Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Ellenzékek az 1990 utáni Magyarországon

A Fidesz szinte ledolgozhatatlannak tűnő versenyelőnybe került a többiekkel szemben. (...)

Milyen tanulságokra juthatunk a magyar ellenzékiség vizsgálatából?

A dolgozatom elején – és menet közben számos alkalommal – jeleztem: a rendszerváltást nyitott folyamatként értelmezem, amelynek során különösen fontossá válik a politikai aktorok szándéka és cselekvése. Az egyes korszakok áttekintése azt bizonyítja számomra, hogy (ellenzékben különösen) a cselekvők nyitottan értelmezték szerepüket és a politikai szerkezetben létező erőviszonyokat egyáltalán nem lezártnak tekintették. Persze azt is látom, hogy az 1990 utáni magyar politikai fejlődésben egy ideig van egy viszonylagos konszenzus is felek között, ami, úgy tűnik, nem tartozik a „nyitott” kérdések közé, s ez Magyarországnak a nyugati mintához való viszonya. A pártprogramok és a politikai szereplők megnyilvánulásai arról győznek meg, hogy a 80-as évek második felében kialakított nyugatos konszenzus egy ideig megkérdőjelezhetetlen, de csak egy ideig. Attól a ponttól fogva, hogy 1994-ben az MSZP újra, mint domináns szereplő jelenik meg, felbomlik a demokratikus intézmények megteremtését övező konszenzus, és helyét a demokráciaszereplőinek interakciójában jelentkező disszenzus veszi át. A rendszerellenzékiség azért jelenik meg idejekorán, mert a rendszerváltást lezáró aktorként az MSZP jelenik meg, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan a jobboldalra kerülő Fidesznek, amely egész ellenzékiségét arra alapozza, hogy az MSZP többé ne kerülhessen ilyen helyzetbe. De persze attól kezdődően, hogy az MSZP visszatér, semmi sem szükségszerű, és minden azon múlik, hogy az aktoroknak mely köre tudja jobban meggyőzni a közönséget saját alternatívája helyességéről. De ez a meggyőzés csak akkor sikerülhet, ha a versengő pártok előbb jól elemzik a helyzetet. Véleményem szerint a magyar politikában azért dőlt el (legalábbis egyelőre) a verseny a Fidesz javára, mert mélyebben volt képes ezt az elemzést elvégezni, mint ellenfelei. Ez két idősík elemzését jelenti egyszerre: a jelenkorét és a történelemét.

 

Az egyik szint a jelenkor tudatos elemzése (beleértve az ellenfeleket is), a másik a történelmi mintázatok elemzése (beleértve az MSZP által képviselt történelmi mintázatokat is). Ami a jelenkort illeti: elemzéseinkből az a tanulság adódik, hogy a Fidesz 1994-től szorosan követi versenytársa mozgását, és annak kritikus pontjára koncentrálva a társadalmi beágyazottságot tekinti kulcsterületnek. E tekintetben az MSZP öröklött versenyelőnnyel rendelkezik nem csak az 1990-es évek közepén, de egészen a 2000-es évek végéig, ezért a Fidesz stratégiájának középponti eleme ennek a versenyelőnynek a kiküszöbölése. Itt óriási utat kellett bejárnia a pártnak, hiszen még 1996-ban sem rendelkezik megfelelő társadalmi kapcsolatokkal, sőt sokáig még később sem. Ugyanakkor érdemes kiemelnünk ennek a kapcsolatépítő innovációnak az értékét, ha a magyar pártrendszer összes többi pártjához mérjük. Ha így teszünk, azt látjuk, hogy egyetlen párt céljai között sem szerepel a nagypárttá válás, mint célkitűzés, s azért nem, mert a többi párt korlátot látott saját társadalmi beágyazódása javításában. A Fidesz viszont eltanulja az MSZP-től azt, amiben az MSZP öröklötten jó, de ennél többet is elér: a helyére lép, s hosszútávon elveszi tőle a nagypárti szerepet.

 

Ugyancsak a jelenkor tanulási folyamatába tartozik, hogy a Fidesz a liberális SZDSZ-től az informális hálózatépítést és befolyásszerzést tanulja meg. A Fidesz felemelkedése ugyanolyan, mint az SZDSZ-é: a maga fénykorában az SZDSZ (és előd-szervezete: a demokratikus ellenzék) a magyar politika legbefolyásosabb pártja és mozgalma. Azzal, hogy a Fidesz ugyanazokon a területeken (sajtó, kultúra stb.) előre tud jutni, és ha vitatható eszközökkel is, de hadállásokat tud kiépíteni, megtöri az SZDSZ hegemóniáját. A Fidesz azért lesz a magyar politika egyetlen nagy pártja, mert azt a két pártot, amely elvben erre alkalmas lett volna, módszeresen elemzés tárgyává tette, és túlmenően azon, hogy kormányzásukat folyamatosan bírálta, mindazt eltanulta tőlük, amiben azok eredményesek voltak.

A másik tényező, ami miatt a Fidesz szinte ledolgozhatatlannak tűnő versenyelőnybe került a többiekkel szemben, a történelmi trendek jó olvasása. Itt is fontos visszatérnünk az alapokhoz. 1990-ben a történelmi trendeket az SZDSZ olvassa legjobban. 1990-ben teljesen egyértelmű, hogy nyugatos típusú, mintakövető demokratizálás zajlik Magyarországon, s ez felértékeli azt a pártot, amely ezt – egybehangzóan a magyar választók igényeivel – a legerősebben képes kommunikálni. Az MSZP – mint bemutattam – ekkor esélytelen, a Fidesz pedig túlságosan pályája elején álló párt. Az MDF megnyeri ugyan a választást, de kormányzása nem hagy mélyebb nyomokat (vagy erősen negatívokat) a választókban. Az MSZP kormányzati visszatérése azonban (mint szintén bemutattam) mindent megváltoztat, így a történelemről való gondolkodás szerepét is. A Bokros-csomaggal nem csak azért kerül versenyhátrányba az MSZP, mert egy év alatt feladja a „társadalmi elvárások” kielégítését, hanem azért is, mert ezzel saját történelmi folytonosságát is kezdi megkérdőjelezni. A Fidesz viszont fokozatosan eljut annak megértéshez, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer elé visszanyúló történelmi folytonosságnak mekkora a politikai szerepe. A korábban liberálisnak induló Fidesz lesz tehát az a párt, amely ezt a történelem-értést „átveszi” a baloldaltól, s ezzel együtt átveszi az ország-menedzselő hagyományt is. A nagy menedzser-pártok a modern Magyarország történetében mindig megjelentek, mert mindig olyan volt a külső közeg, amikor felértékelődött a belső stabilitást biztosítani képes pártok szerepe. 1990 után, a demokratikus átmenet „felfüggeszti” ezt a stabilitás-problémát, mert a demokráciaépítés során, úgy látszik, s stabilitás kérdése nem merül fel, hiszen annyira egyértelmű, hogy a demokrácia önmagában, pusztán a létezésével stabilizál. Ám az időben előrehaladva egyre inkább az derül ki, hogy a nyitott kimenetelű magyar rendszerváltásban ismét felmerül majd az a kérdés, hogy ki stabilizál. Láthattuk, milyen nehezen mondott le a magyar társadalom, hogy ez a párt ne az MSZP legyen. Még 2006-ban is úgy tűnt, hogy az MSZP lesz az. De az MSZP platformos jellege és Gyurcsány Ferenc személyében a vezető személyiség bukása erre végül is alkalmatlanná tette. A magyar történelem nagy stabilizátor-pártjai egyfelől nagyon sokszínűek voltak, másfelől azonban mindig nagy egyéniségekhez (Tisza Kálmán, Bethlen) kötődtek. Az MSZP végül azon bukott el, hogy sokszínűsége (platformjai) fölé tartósan nem tudott kiemelkedő vezetőt találni. A Fidesz azért is lett alkalmas erre a szerepre, mert a Fideszben nemcsak látták, hogy kellenek a vezető személyiségek, de ezt meg is tudták valósítani. A Fidesz sosem lett volna képes egységes nagy domináns párttá válni, ha az MSZP erre képes lett volna.

 

 

 

Tovább a cikkhez

Tovább Csizmadia Ervin teljes írásához

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu