Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Aki mindenütt ott volt. Tóbiás Áron vallomása 1956-ról

Az alábbi dokumentum 1956-ról Mikó Eszter CSAK HAZUDNI KÉNE című regénytrilógiájában olvasható. A könyv 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján jelent meg, Tóbiás Áron és Mikó Eszter saját BT-jük, a Hullámsáv kiadásában. Kálti Márk, a krónikás modellje az egy évvel ezelőtt, 90 esztendős korában elhunyt Tóbiás Áron, Jakó Imoláé pedig Mikó Eszter, Áron szerelme, majd felesége és fiuknak Áron Dávidnak édesanyja. A regényben beépített dokumentumok is találhatók. Az alábbi is ilyen, Áron valóban 1975 őszén mondta magnóra a regénytrilógia szerzőjének 1956 általa megélt történetét. A szöveg, mely gondosan el volt rejtve, a magnófelvétel hiteles változata.

 

 

– Felvétel egyes, kettes, hármas. Jakó Imola mikrofonja előtt: Kálti Márk. Az időpont 1975 ősze. A felvétel szigorúan titkos, a jövőnek készül. Egy magánjellegű megjegyzés, amit, ha eljön a rendelt idő, ki kell majd vágni: Márk, én nem fogok kérdezni. Túlságosan sok, jövőnek szóló magnódat hallottam már, és tudom, és ezt minden elfogultság nélkül, tárgyilagosan mondom: Te, mikrofontól és nyilvános szerepléstől megfosztott rádióriporter, mestere vagy a szakmádnak. Én nem merem, és nem akarom eljátszani előtted a riporter szerepét. Én csak tartom a mikrofont, te elégedj meg azzal, amit a szemem, és amit az egész lényem kérdez, és kér tőled.

 

– 1956, amit ellenforradalomnak tartanak ma még, nemcsak forradalom volt, hanem világtörténelmi, tovább megyek, világfordító esemény volt a XX. században. Angolszász politológusok – akik nagyon szűkre szabottan mérik a dicséretet, porciózva, hogyha nem róluk, mármint ha nem a nyugati világról van szó -, kimondták: ez volt a szovjet kommunista rendszer felező ideje, ami után már csak lefele megy a nap. Ez volt a delelő, a fénypont ekkor, 1956-ban tört meg. És Magyarország törte meg! És a nyugatiak tudják ezt! A nyugati október 23.-i ünnepségeken rengeteg olyan politikus, államférfi vesz részt, aki ’56-ban, fiatalon, gyerekként a magyar forradalomért lángolt, lelkesedett. A franciáknál, olaszoknál, németeknél, angoloknál, amerikaiaknál sokan meg is írják ezt, megemlékezéseikben, vagy interjúkban, amiről itthon persze semmit nem tudhat a közvélemény.

 

Személy szerint velem az történt, hogy engem a forradalom napjaiban visszahívtak a Rádióhoz. Október 30-án a szétlőtt Rádióban, a 6-os stúdióban gyűlt össze a Rádió dolgozóinak a kara, hogy munkástanácsot válasszon, és kijelöljön egy olyan szerkesztőbizottságot, amelynek tagjai majd átmennek a Parlamentbe, és átveszik – most már a Nagy Imre program szerint – a Rádió vezetését. Október 30-án délután fél kettőkor következett el az a történelmi pillanat, hogy fölhangzott a Parlamentből sugárzó Szabad Kossuth Rádióban a Himnusz. Utána az a bizonyos, Örkény István megfogalmazta forradalmi egyperces következett: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon.” Örkény ezt itt rögtönözte a Parlament egyik szobájában. Később ezt úgy hallottam vissza a suttogó propagandában: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” De nem így, nem ebben a felelősséget összemosó, kacsingatós többes szám első személyben hangzott el eredetileg. Hanem többes szám harmadik személyben! Ők, ők hazudtak, a hatalom hazudott, nem a nép hazudott. Ezután az öt Szabad Kossuth Rádió-s: Gömöri Endre, Varga Domokos, Surányi Péter, Földes Péter és jómagam jelenlétében Nagy Imre odalépett a mikrofonhoz, és elmondta a beszédét. Ennek az volt a lényege, hogy vissza kell térni a ’45 utáni koalíciós pártrendszerre. Ezután a koalíciós partnerek részéről beszélt: Tildy Zoltán, Erdei Ferenc és Kádár János.

 

Már az első napi eseménysorozat – 1956. október 23.-a – csodálatos volt: olyan volt, mint a lavina. Először ott voltam a Bem téren, azután átsétáltam a Margit hídon. A hídon szembe jött velem Kassák Lajos két oldalán két hölggyel, a feleségével és Szántó Judittal, József Attila volt élettársával. Jól ismertem a Mestert, megkérdeztem tőle, mit szól az eseményekhez? – Urám – felelte Kassák a maga jellegzetes tájszólásával –, ez mágá á forrádalom! Végül odaértem a Parlament elé. Akkor még ott egy nagy széles térség volt, nem volt parkosítva, mint most. Egészen véletlenül sikerült bejutnom a Parlamentbe. Ugyanis az író Devecseri Gábor, aki alezredesi rangú katonatiszt volt, a Szabad Hazánkért című honvédlap főszerkesztője az 1-es kapun, az akkori Kossuth híd oldalán lévő kapunál bezörgetett, és mikor beengedték, engem is berántott magával, mert ismertük egymást. Így kerültem föl az ügyeletes miniszterelnök-helyettesi szobába, amelyik a térre nézett. Később megérkezett Nagy Imre, aki előző este Badacsonyból jött föl, s akit türelmetlenül követelt a hatalmas tömeg. Ő ennek a szobának az erkélyéről mondta el azt a bizonyos beszédét, amit úgy kezdett, hogy: Elvtársak! És ekkor visszazúgta a tömeg: Nem vagyunk mi elvtársak! Én mögötte álltam, és mivel mikrofon nem volt, a Rádióval megállapodtam, hogy én telefonba mondom a beszédet, a vonal másik végén gyorsírásba veszik, utána leírják, és, ha lehetséges, beolvassák. Végül is nem olvasták be, mert nem volt rá pártközponti parancs. Ez ugyanis a Gerő Ernő este nyolckor elhangzott rádióbeli beszéde után történt, és ez a beszéd már megadta az alaphangot a maga kíméletlen zsargonjával: „Fasiszta gyülevész tömeg.” Na most, az a bizonyos tömeg – fölmérettem akkor is, és később is, szakértőkkel -, olyan 300 ezer ember lehetett, ugyanis a környező utcák is tele voltak, ekkorra már elszánta magát szabadság jogainak a visszavételére. Ezért zúgta vissza Nagy Imre akkor szokásos üdvözlő megszólítására: Elvtársak!, azt, hogy: Nem vagyunk mi elvtársak! – És én alig egy méternyire tőle, a szoba belsejéből, oldalról láthattam az arcát! Nem volt a régi, hatvan esztendőt megélt, fegyelmezett kommunista arca. Átsuhant rajta valami félelmes belső vihar. Előbb bizonytalanságról tanúskodó pirulással, majd a homlok körüli ráncok hirtelen összehúzódásával. Mintha kettévált volna az idő: eddig élt a múlt… Abban a döbbenetes csendben, amikor végre elhalt az emberek méltatlankodó zúgása, mintha meglegyintette volna – a háború alatt a szovjet-oroszországi polgárháborúban sokszor volt tanúja – a hóhér kötelének irgalmatlan ingalengése. Nagy Imre rálépett egy másik útra. Előbb az ’56-os forradalom sűrített forgatagában, majd a kádári népbíróság legfelsőbb tanácsa előtt. Halálos ítélete után nem kért kegyelmet. Vállalta letiport népének sorsát. Amikor 1958. június 16. másnapján, az erdő mélyén, a Bakonyban megtudtam az iszonytató hírt a kivégzésről, mint egy végtelenített film, úgy játszódott le ez a néhány másodperc újra és újra az agyamban Nagy Imre arcáról; arról a félelmetes belső viharról, amely átalakította a vonásait, és amelynek tanúja lehettem! Van-e nagyobb hűség annál, mintha valaki életét adja a nemzetéért?

 

 

A teljes szöveg itt olvasható

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu