Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Cser Ferenc és Darai Lajos: A magyar nemzeti kincs világörökség. Teljes változat, Darai Lajos utószavával

„A hunok nem Kínában eredtek, nem Ázsiából jöttek ide, hanem a Kárpát-medencében született magyar nép katonái, honvédői voltak, akik felszabadító, majd államszervező harcok után békésen uralkodtak e tájon, sok-sok nép boldogulását elősegítve. Akárcsak később a hamisan türknek mondott Álmos és Árpád vezér katonái.”

 

A teljes könyv itt olvasható.

 

 

Darai Lajos: Utószó 10 év múltán

 

(részlet)

 

Tíz éve, a Koczka Kata újságíró által szerkesztett Mezőföldi Élet helyi lap hasábjain jelentek meg a „Tanuljuk együtt, milyenek vagyunk!” sorozat cikkei. Most ugyan átfésülten adtuk közre ismét a Szilaj Csikón, de még nem mindenütt sikerült teljesen érvényesíteni a szövegben – egy-két mondat átalakításával, beszúrásával – az elmúlt 10 év minden kutatási eredményét. Ebben az utószóban ezt szeretnénk valamennyire pótolni, de csak korlátozott mértékben tudjuk, mert e rövid írás nem alkalmas az azóta elért eredmények összegző közlésére. Csak vázlatosan jelezzük, hogy a további eredmények nemcsak az eddig művelt területen születtek, pontosítva korábbi állításainkat, kiegészítvén és megerősítvén ezeket, hanem egyéb területeken is újabb tények feltárásához jutottunk, amelyek részben hangsúlyeltolásokhoz vezettek. A hangsúlyeltolódás egyik példája, hogy lelepleződött a közép-ázsiai származtatási elmélet is,[1] ezért úgy látszik, hogy a Kárpát-medencei hun, illetve az Atila halála utáni helyi hun-utód, inkább bolgár, mint gót államszervezés az uralkodó csoport jelképi túlsúlyát mutatja, amint ennek az Árpád vezér vezette magyar visszaállítása is. Ami az ilyen hatalom természetének megfelelően kiterjedt még a népnevekre, a helynevekre, a várföldi vagy megyerendszerre, a fő és altisztségekre is, mert mind a központ meghatározó hatását tükrözi. Ami még inkább megerősít bennünket őshonos európai nép mivoltunk hangoztatásában. A hangsúlyt sosem a hunok és Árpád katonái hódító fellépésére tettük, hanem a honegyesítő katonai képességükre. A honegyesítés más társadalomszervezést igényelt, mint a mellérendelő mezőgazdaságé, s ami nagyon lényeges: a honvédelem is mozgathatta, nem csak a hódítás. Ezt mindig hangsúlyoztuk, de az újabban megismert tények, például a hun kori kereszténységünkről[2] s a türköktől való határozott eltérésükről,[3] vagy az uralkodó családunk közvetlen folytonosságáról, ezek mind tovább erősítik a népet szolgáló hun, hun utód bolgár és magyar hatalom létezését, különösen az után, hogy  a hunok távoli, keleti származtatás elméletének hamis volta nyilvánvalóvá vált.[4]

     Ettől még fenn kell tartanunk, hogy vezető rétegünk, ha – íjjal-nyíllal harcolván – meg is felel a görögök ezt jelző „szkíta” szavának, nem azonos azokkal a hódító hatalmi csoportosulásokkal a sztyeppén, akiktől mi korábban is elhatároltuk elődeinket. Azok a kevéssé ismert hatalmak nem érkezhettek ugyanis ide meghódítani a Kárpát-medencét onnan valahonnan, ahonnan  évezredekkel korábban, az itt dúló kurgán-inváziók idején,[5] így azok a távoli hódító népek sem őseink, sem legközelebbi rokonaink nem lehetnek. Azaz amikor a krónikáink majdhogy nem békés hatalomváltásról szólnak, (hatalomba) visszatérésről „honfoglalás” helyett, az a visszaálló uralkodó család elfogadottságára utal, és nem a nép, meg vezérei valami távoli helyről való beköltözésére, ide, a Kárpát-medencébe. A szövetségi kapcsolat is inkább a Kárpát-medencén belül képzelhető el, nem is annyira más népekkel, mint az őket vezető hatalmakkal, a magyar főhatalomnak alárendeltekkel. Ugyanis  a „sztyeppeinek” hangoztatott, de semmilyen megalapozott kapcsolatot nem mutató, csak a felszínes szkítizmus fogalomra alapozott testvériséget és rokonságot valójában semmilyen megbízható adat nem támasztja alá. Eddig valós ismereteink szerint a mai magyarság elődei sosem voltak tagjai a mai „keleti népek” közösségének, még ha ez a tévedés meggyökeresedett is a finnugor eredetet – egyébként helyesen – tagadók fejében, és első látásra az ősi műveltségi hasonlóságok, azonosságok ezt sugallhatják is.

     A történelmet győztesek írják –  írták eddig legalábbis –, ezért a hódítás és a hódítók kerültek előtérbe, nem a meghódítottak, leigázottak, akik mindennek az alapját szolgáltatták, s életben maradásuk érdekében kiváló eszközökkel, eljárásokkal szolgálták ki a hatalmat. A történetírás mai időszámításunkig eposzokra, mitológiákra alapozott, ez pedig lehetővé tette az uralkodó réteg dicső múltjának felnagyítását a történetírói jelent megelőző időkre. Így például – a mai történetírás által elismerten  – Róma alapításától az augustusi korig minden csak legenda. Ezek a visszavetítések a későbbi korok színvonalát megidézően történtek, sok érthetetlen jelenséget szülve, amelyeket szó nélkül, merő megszokásból elfogadunk. Az uralkodó réteg érdekében a történetírás eltakarja előlünk, hogy a hódítás már a kurgán inváziók óta leginkább rombolt, mint épített, de a történelem kizárólag a hódítókról szól, azok sikerét a végletekig eltúlozva, azok nevét fenntartva, ellenben a meghódítottakról semmit nem tudunk, se azt, hogy miért volt érdemes őket meghódítani, se a nevüket. A hódító hadseregek hatékonysága mellé sosem tették oda a hátország teljesítményét, és hogy ezt nem a katonáknak, hanem a hátteret biztosító földműves–kézműves rétegnek kell köszönni.

     A legendára utaló jelzések, megfontolások, példák közül az első, igen feltűnő jelenség Nagy Sándor világbirodalma. Ennek a birodalomnak a kiterjedése Babilon fővárostól nyugatra 4800, keletre 3800 km volt, a történettudomány mai állása szerint. De hogy ez akkoriban a katonai logisztika milyen teljesítményeit követelte meg, arról általában nem beszélnek. Hogy abban az időben miként volt lehetséges akkora távolságra akkora csapatméret mozgatása, irányítása, mint amiről a híradások szólnak – ráadásul olyan rövid idő alatt. Így az alexandroszi birodalom léte ugyan bizonyosság számunkra, de hogy végső soron kinek az érdeméből állott fenn, arról nem sokat tudunk. Eddig elegendőnek tartották a vezér szervezőzsenijét emlegetni, azaz isteni mivoltát. És egyáltalán: az irányító réteg felsőbbrendűségét népszerűsíti minden írás arról a korról, mindmáig. Ennek megfelelően Nagy Sándor hódítási útvonalát igen pontosan ismerjük, precíz a leírása, de a berendezkedésről, az ellátás megszervezéséről  jóformán semmit sem tudunk. Mert akkor a helyi lakosságot is dicsérni kellett volna. Pedig maga Nagy Sándor is melléjük állt, értékelte őket, annak ellenére, hogy nevelője, a filozófus Arisztotelész azt tanította neki, hogy a nem görögök mind barbárok, csak rabszolgának jók. És Nagy Sándor birodalmának már mintegy előképe az Óperzsa Birodalom, nehogy egyedülinek, elképzelhetetlennek véljük Nagy Sándor teljesítményét: azt már megelőzte a homályba vesző időkben a perzsa terjeszkedés, a kimondottan istenkirállyal az élén. 

     A világhódítás és az igen nagy kiterjedésű birodalom mint a nagyság mintaképe fennmaradt a későbbiek során is, alig változott annak térképe, legfeljebb kicsit nyugatabbra csúszott a római birodalom esetén.[6] De kiterjedésének növekedésével egyúttal megmutatta „előre lépését” a korábbi birodalomhoz képest, azaz vezető rétegének „fejlődését, még magasabb színvonalra emelkedését”. A történetírás aztán össze is hasonlította a korábbi és későbbi birodalmi vezéreket, a nagy hadvezér, hódító Julius Caesar pedig a későbbi császárság névadója lett a legújabb időkig. Sőt még a török császár is példaképének tartotta Nagy Sándort. Mahmud Terdzsüman történeti művében[7] Iszkender története Vass Előd szerint[8] a török népi regényekre (hősi eposzokra) hasonlít, és azért hozza ide írásában Nagy Sándort a bajorból lett török fordító, hogy Szulejmán szultán nagymértékben túlszárnyalhassa Nagy Sándort azzal, hogy legyőzi a magyarokat.

Majd pedig a római birodalom óta birodalom birodalom hátán látható a modern térképeken, időben egymásra rétegződve. A szerkezet alig változik, csak a határok módosulnak néha kissé, kifejezve az újonnan támadt birodalmi érdeket. Annak ellenére, amire Csihák György rámutatott: „amit mi határnak ismerünk, senki ne keresse Európában egy-két ezer évvel ezelőtt. Mária Terézia (1717–1780) idején jött divatba – de akkor inkább azt jelezte, hogy az azon a területen élő emberek kinek fizessenek adót. Volt valami határféle korábban is, de innentől kezdve a dolog egyre szigorodott – egészen a vasfüggönyig, amit azóta lebontottak és más rendszerek helyettesítenek.”[9] A térképeken viszont szinte a vasfüggöny szigorát mutató országhatárokat látunk – ezek szerint kiáltó anakronizmussal, azaz a modern kort visszavetítve a múltba. Tehát ez a régi eredetű és majdnem általánosan elfogadott birodalmi szemlélet alakítja a történelmi határokat és határozza meg az ott lakó különböző népek sorsát. A nagy méretekre való törekvés az ázsiai birodalomképzés hagyományát követve nyert teret Európában a római birodalom alakjában, de később Ázsiában is folytatódott ez a hagyomány, hogy csak a kínai vagy a mongol birodalomra utaljunk – legalábbis a történetírásból. Ennek a történelemhamisításnak a célja az lehet, hogy a modern korban se legyen kirívó, ha egyetlen központban, esetleg egyetlen ember dönt tíz- és százmilliók sorsáról. Ha ez már az ókorban is így volt, mennyivel inkább így kell lennie ma! – zúgják a fülünkbe. Pedig éppen a magyar hatalom- és uralomeszme mutatja meg, hogy másképpen is lehet élni, mint birodalmi alávetésben. Bár az is igaz, hogy mindebben egyre jobban elszigetelődött a magyar hatalom, amelyre egyre többen törtek rá, hogy ne kerülhesse el ez az ősi mellérendelést mindvégig hűen őrző terület, sem egyetlen népe az alávetés sorsát, ne tarthassa meg üdvös függetlenségét, birodalmon kívüliségét. A folyamat igen sokáig tartott, mígnem az első világháború végzete kellett betetőzéséhez és országunk véglegesnek szánt szétdarabolásához.

 

 

folytatás: itt

[1] Darai (2018) Lajos: „Árpád Atila örökén – a magyarok őseik útján.” Acta Historica Hungarica Turiciensia XXXIII. évfolyam 11. szám. Pannon Kultúraközösség Kutató és Képzőközpont Folyóirata 2018/B. (forrás: itt)

 

[2] Vesd össze Darai (2012) Lajos: „Kereszténységünk a hunoktól a magyarokig. Zachar József (1943–2009) szellemi végrendeletéből.” Szilaj Csikó Feltöltve: 2012. május 16. (forrás: itt)

 

[3] Nógrády (2016) Mihály. „A nevek bizonyítanak. A magyarok nevei, kilétük és őshazájuk.”. Alapvetés. Tanulmányok a magyar eredetről és következményeiről. Acta Historica Hungarica Turiciensia XXXI. évfolyam 5. szám. (forrás: itt)

 

[4] Darai (2018), pp. 92-103.

 

[5] Darai (2015) Lajos: „A körgánok hatalmi párhuzama: erődített élettér.” Acta Historica Hungarica Turiciensia XXX. évfolyam 2. szám.  Pannon Kultúraközösség Kutató és Képzőközpont Folyóirata 2015/A. (forrás: itt)

 

[6] Darai (2015) Lajos: „Az első világháború és magyar veszteségeinek legmélyebb gyökerei.” A Hazáért! A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara, valamint a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület második emlékkonferenciája. Budapest, 2015. április 24. Acta Historica Hungarica Turiciensia XXX. évfolyam 3. szám. (forrás: itt)

 

[7] Terdzsüman (1982), Mahmud: Tarih-i Üngürüsz. Magvető, Budapest, 1982.

 

[8] Terdzsüman (1982), Előszó, pp. 9-10.

 

[9] Csihák (2015) György: „Burgenland – körül-belül.” A Hazáért! A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara, valamint a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület centenáriumi rendezvénye. Budapest, 2014. november 28. Acta Historica Hungarica Turiciensia XXX. évfolyam 1. szám. p. 12. (forrás: itt)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu