VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A HAZÁÉRT! Harmadik emlékkonferencia: az 1918. novemberi gyulafehérvári román gyűlésről. Darai Lajos

Tudományos tanácskozásunkra készített dolgozatomban felhívom a figyelmet arra, hogy a térséget átfogó hatalom kevés volt a Kárpát-medencében, csak a hunok, az Árpádok, a mohácsi csata előtti nagy királyaink, majd pedig a Habsburg királyaink rendelkeztek ilyen erővel. Ebben az összevetésben a román államképződés igen lemarad. Ismertetem a balkáni makedovlachok ellenállását románná tevésük ellen azon korábbi – osztrák császári támogatást is bíró – kísérlet során, hogy a Dunától délre eső területekkel együtt alakítsák ki Nagy-Romániát, s ennek során valamennyire megvilágítom a szerteágazó előzményekből a román nép és nyelv születését. Végigveszem a kezdeteinél még ismeretlen szereplőket takaró folyamatot, aminek során máig homályban tartott alapítással Erdély keleti szomszédságában az újkori két román fejedelemség megszületett és végül egyesült. Tárgyalom az erdélyi román papok lázító tevékenységét a magyarság ellen, a tanítók szerepét a latinizáló mítoszgyártásban és nyelvteremtésben, valamint a nemzeti követelések alátámasztott előadásában. Kitérek a dákoromán elmélet cáfolatára és ennek nyomán alakváltásaira. Végül a birodalmat egységesítő törekvést mint Habsburg elnyomó kormányzást, illetve annak nemzetközi ellenséges környezetét mutatom be, és szerepét a magyarok és a románok közötti kibékíthetetlenség forrásaként, ami árnyalja még a hanyag Erdély-kezelés vádját is a magyar vezetés részéről a végső időkben, különösen az általuk teendők oly pontos ismerete és őszinte szándéka miatt, mint amit felmutatok. Végül ízelítőt adok mindabból a mulasztásból, amit a románok oldalán látunk, vagy önkritikaként a magunk oldalán megragadunk, de mégis a reménység hangját tudom megpendíteni a végén.

A magyarázatok között a magyarok oly nagy veszteségeire Trianonban, valamint az utóbbi 100 évben az erdélyi magyarokat ért fájdalmas sérelmekre, előkelő helyen a nagyhatalmak biztatása szerepel, amit mindehhez a románok kaptak, vagy mint hallgatólagos beleegyezést kihasználtak. Az ígért, megcélzott békés egymás mellett élés folyamatát pedig az rombolta le végérvényesen, hogy „Nagy-Erdély” egyesítése a Román Királysággal regáti vezetésnek alárendelten, az ottani hadsereg Erdélyt megszálló közreműködésével, ami sokkal keményebb eljárást foganatosított és saját hatalma és vezető rétege érdekében történt, mintha az erdélyi románság valóban egyesült volna, és úgy egyesült volna a Román Királysággal, ahogy azt az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat meghatározta. Nem beszélve arról, hogy mennyire békés és gyümölcsöző lehetett volna, ha a románság a Magyar Királyság keretében maradva, a magyarokkal és szászokkal együttműködve vívta volna ki követelményeit és kapta volna meg egyenrangúan jogait. Ugyanakkor Erdély megszállásával együtt a bukaresti vezetés megfelelően kiszolgálta a nagyhatalmi érdekeket is, ami az erdélyi román–magyar–szász békés együttélést nem tartotta kívánatosnak, nehogy feléledjen egy új ellenlábasa. Így a rabló mód kielégített román kapzsiság mellett, a kegyetlen elnyomással tehát lehetetlenné vált az ellentétek feloldása, a megosztottság megszüntetése, a békés rendezés és az erők újraegyesítése a gazdasági–társadalmi boldogulás érdekében. Hiszen a nagyhatalmi cél éppen az ellenkezője volt. És emiatt lett erőszakolt és szervetlen Erdély királyi román állami fennhatósága.

Mindezekből a legnagyobb tanulság az, hogy nem lehet önös érdekből fakadó vádakra, beállításokra, eltúlzott adatokra általánosítást alapozni, mert visszaüt. Még a nemzeti önös érdek vélt igaza esetében se megengedhető a felelőtlen tévedés. Mert a hegeli úr–szolga viszony forgatókönyvének áligazságos menete, áldialektikus megfordulása és ismétlődése csak álelméleti út, – az emberi élet társadalmi gyakorlatának újabb kori története mást mutat. Itt inkább a vérbosszú förtelmes logikája érvényesült, amikor nem a sérelem orvoslása volt a cél, hanem a még nagyobb sérelemokozás árán való bosszúálló megfélemlítés, ami a szembenállást, a visszavágásra törekvést fenntartja. Ám a véres leszámolást vagy kevésbé kegyetlen elnyomást esetenként megvalósítók csak eszközök a folyamat vezérlői kezében, akik az érvényes felhatalmazást és a megfelelő, éppen elegendő támogatást adják. Mert a középkori korlátlan hatalomgyakorláshoz szükséges eszmei egységet és katonai erőt az újkorra felváltotta az egyedüli gazdasági erő, amely egyetemes és időtlen felhasználási eszközzé válva, megfelelő mennyiség felhalmozása után, képes megrendelni az elérendő céljához megfelelő katonai erőt, megfizetni a szükséges természeti erőforrást, sőt még a kívánt változást elérő társadalmi mozgalmat is. Országokon belül vagy országok közötti viszonylatban. S mindezt nem csak a hagyományos társadalomszerkezeti rendben, a középkorból örökölt rendiségi s állami keretben, hanem egyéni és zárt családi szinten. Eleinte csak párhuzamosan az előbbivel, majd egyre nagyobb és nagyobb, mígnem túlnyomó arányban. Ezért már nem egyetemes emberi célok mozgatják ezt a gazdasági erőt, hanem a vagyongyarapítást elősegítő gazdasági–politikai befektetések megtérülése.

Minthogy pedig valóban felelős uralkodó csoporttá a nép egésze a modern korban elért lakossági tömegnövekedés miatt még annyira sem válhat, mint az ókorban, a középkori képviselet, állami szolgálat, nemesi nemzeti lét is átalakult, most már a saját gazdasági erő szolgálatában, vagy másé elősegítésére rendelkezésre állva állami, csoport és magán szinten. Viszont ez a hatalmi érdekrendszer olyannyira eltorzítja az esetlegesen cserélődő, új, győztes állami hatalmi csoportot, hogy annak továbbra is fenn kell tartania az elnyomást a széles tömegeken, mindig csak szűk elitnek kedvezve kiváltságokkal. Ráadásul soha, sehol nem egy nemzetiségű népen uralkodnak, azaz könnyű a népek között elhinteni a széthúzás, a bűnbakkeresés mételyét. Így, amikor látszatra az elnyomott nemzetből elnyomó, az elnyomóból elnyomott lesz, az a folyamatban résztvevők megtévesztésére, a valóság eltakarására szolgáló beállítás. Az tehát nem a társadalom természettörvénye, mintegy „örök emberi” tényező, hanem olyan irányított folyamat és mesterségesen előállított végeredmény, amely kiszolgálja a megrendelők – a folyamat fölött állók – általánosabb érdekét, és csak a szükséges mértékben szolgálja a folyamatban előtérbe kerültekét. Így az új elitnek az őt hatalomra segítő támogatás törlesztése által korlátozott a hatalma, a felváltott régi rovására juthat saját javakhoz és építhet támogató kört, míg a győztesnek hirdetett széles népi tömeg számára elsődlegesen a felső