hétre megtartjuk a lakodalmat.
     – Szívest örömest – válaszolta a lány –, de mi lesz Gergővel, aki életet lehelt belém?
     – Miatta ne fájjon a fejed! Felfogadom udvari szobrászomnak. Taníttatom, és amikor nősülési szándéka lesz, keresünk neki egy szép feleségnek valót az udvarban. Addig meg csak farigcsáljon szebbnél szebb szobrokat.
 
Így is lett. A király betartotta az ígéretét. Három hét elteltével olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy heted hét országban híre ment. Aki csak élt és mozgott, s nem nyomta göthösen otthon az ágyat, az mind hivatalos volt a lagziba. Gergőből meg híres szobrász lett, a földgolyó királyai, hercegei azon versenyeztek, kinek készítsen szobrot. Meg is gazdagodott egykettőre. Sóvár közelében vásárolt egy szép birtokot, majd feleségül vette a várkapitány leánykáját, és még talán ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu