Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Tanuljuk együtt, milyenek vagyunk! (12.) Cser Ferenc és Darai Lajos: Népművészetünk ábrázolási tartalma, módozata

 

 

A magyarság származástani elméletei közösek abban, hogy az ún. honfoglalás kori magyar műveltséget lovas, nagyállattenyésztő műveltségként fogják fel. A lovasműveltség lényege a mozgó életforma. A mozgás nem nomadizálás, ugyanakkor a letelepedettekéhez képest lazább, mégis szervezett életformát jelent. A lovas nagyállattenyésztők nem léteznek katonai erő nélkül. Jelképeik, hitviláguk és ábrázoló művészetük is ezt tükrözi. A harc, a harcos, a heroikus történetek a legfőbb jellemzőik közé tartoznak. Ábrázoló művészetükben is harcoló állatok, nagyrészt ragadozók jelennek meg. Társadalmuk hierarchikus, törzsi fölépítésű. Birodalmaik, változó szövetségekre épülve, hatalmas kiterjedésűek is lehetnek. Életterük a sztyeppe, a füves síkság. Eurázsia több ezer kilométeres kiterjedésű sztyeppéin egy évezreddel ezelőtt is legfeljebb csak 3-6 fő/km2 népsűrűséget alkottak. Az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb pereme a Kárpát-medence alföldi része (Duna-Tisza-köze, Tiszántúl), a medencén belül sztyeppei jellegű még a Maros völgye. Ezek a területek még beletartoztak a lovas nagyállattenyésztők életterébe, ők itt még megtalálhatók voltak. A dombos, középhegységi területekre a lovas nagyállattenyésztők csak átmenetileg mentek, ott tartósan nem folytatták élettevékenységüket.

 

 Életfa két madárral és két szarvassal

 

 

A sztyeppe lovas, nagyállattenyésztő népei közül eredeztetik a magyarságot mind a finnugor, mind a közép-ázsiai származtatás hívei. Mondván, hogy Árpád honfoglalói (törzsei, vagy csak törzse) erről a vidékről érkeztek a Kárpát-medencébe és ők lovas nagyállattenyésztők voltak. Arról viszont már megoszlik a vélemény, hogy Árpád ’honfoglalóinak’ mekkora volt a létszáma, és közülük mind magyarul beszéltek-e. Kétségtelen ténynek tekintik, hogy a vezértörzs nem volt finnugor, hanem szabír (türk) volt. És a krónikák ennek a vezértörzsnek a krónikái. Ahonnan valóban a lovas nagyállattenyésztőkre jellemző heroikus származásról értesülünk, visszavezetve a múltat egészen a biblikus időkre és alakokra. Csak az a kérdés, hogy az így beállított ’honfoglaló’ katonai vezérek mennyire azonosak a magyarokkal?

 

A magyar népi műveltség vizsgálata azt mutatja, hogy ez a beállítás hamis. Ehhez elegendő felütnünk bármelyik könyvet, képgyűjteményt, amely a magyar népi művészettel foglalkozik. A magyar népi művészetre ugyanis nem a harcos, heroikus állatábrázolások és az alárendelő szemléleti mód, hanem alapvetően a békés, letelepedett, növénytermelő műveltség elemei és a mellérendelő szemléleti mód a jellemző. A honfoglalás kori sírok is már arról árulkodnak, hogy eleink letelepedett életmódot folytattak, ábrázoló művészetükben a növényi elemek, madarak jellemzőek, a négylábú állatok közül pedig legfeljebb a szarvas. Ragadozó négylábút és madarat csak elvétve találunk a sírokban. A feltárt lovas temetkezések elsősorban és szinte kizárólag a ’honfoglalókat’ jellemzik. Állatok a sírokban, ha voltak, akkor azok inkább a bika kultuszt, és nem a lóét képviselték.

 

A magyar népi művészet, emlékezet alapvetően mellérendelő szemléletű. Művészetünk nem ábrázol rangbéli különbséget, égi hierarchiát, mert a hitvilág a léleké. Ábrázoló művészetünk valójában a lélekelemeket ábrázolja – a levegőt, mint madarat, a tüzet, mint Napot, a vizet, mint békát, kígyót, meanderező hullámvonalat, és a Földet, mint növényt. A képi ábrázoló művészetben a magyarok a közeli és távoli világot különböztetik meg azzal, hogy a kép aljára, vagy tetejére helyezik a tárgyat. A két világ között gyakran ott kanyarog az élet vize, sokszor kígyó formában ábrázolva. Ezek a motívumok még a mai népi hímzést is meghatározzák. A lélek szimbólumait ábrázolta a népi művészet mind a vizek, mind a madarak képében. A tulipán sem idegen a mi tájunkon, hiszen hatezer éves ábrázolása került elő a kukutyini kultúra területén, és minden bizonnyal nem magát a tulipánt, hanem általában kelyhes virágot jelent, és ezen keresztül a női termékenységet. Ugyaninnen ugyanebből a korból a nyolcezer éves tatárlaki táblán életfa ábrázolás található. A hegy, a kelyhes virágok, a kettős madár és a hal jelképei ugyanígy vannak jelen a Kárpát-medence és vonzáskörzete kultúráiban. Magyar különlegesség, hogy egyetlen növényi száron számtalan különböző jellegű virág nyílik, de alapvetően két típusba sorolhatók a virágok: kelyhes virág, mint pl. a tulipán, vagy sokszirmú, mint pl. a rózsa, avagy a margaréta. Ez a viráglánc nem a tudatlanság, hanem a családi eredet bizonyítéka, ugyanis a virágok a családból származó lelkeket jelenthetik, és ezek közül a kelyhes virágok a termékenységet biztosító nőt.

Az indás, tulipános minták a termékenység jelképei. A tulipán formája a Kárpát-medence legősibb műveltségeinél megtalálható, mint bika szarva közötti termékenységi jelkép

 

A magyar népi ábrázoló művészetet tehát a növényi elemek jellemzik. Állatokat ritkán ábrázolnak, azok is zömükben madarak, avagy legelésző állatok, mint pl. a szarvas. A szarvas, mint a termékenység, a megújuló természet jelképe – szarva az életfát jelképezi. Ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrázol. Ha szembe állítjuk vele az eredeztetési elmélet forrásait, akkor azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagy mértékben ábrázolják a ragadozó állatokat. Köztük is a ragadozó madarakat. Pl. az Árpád-házi legenda szerint a turulmadár (sas-szerű nagymadár) a törzs totemállata. Mégis, már a honfoglalás kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sírmellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppei területeken. Fontos még, hogy a honfoglalás kori nagycsaládi címerként értelmezhető tarsolylemezek palmettásak[1], négylábú vagy madár ragadozók csak a ’honfoglalók’ nemesi utódainak címereiben fordulnak elő, sztyeppei lovas kultúrának megfelelve.

 

A letelepedett népességre ’honfoglalás’ idején is ez a növényeket ábrázoló, mellérendelő szemlélet volt a jellemző, ezért a mai műveltség elemeit visszavezethetjük a ’honfoglalás’ előtti itteni népességre. Ez a jellemzőjük élesen megkülönbözteti a magyarságot mind az eddig túlnyomóan föltételezett elődeitől, mind pedig Árpád ’honfoglalónak’ beállított és e szerinti jellegzetességekkel ellátott katona ’népétől’. Ez utóbbiak egyébként is csak az uralkodó előkelőket jelentették, és nem a magyar népi tömegeket. Ám teljes mértékben azonosultak, azaz a kettős társadalom, kettős műveltség nem volt itt nálunk jellemző.

 

Úgy is mondhatjuk, hogy a mellérendelők számbeli és minőségi fölénye mindig feloldotta, beolvasztotta az alárendelő hódítókat. Hiszen az embereket a legősibb emberi szemléleti mód egymás mellé rendeli. E felfogásban lélek és ember viszonya mellérendelő. Ez a hidegövi ember jellemzője, ahol létfeltétel a kényszerű együttműködés, mert nincs élelmiszer többlet. E szemlélet miatt Öreg-Európában sincs még társadalmi tagozódás, a letelepedett, növénytermelő műveltség az északi területen megőrizte az ősi lélekelemeket, míg a déli területeken megszemélyesítette. A magyar szemlélet és nyelv mellérendelő mivolta közvetlen bizonyítéka nyelvünk ősiségének. Írott kőkori emlékek azonosítják ősi írásunkat is.

 

 

Somogy megyei sótartó lélekjelképekkel. Középen láthatjuk a gúlára tűzött napot, a tűz jelképét, amelyet két madár ‘őriz’. A madarak csőréből kisarjadó növényi szár az új életet jelenti, míg alul a levelek csepp alakja az életet tápláló vízzel azonosítható. (A hindu hitrendszer szerint ugyanezek a teremtő, a fenntartó és a tápláló erőt jelképezik. A romboló erő a magyar lélekjelképek között nem jelenik meg.)

 

A lélekjelképekről szóló magyar felfogás igen ésszerű gondolkodásmódú, gazdag, mély szellemiségű. Ebben a jelképek nem válnak személlyé, nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. Népművészeti, népköltészeti kifejezéseik egyetemes jelentését vallásos jelleg hatja át. Mindezt a legkorábbi európai kultúrák régészeti leletei is alátámasztják: E kultikus tárgyak elsősorban a termékenység vallásos tiszteletének jelképei a felső őskőkortól kezdve. E kő vagy égetett agyag nő szobrocskák a modern emberrel együtt a Kárpát-medencében is megjelentek, és végig kísérik az itteni műveltségeket egészen a jelenkorig.

 

Lélek és ember viszonya a magyar műveltség felfogásában mellérendelt. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, teszi élővé, így nincsen teremtményi függősége, következésképp teremtés monda sincs. E lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét, mert csupán a lélek testbe költözésével teszi azt élővé, távozásával holttá. A lélekjelképek nem tekintődnek személynek, ezért nevet sem kapnak, s nem ábrázolják őket emberi formában. Ez a magyarázata az arc nélküli szobroknak is, amelyekkel az újkőkortól kezdve a Kárpát-medence északi és keleti műveltségeinél találkozunk.

 

A magyar műveltség felfogása, az ősi magyar lélekfelfogás szerint a lélek szabadon jár az inneni és túlvilág között. A két világ egyenrangú, egyik sincs alárendelve a másiknak, köztük kizárólag a távolság jelenti a megkülönböztetést. A halott lelke a túlvilágra megy, a túlvilágra távozik, ott tartózkodik, onnan vissza is tér, és esetleg újra meg újra visszatér az élők itteni világába. Azaz a két világ ugyanazon a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Ebben különbözik a hasonló felfogású kelta hitvilágtól, ahol a lélek a földön a test halával úgy kerül a túlvilágra, hogy ott újjászületik, ahonnan ottani halálával és itteni születésével újra visszatérhet az itteni világba. A magyar lélekfelfogásban innen- és a túlvilág viszonya nem minőségi, hanem csupán távolsági. A kettőt választja el az élet vize. A lélek és az ember mellérendelt viszonyában a lélek nem születik, nem pusztul el, hanem örök. A magyar hitvilágban a lélek tehát örök és halhatatlan. 

[1]  A palmetta: hét vagy több pálmalevélből álló, legyezőszerű dekoratív elem

 

 

Vége

 

***

 

Előző részek: 

 

1) A magyarok nem Ázsiából erednek

 

2) A magyarság embertanilag egységes, őseurópai nép

 

3) DNS-jelzők őstörténete

 

4) A magyar nyelvű műveltség

 

5) Egyedülálló magyar nyelvünk

 

6) A magyar csoda

 

7) Kárpát-medencei és környéki népünk ’életmentő’ fémművessége

 

8) A magyar népmesék egyedülálló értékei: a valóság és a halottak tisztelete, a születés és élet titkai

 

9.) A sztyeppei hódítók torzult társadalma

10. A függetlenség megőrzése

 

11. A magyar nemzetet Árpád vezérsége, a Koronaeszme és a
Boldogasszony tisztelet egyesítette

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu