Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Hálapénz

Ez az írás hat éve született,

de sajnos változatlanul nagyon időszerű.

(– a szerk.) 

 

 

A Kotsis név egy világhírű iparos dinasztiát jelölt a 20. században, legalábbis Óbudán, néhány kacskaringós utca lakói szerint.
     Kotsis Mózes volt az alapító, ő hozta hozta létre a Kotsis és Fiai vállalkozást az alábbi cégtáblával:
            Kotsis és Fiai
            Kerékgyártó és Kegyeleti Koporsó Készítő.

 

A megrendelők csak röviden a Négy K-ás Kotsisnak hívták.

 

Kotsis Mózesnek egy fia és négy leánya volt, így a Fiai megjelölés túlzottnak nevezhető, de egy komoly iparoshoz a Fiai megnevezés sokkal jobban illett.
     Mózes „eltemette” fél Óbudát, munkáit szerették, mert mindig az elhunyt személyiségéhez illő faragásokkal is díszítette a koporsókat, s reklamációja soha nem volt. Hogy milyen kerékgyártó volt, arról nem maradtak fenn legendák.

 

Mózes egyetlen fia, Máté folytatta az apja vállalkozását, de az ’50-es évek államosítását csak úgy tudta elkerülni, hogy a veretes cégtáblát lecserélte az alábbira:
           Asztalosinas-képző Szövetkezet.

 

A döntése helyesnek bizonyult, mert ezzel az elnevezéssel sikerült észrevétlenül kibújni az államosítás szörnyű tortúrája alól, s megmaradhatott közismert és közkedvelt maszeknak.
     Mivel a fakoporsókat felváltották az olcsó, de igénytelen bádogkoporsók, Mózes ládák gyártásából tartotta fenn magát, emellett egyre virágzóbb lett a létragyártás, amely a felemelkedő népköztársaság szimbólumává is vált. 

 

Máté mint egy elismert dinasztia második sarja, jól sikerült házasságot kötött egy gumijavító kisiparos leányával, s egy évvel a házasságkötés után, május elejére várták a kis trónörököst. Márton pontban május elsejével érkezett meg az árnyékvilágunkba, de ezt a nagy örömteli eseményt szörnyű tragédia árnyékolta be. 
     Történt ugyanis, hogy a leendő apa, Máté, biztosítandó elsőszülöttjének akadálytalan világra jöttét, a felfogadott szülész orvosnak 40 láda és 20 létra árának megfelelő hálapénzt adott. A sors azonban közbeszólt. A szülésznek ugyanis ki kellett vonulnia május elseje alkalmából, ünnepelni. 
     Így történt, hogy Máté elveszítette ifjú feleségét, de megkapta Márton fiát.
Nagy bánatában még a cégtábláját is átalakította, az alábbiak szerint:
           Özvegy Kotsis Máté
           Asztalosinas-képző és Szolgáltató Szövetkezet.

 

A cégtáblacsere elsőrendű következménye az lett, hogy a közvélemény Máté nevét a kis Kotsis helyett egy illőbbre és egyedibbre cserélte le, ő lett az özvegy Kotsis.
      A szolgáltatást illetőleg egyre kelendőbbek lettek az összecsukható ágyak, székek, asztalok, melyeket főként a társbérletesítést elszenvedettek kerestek. Ami pedig a képzést illeti, Máténak csak egy tanonca volt, mégpedig az elsőszülött fia, aki már az iskoláskort megelőzően olyan ügyesen faragott ki kutyuskát és lovacskát, hogy azt el is tudta cserélni labdára vagy csapágyas rollerre.

 

Máté szorgalmas volt, fia és pénzecskéje szépen gyarapodott, csak egy társ hiányzott neki.
      És az idő csak telt és telt.

 

Szépreményű Gaál Borbála kisasszony szintén az óbudai labirintusok szülötte. Egy nagypolgári házban látta meg a napvilágot. A családja gondtalan megélhetését édesapja minisztériumi főfogalmazói fizetése mellett a házukban kiadott „Fogadó a Hét Víg Matrózhoz” nevezetű, kizárólag jóérzésű hölgyeknek és uraknak fenntartott intézmény biztosította.
     A háború azonban sok mindent megváltoztatott. Tekintettel arra, hogy a hadi helyzet miatt a fogadó már nem tudott rendeltetésszerűen működni, Borika kisasszony édesapja, Kálmán, lecserélte a cégtáblát az alábbira:
          Hadicélokra Rekvirált Katonai Lerakat.

 

Ez a megoldás célravezetőnek bizonyult, mert a lakosság messze elkerülte ezt a házat, a katonaság sem bolygatta, hiszen rá volt írva, hogy az övék.

Borika, ha nehezen is, de megérte az ország felszabadítását, csupán az a pár hónap festette sápadtra arcocskáját, amit a Hét Víg Matróz pincéjében töltött el, biztonsági okokból.
     A felszabadulás friss lehelete aztán olyan szép pírt rajzolt az orcácskájára, hogy ennek nem tudott ellenállni vitéz Vécsei Kázmér, nőül is kérte a zsenge „gyümölcsöt”. 
     Az esküvőre azonban hívatlan vendégek is érkeztek, magukkal vonszolva Kázmért, mint első számú főellenséget.

 

Teltek-múltak a hónapok. Borika arca se nem volt már sápadt, se nem pirosodott, csak kezdett kissé megnyúlni. Nehéz idők voltak ezek. A Hét Víg Matróz az új kiírásnak megfelelően valóban lerakat lett, az Államvédelmisek számára, s az emeleti lakást is leválasztották, a fürdőszobás részt egy állami hivatalnok kapta meg, folytonosan változó feleségeivel, akik csak „Z” elvtársnak szólították őt.
     „Z” elvtárs Borikára is szemet vetett, de Borika a férjének fogadott hűségére való hivatkozással próbált időt nyerni. Egyszer „Z” elvtárs úgy akart Borika kegyeibe férkőzni, hogy elintézheti, hogy férjét, Kázmért állami költségen temessék el, miután kivégzik, s ezzel is hozzájárul a család anyagi stabilitásának megőrzéséhez, úgymond mint hozomány.
     

Szorult a hurok, de aztán csoda történt. 
     Egy reggel egy rongyokba bugyolált csontváz verte a kaput. Borika édesapja igyekezett is lefelé, gondolván, ha ő nem bír el ezzel a naplopóval, segítségül hívja „Z” elvtársat, mármint ha az egyáltalán magánál van.
     Csak a szerencse mentette meg a látogatót, hogy illedelmesen köszönt, mert Kálmán bátyja a hangjáról ráismert vejére, Kázmérra. 
     Óriási öröm tört a Gaál családra, egyszer sírtak, máskor nevettek, de folyamatosan csorgott a könny a szemükből.
     Kázmérka elmesélte, hogy egy Vétseyvel keverték össze. Igaz, hogy ebben a pár évben lefogyott, de egyben edzetté is vált, s kárpótlásként még egy fél pakli dohányt is kapott, amit át is adott apósának, hiszen ő nem dohányzik.

 

Kázmér kezdett kigömbölyödni, s negyedik nekirugaszkodásra sikerült is a nászéjszaka szépreményű Borikával.
     Telt-múlt az idő, úgy látszott, visszatér minden a rendes kerékvágásba. „Z” elvtárs is felfelé bukott, helyét egy sokgyermekes szatmárcsekei család kapta meg, akik ráadásul a fürdőszobát is átengedték Gaáléknak, némi cigaretta és alkohol fejében.
     A sors is rákacsintott Borikáékra, hiszen nemcsak Kázmér erősödött szépen, hanem Borika is elkezdett gömbölyödni.
     Pedig nem volt egyszerű. Az élelmiszerhez csak jeggyel lehetett hozzájutni, később azzal sem. Kázmér minden munkát elvállalt. Dolgozott, ahol tudott, de a családi munkából is oroszlánrészt vállalt. Ő lett az anyagbeszerző. Szelíd körülmények között, de mindig futotta valamire.
     Kázmér előrelátó ember lévén orvost is fogadott a leendő gyermekük megszületésére, hálapénzként egy lovassági kardot és egy teljes díszmagyart adott a nagy esemény sikeres lebonyolítása érdekében. 

 

Egy reggel már hajnali négy órakor beállt a Hősök tere 1. szám alatti bolt elé, hogy a frissen kapott vásárlási jegyekért vegyen valamit. Taknyos, hideg idő volt, hét óra után szállt fel a köd is. (Maradhatott volna.) Az első kósza napsugárnál fedezték fel a várakozók, hogy egy tank áll nem messze tőlük. A tank is felfedezte őket, s rutinszerűen rájuk lőtt. Hárman rögtön meghaltak, Kázmér pedig valami meleget érzett a hasa tájékán. Három hét múlva temették el.

 

Az élet azonban nem álmélkodik, az megy tovább, aminek meg kell történnie, meg is fog.
Borbála egy csodás csecsemőnek adott életet, s édesapja tanácsára Piroskának nevezték el.
Borika szülei nem kaptak munkát, így a négy főre duzzadt családot valakinek el kellett volna tartania. 
     Borika munkahelyet keresett, de mindenhonnan kidobták. Már majdnem feladta az egészet, amikor egy személyzetis félrehúzta, mondván, hogy amíg a férje nevét használja, jóra ne számítson. Így lett Vécseiné Gaál Borbálából, Gál Borcsa, akit a Budai Fésűsfonó egy hét múlva alkalmazásba is vett.
     Borika fél éven belül eltemette a szüleit. A nagyszámú albérlő családot „állami ellátásba” helyezték, így módjában állt, hogy a felszabadult helyiségeket kiadja albérletbe.
     Szépen éltek Piroskával, a szükség is elkerülte őket, de így, társ nélkül, nehezebben megy minden. 
     És az idő csak telt és telt.

 

Kotsis Máténak és Gaál Borbálának volt egy azonos szokása. Egyikőjük sem mert templomba járni, de titkon mindketten eljártak gyónni. Ferenc atya lett közöttük a láthatatlan kapocs. A lelkiatya (bár a szakmájától ez igen távol kellene, hogy álljon) fejében egy terv fogalmazódott meg. Mi lenne, ha ezt az általa ismert és megbecsült embereket valahogy összeboronálná, mert a bokorhoz hozzátartozik a nyúl és fordítva. 
     Több mint fél évébe került, míg szőrmentén, finoman, de összehozott egy találkozót a két szeretetreméltó, szorgos és gyermekszerető özvegy között.

 

A találkozóra a parókián került sor. Borika és Máté kiszáradt szájjal és izzadó tenyérrel érkeztek. Mindketten bátortalanok voltak, s hogy személytelenné tegyék a találkozást, magukkal vitték a gyerekeiket. Ferenc atya azonban ragaszkodott, hogy a gyerekeknek itt és most semmi keresnivalójuk nincs, úgyhogy jobb, ha kimennek a parókia udvarára napozni.
     Kényszeredetten indult meg a beszélgetés, főleg Ferenc atya sziporkázott. Szó szót követett, lassan mindig volt mire válaszolni, mikor Ferenc atya rájött, hogy kifut a tej a konyhában, ezért otthagyta őket. Borika és Máté lassan régi ismerősökké váltak, elfutott az idő. Nemsokára Ferenc atya is bekukkantott, valószínű a tejet is megmentette, mert nem lehetett érezni, hogy odaégett volna.
     Mindketten hálálkodtak Ferenc atyának, megígérve, hogy legközelebbi találkozójukat már nem a parókiára tervezik.

 

Telt-múlt az idő a Kotsis és Gaál családban. Borika és Máté sokszor gondolt a másikra, jó emlékkel. Eleinte terveket szőttek, majd azokat dédelgették, dédelgették…
     Mindkettejükben egy olyan érzés alakult ki, hogy van még megoldás, van még mentsvár, ha szükséges, egybe is köthetik az életüket. Csak az a baj, hogy sokáig éltek egyedül. És a gyereket is fel kell nevelni, mert ez a kamaszkor még „gonoszabb”, mint a gyermekkor.

 

Így éldegéltek a remény árnyékában, mígnem Máté előtt egyszer megállt a fia, Marci, s bejelentette, hogy nősülni kíván. Máté falfehér lett, majd elvörösödött és lerogyott egy székre.
– Édes fiam, a bajuszod sem vet még árnyékot. Mire akarsz nősülni? Egyáltalán, ki az, aki eltekerte a fejed? – kérdezte Máté.
– Szeretjük egymást Piroskával, tudod, a Borika lányával. Fél éve járunk együtt, s örök hűséget fogadtunk egymásnak.

 

Máté homloka gyöngyözni kezdett. Kavarogtak benne a gondolatok. Kicsit lehajtotta a fejét, hogy ne látszódjon az a néhány könnycsepp, ami útnak indult a szeméből.
– Térjünk vissza erre fél év múlva, ha Bori is úgy gondolja! – mondta Máté.

 

Fél év múlva, meghitt családi körben, Marci és Piroska örök hűséget fogadtak egymásnak.
(Érdekes, hogy Máté és Borika úgy élték át az esküvőt, mintha ők is házasak lennének.)

 

A nászuk után mindketten befejezték az iskoláikat. Marci a szakmában maradt. Ő is asztalos lett. Egyedi bútorok gyártására rendezkedett be, de legszívesebben restaurációkkal foglalkozott. A hobbija is a fához köthető, különféle faragásokat készített, s egyre gyakrabban hívták meg a műveit kiállításokra.
     Piroska lakberendező lett, egyre keresettebb.
     Szépen fejlődtek. Házat építettek, gépkocsit vettek. Szabadidejükben rengeteget túráztak és a vízi sportokat is nagyon kedvelték. A házukban volt kiskutya, cica, meg egyéb szeretett állatok. A gyermekszobát is szépen berendezték.
     Csak.
     Csak gyermekük nem született. Kilencévi boldog házasság után sem gyerek, sem a szülőknek unoka. Pedig már évek óta mindent megtettek, hogy gyermekük szülessen, s mégis semmi. – Mindenkit sújt valahogy a sors – szokta erre mondani nagy belenyugvással Máté.

 

Aztán felcsillant a remény. Egy újabb specialistához sodorta őket a sors, és a magzat megtapadt. Nagy izgalmak közepette, anyagi áldozatok révén, de végül is, problémamentesen megszületett a kis Márk, szintén május elsején, az Úr 1984. évében. 
     Marci hetekkel a várható születés előtt serény munkába kezdett. Egy csodálatos szelencén dolgozott, amelyet a szülésznek szánt, paraszolvenciaként

 

Miután Márk megszületett, a boldog Marci felkereste az orvosukat, hogy az ajándékát átadja.
– Drága főorvos úr! Engedje meg, hogy lerójam a hálánkat azért, hogy gyermekünk születhetett. Az Ön segítsége nélkül lehet, hogy gyermektelenek maradtunk volna. Fogadja el ezt a csekélységet tőlem, Önnek készítettem, hálám jeléül – mondta Marci fátyolos szemmel, s átölelte a főorvost, de megpuszilni már nem merte.
– Ezzel a kazettával szúrja ki a szememet? Tudja, mi a paraszolvencia és a hálapénz közötti különbség?
– Tudtommal semmi.
– Nálam egy ilyen esetben 20 ezer forint a tarifa, nem egy kazetta – mondta a főorvos.
– Elnézését kérem, doktor úr! Kérném azt a kazettát egy pillanatra!

Visszakapva a kazettát, 80 darab ezerforintost kiemelt a kazettából, majd visszaadta azt.
– Elnézést kérek, professzor úr! A jelzett húszezer forint itt van a kazettában. Azért a kazettában, mert boríték, sajnos, most nincs nálam.

 

Tiszainoka, 2012. július 12.


 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu