VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A Beckó várában lakó kis madár ─ Mesélő magyar várak


(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Hajdanában, nagyon-nagyon régen, igazából nem is tudom, mikor, volt egy Beckó nevű vár, amely hatalmas sziklás hegy tetején állt. Olyan magas volt, hogy aki fel akart menni a várba, az igen csak megizzadt, mire felért.

Ebben a várban élt egy nagyúr a szolgáival együtt. Akit felvett szolgának, azt soha többé nem engedte el, élete végéig a vastag falak között kellett élnie. Ha mégis megpróbált a szolga elmenni, azt a nagyúr madárrá változtatta és egy kalitkába zárta, s felvitte a vár legmagasabb tornyába, ahol egymás mellett sorakoztak a kalitkák. Hiába sírtak keservesen a madarak, örök életre rabok lettek.

Egyszer egy szegény lány vetődött a környékre. Megtetszett a nagyúrnak, és fondorlatos módon rábeszélte, menjen fel vele a várba és ott legyen a szolgája. Jól megfizeti, és csak egy évig kell dolgoznia. Utána mehet, ahová csak akar. Mindennap három aranyat ad fizetségül. A szépséges lány, mit sem sejtve, elfogadta az ajánlatot. Sőt, még örült is, hogy el tudott szegődni egy ilyen fényes várba. Jól jön neki a sok arany, amikor letelik az egy esztendő.

Ugyanis a lány jegyben járt egy Jancsi nevű legénnyel. Még gyermekkoruk óta ismerték egymást. Soha mást nem tudott volna elképzelni férjének. Mindketten igen szegények voltak. A legény egy pékmesternél volt segéd. Éjjel-nappal dolgozott, de a pékmester nagyon fukar volt, a munkájáért alig adott valami fizetséget. Mindig azt mondta, hogy a segédei úgyis meglopják, és annyi kenyeret ehetnek, amennyit csak akarnak. Pedig szegény fiú hetekig ingyen dolgozott a forró kemence mellett.

Ezért is örült a lány, ha majd letelik, az egy év, gazdagok lesznek, szegény Jancsinak nem kell a pékmesternél dolgoznia. A kapott aranyakon vesznek egy kis házat, s hozzá kicsinyke birtokot. Ha nem is lesznek túl gazdagok, mégis jól megélnek a munkájukból.

A szépséges leányzó örömmel követte hát a nagyurat, és azonnal be is állt szolgálónak. Nem volt könnyű dolga, mert kora reggeltől késő estig mindig volt tennivaló a hatalmas várban. Takarított, mosott, sőt még főzött is finom étkeket a nagyúrnak. – Hej, te lány, milyen jókat tudsz főzni, sütni – dicsérte meg minden ebéd után, és elégedetten nézett végig rajta. – Jó feleség válik majd belőled. A szépséges lány erre csak ezt válaszolta mosolyogva: – Igyekszem, fenséges nagyuram. S már sietett is a következő munkát elvégezni a várban, mert volt belőle bőven.

Teltek-múltak a napok. A szépséges lány mindennap húzott egy rovást a szobája falán. Így számolta, mennyi nap telt el a szolgálatból és már mennyi aranya gyűlt össze.

Az utolsó hét telt el a legnehezebben. Úgy tűnt a lánynak, mintha egy nap ólomlábakon járna. A munka is megszaporodott. A nagyúr újabb és újabb feladatokkal látta el. Mindig úgy rendezte a dolgot, hogy a szépséges lány közelében lehessen. Csak a vak nem látta, hogy a nagyúr szíve szerelemre lobbant a lány iránt. Utolsó nap így szólt: – Édes csillagom, drágaságom, csak még egy évet szolgáljál nálam. E várnak az úrnőjévé teszlek, ha velem maradsz. A lányt meglepte ura javaslata. Először nem is tudta, mit válaszoljon neki. Nem akart ő hűtlen lenni Jancsihoz, hiszen ő volt élete egyetlen szerelme. Végül egy kis gondolkodás után reszkető hangon mondta: – Fenséges nagyuram, nem maradhatok itt a várban. Vár engem otthon a mátkám, Jancsi. Fizesse ki a béremet, hogy holnap, az első kakasszóra szaladhassak hozzá. A nagyúr úgy tett, mintha beleegyezne a szépséges lány kérésébe. Még a szépen csillogó aranytallérokat is kikészítette az asztalra. – Holnap, amikor indulni készülsz, megkapod a béredet – mondta, és bement a szobájába.

A lány nagyon örült, hogy újból látni fogja a kedvesét. Alig jött álom a szemére, olyan izgatott volt. Már a kakaskukorékolás előtt kiugrott a fekhelyéből, és szaladt felvenni az aranytallérokat. A nagyúr még egyszer kérte, hogy maradjon nála, de ő kitartott elhatározása mellett. Magához vette az aranytallérokat és elindult. Alig, hogy kilépett a vár kapuján, a nagyúr kimondta a varázsszót. A szépséges lány azonmód kis madárrá változott. A strázsákkal megfogatta a madarat, és a rengeteg aranytallérból kalitkát készíttetett számára. De az új madarát nem a legmagasabb toronyba zárta, hanem a szobájában az ágya fölé akasztotta a kalitkát. Hiába könyörgött a lány madárhangon, hogy engedje szabadon, a nagyúr csak mosolygott. – Ha énekelsz egy szép dalt, akkor talán elengedlek – mondta. A lány eleinte hitt neki, és énekelni kezdett. Dala lehallatszott a pékségbe. Jancsi mindjárt megértette, hogy nagy a baj. Bármennyire is szeretett volna, nem mehetett fel a várba. Amikor a lány legalább egy tucat dalt elénekelt, újból kérlelni kezdte a nagyurat: – Fenséges nagyuram, teljesítettem a kérését. Most már igazán szabadon engedhet. Mire az így felelt: – Mit gondolsz, te madár, egykönnyen elengedlek? Torkodban kincs van. Holnapután látogatást tesz a király a váramban, szeretnélek bemutatni neki.

Ezt meghallván a madár elhallgatott, soha többé nem nyitotta dalra a csőrét. A nagyúr kérte, rimánkodott neki, hogy énekeljen, a végén még meg is fenyegette, hogy a vár macskájával megeteti, ha nem szólal meg. A kalitkába zárt madarat még ez sem ijesztette meg, sőt még makacsabb lett. Elutasított mindent, amit a nagyúr mondott neki.

Jancsit is zavarta, hogy nem hallja kedvese énekét, s ezért elhatározta, bármi áron, de felmegy a várba. Az éj leple alatt belopózott a vastag falak mögé. Mindenhol kereste a lányt, de sehol sem találta. Szerencséjére a kis kukta elárulta, mi történt. Kedvese most a nagyúr szobájában van, egy kalitkába zárva. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ide bejusson észrevétlenül. Valamit ki kellett találnia, hogy láthassa a lányt. Sokáig törte a fejét, mitévő legyen. Végül azt fundálta ki, hogy felgyújtotta a vár egyik távoli sarkát, s amikor mindenki odaszalad, bemegy a nagyúr szobájába. Minden a terve szerint is történt. Az szolgák teli torokkal kiabálták: – Tűz van! Tűz van!

A nagy kiabálás felkeltette a nagyurat is, és hálóköntösben rohant a tűzhöz, ami nem is volt olyan nagy. Néhány ócska rongy és gúnya égett. De ez éppen elég volt Jancsinak. – Drágaságom, édes mátkám! Itt vagyok. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – s már nyúlt is a kalitka felé, hogy leakassza a szögről, de akkor a madár ijedten mondta: – Jancsi, ne tedd! Mit érsz velem, ha így viszel haza. Örökké madár maradok, ha nem változtatnak vissza emberré. – Ez igaz – kapott a fejéhez Jancsi. – Valamit, ki kell találnom, hogy vissza tudjalak változtatni emberré. Nem sok idejük maradt beszélgetésre. A tüzet hamar eloltották, és már hallatszottak a nagyúr léptei a távolban. – Menj, drága Jancsi, nehogy téged is madárrá voltoztasson! Siess, édes egyetlenem! – Nemsokára visszajövök és kiszabadítalak – mondta, és elszaladt.

De nem ment ki a várból, hanem reggel jelentkezett szolgának. A nagyúr éppen péket keresett, mert az előző megunta a várbeli életet, és el akart menni. Ő is madárként végezte, és a toronyba lett bezárva. – Jó helyed lesz nálam, Jancsi – mondta a nagyúr. – Minden reggelre süssél nekem finom, ropogós kenyeret! – Meglesz, nagyuram – válaszolta, és már ment is a vár pékségébe kenyeret sütni.

A nagyúr meglepetésére minden reggelre madárformájú kenyeret sütött. Olyan jól sikerültek, hogy akár igazi madarak is lehettek volna, ha tudnának repülni. – Mint az igazi madarak – örvendezett a nagyúr, majd egy kis idő múlva megkérdezte: – Jancsi, meg tudnád-e formázni a legkedvesebb madaramat a kenyeredben? – Miért ne, fenséges uram – válaszolta magabiztosan Jancsi. – Hozassa azt a madarat a pékségembe, és ott megformázom. Nekem is látnom kell, hogyan néz ki. A nagyúr, mit sem sejtve, teljesítette Jancsi kérését, és a madárral leballagott a pékműhelybe. – Valóban, szép, formás madárka. Jó gondolat megörökíteni kenyérben is. Mindennap ilyen kenyeret fogok sütni nagyuramnak. Ugye, valamikor e kicsi madár egy ember volt? – Az volt, fiam, de nem fogadott szót nekem, ezért madárrá változtattam. – Ez meg hogyan lehetséges? – adta az együgyűt Jancsi. – Nem hiszem el, hogy ilyen lehet. – Még kételkedni mersz abban, amit mondtam? – csattant fel a nagyúr. – Ide nézz, te mihaszna! Így kell varázsolni. – És elmondta a varázsszót, mire a madárból újból egy szépséges leányzó lett.

Ellenben Jancsi sem volt rest. Még mielőtt a nagyúr visszaváltoztatta volna a lányt, az ügyes péklegény jól megmarkolta a nagyúr grabancát, és belevágta a teknőben lévő kovászba, majd három nagy zsák lisztet szórt rá, meglocsolta egy kis vízzel, mintha kenyeret készítene. – Ha majd jól megkeltél, kenyeret sütök belőled – mondta. A nagyúr szeme, szája telement liszttel és kovásszal. Ezért nem bírt megszólalni, elmondani a varázsszót. – Menjünk, drágaságom, ebből az elátkozott várból! – mondta Jancsi, és kézen fogta a lányt, aki könyörögve nézett kedvesére. – Mi lesz a toronyba zárt madarakkal? Jancsi, szabadítsuk ki azokat is! Ugye, még emlékszel a varázsszóra, amivel visszaváltoztam emberré? – Mi az hogy! – húzta ki gyorsan magát Jancsi. – Fejemben nem káposztalé van. Menjünk azonnal abba a toronyba, és szabadítsuk ki őket is! Kilencvenkilenc lépcsőn kellett felloholni, de egy szuszra megtették, és kiszabadították az oda bezárt rengeteg madarat.

Már éppen készültek menni a várból, amikor a király is megérkezett. A hopmester szólongatta a nagyurat, de csak nagy sokára, a pékműhely felől hallott keserves nyöszörgést. Mindenki odarohant, és már a király attól tartott, hogy a szolgák fellázadtak uruk ellen. Azon törte a fejét, ezt hogyan bosszulja meg, amikor a kis kukta a fenséges úr elé perdült, és elmesélt mindent. Eleinte senki nem akart hinni neki, de lehozatva a toronyból a rengeteg madárkalitkát, a király véleménye megváltozott. – Megérdemled a sorsodat, hogy kovászban fetrengjél. Ráadásul büntetésül leváltalak e várnak az éléről. Ezentúl ez a bátor legény, Jancsi legyen a vár ura! Téged meg bezáratlak a vár legmagasabb tornyába, és életed végéig csak madáreledel lesz az ennivalód.

Hiába könyörgött, fogadkozott a nagyúr, hogy megjavul, a király katonái megfogták, és jó erősen rázárták a torony ajtaját.

Jancsi feleségül vette a szépséges leányzót, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, az járjon utána!

Tovább a cikkhez

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek