Kálmán barátom karácsonya

Bár a sors messze elsodort bennünket, de a régi barátságra való tekintettel, ha tehetem, mindig útba ejtem Kálmán barátomat. Ezek a látogatások az idő előrehaladtával gyérültek, olyannyira, hogy már évek óta legfeljebb egyszer, karácsony tájékán tudom őt felkeresni.

Gyermekkorunkban iskolatársak voltunk. Kálmán ugyan kettővel felettem járt, de mint alvégi gyerekek, egy haveri körbe, egy brancsba tartoztunk. A közös lakóhely mindennél fontosabbnak bizonyult, a grundon ugyanis más játékszabályok voltak, mint a későbbi életünkben. Így visszagondolva, számunkra az együttlét mindennél többet jelentett, nem foglalkoztunk senki származásával, közömbös volt, hogy kinek hol dolgozik az apja, anyja, s azt, hogy ki milyen vallású, végképp nem firtattuk. Totyáról – pedig a grund nagy kedvence volt – a mai napig nem tudjuk, hogy hívták.

Igazi barátság azonban csak Kálmán és Géza között szövődött, akik nemcsak hogy egy osztályba jártak, hanem egy padban is ültek. Mindenki ikreknek hívta őket, pedig még rokonságba sem álltak egymással. Kálmán és Géza egyaránt a jó matematikusok közé tartoztak, imádtak focizni, szőkék és kék szeműek voltak, sülve-főve együtt töltöttek minden időt, hát innen származott az ikrek elnevezés. Egyébiránt szinte mindenben egymás ellentételei voltak. A legnagyobb különbség a családi körülményeik között volt, ezek közül talán a legkirívóbb, hogy míg Kali mellett még öt testvér nevelkedett, addig Gézu egyke volt. Az anyagi hátterük közötti eltérés is valószínűleg ezzel függhetett össze, mert míg Kaliéknál az ínség rendszeresen bekopogtatott, addig Gézuéknál, úgymond, élükön álltak a százasok. Ennek ellenére Gézu rendszeresen Kaliéknál lógott, hiszen ahol több a gyerek, ott az idő is szórakoztatóbban telik. Ezért gyakran Kaliéknél ebédelt, s néha még uzsonnára is ott ragadt. Ahol telik hat gyerekre, ott jut még egyre is, szokta mondani Kali mamája. Egyszer Gézu gálánsan viszonthívta magukhoz Kalit és két testvérét, de nemhogy enni nem kaptak Gézuéknál, de a mamája egyenest kidobta őket, mondván: nem akar még rájuk is takarítani. Ez egy kicsit megviselte a két fiú barátságát, de két hét múltán már mintha mi sem történt volna.

A vízválasztó a továbbtanulás volt. Néhány társammal együtt középiskolába mentem, Kali és Gézu többedmagával technikumban folytatta a tanulmányait, s voltak, akik ipariskolákba kerültek. Lassan kezdett szétmorzsolódni az alvégi banda, de Kali és Gézu változatlanul együtt maradtak, a technikum után egy jó nevű gyárban helyezkedtek el.

Az már szinte senkit sem lepett meg, hogy egyszerre lettek szerelmesek, s jutottak arra a megállapodásra, hogy az esküvőjüket is együtt tartják. Ennek ellenére még baráti körben is sokáig beszédtéma volt a közös nász, de aztán a hétköznapok egyhangúsága homályba fedte a történteket.

Kali harmadik gyermekének születésére esett Gézu második esküvője. Mindketten örültek a gyarapodásnak, csak más okból. Kali egyre több különmunkát vállalt, hogy a családot egy minimális, de tisztességes szinten tartsa el. Ráadásul Kali anyósa megözvegyült és Kaliékhoz költözött.

Géza szemtanúja volt Kali küzdelmeinek, látta, hogy milyen áldozatok árán tudja csak fenntartani a családját, ezért úgy döntött, csak akkor vállal gyermeket, ha mindenféle tekintetben könnyen megengedheti azt magának. Gézu ezért előbb a körülményeket akarta elfogadhatóvá tenni, s e végett a szabad idejében tovább képezte magát. Így először csoportvezető lett, majd az esti egyetem elvégzése után egy egész részleg vezetőjének nevezték ki a gyárban. A sok tanulás nála is sok lemondással járt, éppúgy, mint Kalinál a nagy család és a másodállások. De míg Kalinak egy újabb gyermeke született, Gézát elhagyta a második felesége egy olyan pasassal, aki az estéit nem tanulással tölti.

Hosszú évek teltek el. Gézu nem akarta újból „megégetni a kezét”, ezért inkább alkalmi kapcsolatai voltak. Változatlanul képezte magát, de már célirányosan, előre megtervezve a jövőjét. Egyre több szabad ideje lett, s ezt saját javára fordította. Szívesen hallgatott zenét, ami nála jól megfért a nyelvtanulással. A komolyzenének először a barátja, később a szakértője lett. Egyre igényesebb előadásokra, koncertekre járt, s ha tehette, külföldön is meglátogatott egy-egy operaházat, koncerttermet. A munkahelye révén gyakran fordult meg a szomszédos országokban, de mint kiváló szakértőt, a nyugati kapcsolatok ápolására is kijelölték. Egyre többet utazgatott magánemberként is. Lassan kialakult egy baráti társaság. Közösen jelölték ki az utazásaik célállomásait. Télen főként a sportolásra alkalmas helyeket részesítették előnyben (Gézu imádott síelni), nyáron pedig a kulturális körutazásokat favorizálták.

Kaliék is gyarapodtak, s ez alatt nemcsak a negyedig gyermek születését kell érteni, hanem a család körülményeinek javulását is. Gézu unszolására Kali is tovább képezte magát, ennek eredményeként középvezetői beosztásba is került, de változatlanul ún. „kétkezi” munkásnak számított, igaz, azok közül az egyik legjobbnak. Időközben az anyósa is meghalt, úgyhogy a lakásukat is át tudták pofozni a négy gyerek igényeit is figyelembe véve. Most örült Kali igazán, hogy annak idején abban a „vacak” kertes házban maradtak, s nem akartak panelbe költözni, mint sokan mások. A döntése miatt akkor lenézett embernek számított, míg most elkezdték irigyelni, hogy saját kis veteményese is van. Emellett bármikor bővíthette a lakását, persze, ha volt miből. Az sem volt utolsó szempont, hogy az egykor kültelkinek számított kertes ház meglehetősen közel került a város szívéhez. Nagy öröm érte akkor is, amikor Gézu megkapta a Lada-kiutalást, mert az addig használt Trabant kombit megvételre ajánlotta fel Kaliéknak. Nagy nehezen leperkálták a törlesztő részleteket, s megállapították, hogy jó pár évig elég is lesz nekik ez a kocsi, amíg a gyerekek még nem túl nagyok, meg ha nem érkezik egy újabb poronty, akinek a jövetele egyébként már nem volt tervbe véve.

A barátság kettejük közt megmaradt, töretlennek volt nevezhető, de egyre ritkábban tudtak találkozni. Gézut a vállalat ügyei, a hobbijai, nem utolsó sorban az utazgatásai kötötték le, míg Kali példásan látta el a gyarapodó családját, változatlanul mellékállást vállalva. Ennek ellenére, ha csak tehették, le-lecsippentettek kevéske szabadidejükből egy kis baráti eszmecserére. Akik nem ismerték őket gyerekkoruk óta, nem értették, hogy ennek a két, egészen más életpályán haladó pasasnak mi közös dolga lehet egymással. Egyszer, egy mátraházi hotelbe kihelyezett vállalati tanácskozás szünetében, valaki nekiszegezte Gézunak a kérdést:

– Mindenkinek a magánügye, hogy a szabad idejében mivel s kivel tölti az idejét, vagyis nincs semmi közöm hozzá, drága Gézám, de áruld már el: miért találkozgatsz annyit ezzel a Kálmánnal? Rokonod talán?

– Ja, Kali barátomra gondolsz? Osztálytársak voltunk, a lehető legjobb barátok. Az csak a látszat, hogy én többre vittem. Kali sokkal jobb képességű volt, mint én, csak ő szerencsésebb volt nálam.

Mindenki értetlenül nézett Gézura, hol itt az összefüggés.

– Annak idején ugyanis, a suli befejezése után, Kali összeismerkedett a jelenlegi feleségével, Irénkével. Szerelmesek lettek egymásba, egybe keltek, s azóta is boldogan élnek, immár négy gyerekükkel. Ha én annak idején szerencsésebb lettem volna, akkor nem lenne a hátam mögött két elrontott házasság, viszont lenne egy szép családom.

Én körülbelül eddig a pontig tudtam személyesen nyomon követni két gyermekkori barátom sorsát, mert tőlük igen messze kerültem el. Ezért a híreimet csak ritkán tudtam frissíteni, vagy csak szóbeszédekre tudtam hagyatkozni. Annyit még tudok, hogy Kali és Gézu, talán némi kölcsönös irigykedéssel, folyton ugratták egymást. Géza harmadik házasságakor Kali egyenesen nőfalónak nevezte a barátját.

– Ha olyan menyecskére akadtam volna, mint a te Irénkéd, én is nyugton maradtam volna a fenekemen – fakadt ki.

– Ha olyan jól keresnék, mint te, mindegyik gyerekemet egyetemre járatnám –replikázott Kali.

Időközben Gézu mint vezérigazgató helyettes, otthagyta a gyárat, s a minisztériumba került helyettes államtitkárnak. Kali felett sem ment el nyomtalanul az idő, mert a négy gyerek után becsúszott egy kései kisfiú is, viszont időközben az egyik kislányuk sajnos lyme-kórban elhunyt. Nemsokára a legidősebb gyerekét, Petit felvették a berlini egyetemre. Minden jóban van valami rossz, ugyanis így sajnos csak nyaranta találkozhatott a teljes család. Ráadásul Peti még végzés előtt megnősült, egy német évfolyamtársnőjét vette el, így nem szándékozott neki haza telepedni. Kali másik két gyereke pedig már gimnáziumba járt.

A kései jövevény, Misike keresztapaságát Gézu vállalta el. A harmadik házassága ugyan jónak bizonyult, de már abban a korban voltak a feleségével, hogy nem mertek felelősséggel gyereket vállalni, így a keresztszülőség mellett döntöttek.

Nagy volt az öröm, de nemsokára kiderült, hogy Misike szellemileg visszamaradt, mert a születésekor oxigénhiány lépett fel nála. Így a kisegítő iskola megkezdéséig Irénke maradt otthon a gyerekkel. Gézuék becsületére legyen mondva, a keresztszülőséget megpróbálták komolyan venni. Tapintatosan támogatták a gyermek nevelését, amikor nagyobbacska lett, még egy nyaralásra is magukkal vitték, de a gyermek nehezen barátkozó típus volt, s ezért a szülei távollétében szinte kezelhetetlenné vált még Gézuék számára is.

Aztán bekövetkezett a rendszerváltás. Géza nagyvállalkozó lett, s ügyesen kamatoztatta a szaktudását és a kapcsolatait. Állítólag nagy vagyont szedett össze, de ez a része bennünket nem érdekelt.

Kali „világhíres” munkahelye, a GYÁR máról holnapra megszűnt, úgyhogy boldog lehetett, hogy így 50 felett egy magáncég vette fel teljesítménybérezéssel. A legidősebb fiú, Peti a feloszló NDK-ból Dél-Amerikába lépett le feleségestől, s azóta szinte semmit sem tudni felőle. A nagyobbak már egyetemre jártak, Misi pedig nagy nehezen elvégezte az általánost, és egy iparoshoz szegődött el, mindenes segédnek. Ezt Géza intézte el neki, mondván, ha már a továbbtanulásból nem lehet semmi, legalább tudja magát eltartani.

Kali a nyugdíjaztatása után belemászott egy valutakölcsönbe, s odáig fajult a dolog, hogy úgy tűnt, elárvereznek a feje felől mindent. Zoli fia valahol Zalában erdészkedett, s nemrég a negyedig gyermeküket keresztelték meg, így rá segítségként nem számíthattak. Rózsa, a lányuk is végzett a közgázon, és Angliában vállalt állást a párjával együtt. Mint kiderült, Magyarországon is volt egy remek munkahelyi ajánlata, de a bére kevés lett volna. Ő pedig sokat akart keresni, mert eldöntötte, hogy az apja devizakölcsönét átvállalja. Ez meg is történt (a férje is vett fel hitelt, hogy ki legyen a teljes összeg), így Kali feje felől nem vitték el a tetőt. Irént viszont senki sem tudta megmenteni. 47 évi házasság után Irén, a hőn szeretett feleség, öt gyermek felnevelője, rövid szenvedés után elhunyt. Kali Misivel maradt, aki közben „felszabadult” az iparosnál. Időközben megismerkedett egy bűbájos lánnyal, aki szintén nem volt egy lumen, de nagyon egymásba habarodtak.

Ilyen-olyan okokból két éve nem találkoztam Kalival (Gézut pedig már vagy öt éve nem láttam). Karácsony előtt megtudtam, hogy az ünnepek között megfordulok Kali barátom „városában”, ezért felhívtam, hogy találkozhatnánk. A mai napban, december 27.-ben állapodtunk meg, délután kettőkor már a duruzsuló kályha mellett ücsörögtünk. Nem találtuk a szavakat. Kali megöregedett, állapítottam meg, de hát ugyanezt ő is elmondhatja rólam. „Akkor meg mi nem tetszik?”, morfondíroztam. A szeme, jöttem rá. A szeme fénye fakult meg. Igen, Irénke már öt éve nincs köztünk. Misi is elköltözött, mert a kislány, akivel szimpatizáltak, a felesége lett, s most az anyósáéknál laknak.

Petiről annyit tud, hogy átköltöztek Ausztráliába, mert oda állítólag nem ér el az IMF keze.

Ez egy nagy marhaság, mondta Kali. Ha valaki az életét ettől teszi függővé, akkor ott baj van. Emellett gyerekük sincs, s állítólag nem is lehet. Orvosilag. Akkor meg miért az IMF a gond? Zoltán, az erdész otthagyta a zalai erdészetet, mert Abu Dhabiba kapott egy több éves állásajánlatot. Az egész családdal kiköltözött, de a lakásukat nem adtál el, csillant fel Kali szeme, lehet, hogy egyszer hazajönnek. Rózsáéknak még két év lett volna hátra a kölcsön teljes visszafizetéséből, amikor váratlan dolog történt. Egy nagy plázát, vagy mifenét akartak itt építeni, itt is, ahol gyermekkorom óta lakom. Ezeknek semmi nem szent. Én nem alkudozhattam, csak választhattam, hová tűnök el innen. Egy két- és félszobás lakást kértem, tudod, ha valamelyik gyerek hazajön, fogadhassam. Ha pedig egyedül vagyok, ne a rezsi vigye el a kis nyugdíjamat. Lelépésként még kaptam valamennyi készpénzt is, amit rögtön Rózsáéknak adtam, hiszen nekik sokkal nagyobb szükségük van rá, főleg így a második gyermek előtt. Bejött nekik Anglia, megszokták, igaz meg nem szerették, de lehet, hogy mégis kint maradnak.

– És Gézuval, mi van? – tettem fel a kérdést.

– Ő elvette a fiamat, Misit – válaszolta.

– Miket beszélsz? – néztem rá bambán.

Mint megtudtam, Gézáék egy franciaországi sítúráról tartottak haza, amikor egy szabálytalanul előző teherautó nekik ment. A felesége a helyszínen elhunyt, Gézu nagyjából felépült, de nem tudja teljesen ellátni magát. Ilyenkor jelentkezik, hogy drága Misi fiam így, drága Misi fiam úgy, szóval a Misi a munkája és a családja mellett Géza „papát” is ellátja. Viszi orvoshoz, üzletházba, mindenhová. Misi ilyenkor ugrik, hiszen a keresztapjáról van szó, akit végül is nagyon megszeretett. Még szerencse, hogy a segítséget nem ingyen kívánja a Gézu.

Tegnapelőtt volt Szenteste. A Misi azt mondta, hogy a Szenteste mindenhol a családé. Én teljesen egyedül voltam. Én, meg az emlékeim. Aztán 25-én Misiék elvittek magukhoz, 26-án pedig átjöttek hozzám. Ez volt az én karácsonyom.

– És képzeld! – Egészen közel jött hozzám, s úgy suttogta a fülembe. – A Misiéknek is van gyerekük. Még nincs két éves, és megy, fut. De ami fontosabb, folyamatosan és választékosan beszél. Még nincs két éves – ismételte meg –, pedig tudod, mindkét szülő ügyefogyott. Ezek szerint náluk ez szerzett baj, és genetikailag nem öröklődik. Olyan boldog vagyok – motyogta, s közben a mellényemre pottyant egy könnycsepp.

– Látod, milyen igazságtalan, furcsa ez a világ? – szólalt meg kisvártatva. – Én öt gyereket adtam a világnak, négyet tisztességben felneveltem, és most mégis egyedül voltam karácsonyeste. És örülhetek, hogy tető van a fejem felett. Gézunak pedig mérhetetlen vagyona van. Ő ráért pénzt csinálni, de valljuk meg, ő az a típus is volt, aki nem két kézzel keresi meg a pénzt. Én ezt tőle nem irigylem. Neki meg gyermeke nincs.

– Ilyen világot élünk, kinek ez, kinek az – válaszoltam kényszeredetten.

– De ez még sincs rendben. Végül is az én gyermekeim munkájának béréből vonják le a járulékot, hogy Gézu nyugdíjat kaphasson. Neki mindene megvolt, és most sem szűkölködik, még Misi segítségét is ki tudja fizetni. Néha olyan, mintha az ő gyereke lenne.

– Ez csacskaság. Sőt, örülj neki, hogy ilyen jó a kapcsolatuk. Vajon te elcserélnéd-e a gyerekeidet Gézu vagyonára.

– Egyiket sem adnám.

– S Gézu elcserélné-e a vagyonát csak egyetlen gyerekért?

– Lehet. Talán el. Igen, talán el. De nem is ezzel van a bajom. Én nem akarok szélsőségekben gondolkozni. Nem úgy van az, hogy vagy forró vízben fürdünk, vagy jéghidegben. Kell ilyen is, meg olyan is. Gyerek is, meg pénz is, hogy eltarthassuk őket.

– Végül is ne magatokból indulj ki. Nektek az átlagnál több gyereketek volt, Gézunak meg egy sem. Neki meg pénzből jutott több, nektek pedig megadatott, hogy öt „világot” teremtsetek.

– Ebben igazad van, de szerintem a világunk rossz irányba megy. Egyre többen nem vállalnak gyereket, még akkor sem, ha lehetne, mások pedig – csúnya dolog, amit mondok – adófizetőket nevelnek fel, hogy többek között a gyermektelenek nyugdíja biztosított legyen.

– Ez egy átmeneti állapot, lehet, hogy előbb-utóbb minden megoldódik. Látod, Gézu is simán eltarthatná magát a vagyonából. Lehet, hogy a jövőben lesz, aki dolgozik mások helyett is, és lesz olyan, aki gondoskodik az emberiség fennmaradásáról.

– Nem vagyunk mi méhecskék, és nem is leszünk. Gézu pedig felveszi a nyugdíját is, hiába gazdag. Azt hiszed, én nem utazgattam volna szívesen a nagyvilágban, ráadásul a gyerekeimmel? Azt hiszed, hogy nem szívesen tanultam volna tovább? Nekem is lett volna hobbim, ha megtehettem volna. Gézunak meg lett volna lehetősége, hogy gyereket, gyerekeket vállaljon, de nem tette meg. Ez az ő szabad választása volt, következmények nélkül. Nekünk gyerekeink születtek, s ezzel minden egyéb választás lehetőségéről le kellett mondanunk.

– Igen, de nálatok a választás akkor történt, amikor a gyerekek mellett döntöttetek.

– És ki döntötte el, hogy csak ilyen választás lehetséges? A Jóisten, a genetika, vagy mi, emberek? Ez így valahogy nem igazságos.

– Ne keresd az igazságot, Kali! Nincs igazság. Ebben végképp nincs – motyogtam.

– Tudod, sokat gondolkoztam, hogy ki teszi jól. Gézu egész életében úgy élt, mint egy fejedelem, de nem lett gyereke. Nekem öt is megadatott, de milyen kínok és lemondások közepette neveltem őket, habár tisztességgel. Most mégis én leszek egyedül, nem Gézu, mert ő meg tudja fizetni a társaságát, én soha. Nekem elmentek a Rózsáék Angliába, hogy engem megmentsenek, s talán soha nem jönnek haza. Kinek jó ez? Misi pedig szinte minden szabad idejét Gézura áldozza, mert szereti és mert Gézu meg is fizeti érte. És nem én vagyok az első, hanem Gézu. Pedig én jobban szeretem Misit, csak…. – s legyintve egyet, elfordult. Odament a rádióhoz, valami halk zenét keresett.

– Ha ráérsz még egy kicsit, talán beszélgethetnénk is végre valamiről.

– Jó, hogy el tudtál jönni – nézett rám. És átölelt.

2018. december 28.