Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Boldog új évet! De hogyan? Tisztelt Olvasó!

Fűnek-fának mondogatjuk ezekben a napokban, ó év végén, új év elején, hogy „BÚÉK”. Boldog új évet kívánok! S lelkünk mélyén még reméljük is, hogy jókívánságunk meghallgatásra talál. Hogy a temérdek jókívánság így-úgy összeadódik, s legalább kicsit könnyebb, jobb lesz valamennyiünknek az elkövetkező évben, mint amilyen az előzőben volt. Vagy ha nem is valamennyiünknek, legalább nekem, nekünk, a mi kisebb-nagyobb közösségeinknek. Családunknak, nemzetünknek. Legalább a nemzet jóravaló részének. Hiszen akarhatjuk-e, hogy a rontásra, rombolásra egybekelt hazai ellenzéknek boldog új éve legyen? Nem látni nyomát, hogy a nemzet emelkedése szívbéli ügyük lenne; hiszen akkor nem adnák el a jelen hatalmi reményeiért, ezért az egy tál lencséért, minden elvi meggyőződésüket, amely nélkül, bizony, semmilyen értelmes és tartós jövő eleve fel sem építhető.

 

Sokan és sokszor gondolják azt, hogy ezek az elvi meggyőződések, ezek az „ideológiák” többet ártanak nekünk, több bajt zúdítanak az emberiségre, mint amennyi hasznot hoznak. S elrettentő példaként mindjárt elő is hozakodnak a kommunizmussal és a nemzeti szocializmussal. Vagy ha valaki történetesen a két főideológia egyikének érintőleges („leszármazott”) híve, akkor vagy az egyikkel, vagy a másikkal ijesztget. Vagy a szélsőjobbal, vagy a szélsőballal. A legtöbb ember azonban úgy véli, hogy kár a mindennapi életünket ideológiai síkokra terelni. Hogy a politikában ez a boldogság titka. Hogy ettől lehetne például 2019-ben boldog új évünk. Ha például a Fidesz nem bonyolódna ilyen Nagy Imre-ügyekbe. Mi a fenének kellett szétszedni és elhordani az egész szoboregyüttest a Vértanúk teréről, amikor ott igazán jópofán nézett ki, az Országház tőszomszédságában? A hazai meg a külföldi turisták is egyaránt nagyon kedvelték, élvezték, családilag pózolva fényképezték. Az elvitele pedig csak újabb tápot adott az ellenzéki tiltakozásoknak, a közbéke megingatásának. Hát kell ez nekünk, boldog új év iránt szomjúhozóknak, epedezőknek?

 

Tisztelt Olvasó!

 

A kérdésnek magam is, így-úgy, személyes érintettje vagyok. Édesapám, Varga Domokos író, nem a verseiről nevezetes, az 1956-ért rámért börtönbüntetése nyomán írt költeményei azonban nagyon megrázók s figyelemre méltók. Egyikükbe Nagy Imrét is beleszőtte:

 

 

KRÓNIKÁS ÉNEK 1958-BÓL

 

A húsából én nem ettem,

mint Dózsáéból társai,

akit tüzes trónon sütött

a győztes vajda, Báthori,

 

én csak a testét tapostam

ott, a Kisfogház udvarán,

hol földbe ásták tetemét

ama tizenhatodikán,

 

ezerkilencszázötvennyolc

júniusában: az övét,

Nagy Imréét s társaiét,

Maléterét és Gimesét,

 

félvén kivinni testüket

a 301-esbe még,

nehogy meglássa valaki

három halott friss sírhelyét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Voltak azon az udvaron

olyan sétáló rekeszek,

hegyükkel összeszaladók,

akár a tortaszeletek,

 

köztük betonfal, jó magas

emelkedett, s osztotta szét

a cellánként sétáltatott

rabok nyolc külön rekeszét,

 

hogy más cellák lakóira

pillantást se vethessenek,

hozzájuk ne szólhassanak,

még jelet se adhassanak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

De aznap éjjel, június

hónap tizenhatodikán

a Nagy Imréék tetemét

vitték oda egymásután,

 

s dobták egy-egy sebtében vájt

sekély gödörbe hármukat,

kátránypapírral betekert,

alig kihűlt hullájukat,

 

s húztak rájuk földréteget,

hatvan- vagy nyolcvancentiset,

mint döglött ebet tüntet el

az ember, ha nagyon siet.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nem sokkal később vittek át

a Fő utcából rabokat

a Kisfogház celláiba,

csupa ötvenhatosokat,

 

Nagy Imre vádlott-társait

s más perek elítéltjeit,

írókat is, Déry Tibort,

Háy Gyulát, Zelket, s engem is.

 

Én Háy-jal ültem, ővele

kísértek a sétáltató

fegyőrök a szűkre szabott

s nekünk mégis oly csodajó

 

fél órára – falak közé,

és mégis szabad ég alá,

szemünk hol végtelenbe vitt,

s alig néztünk lábunk alá,

 

s nem is sejtettük, hogy mi most

tán épp Nagy Imrén lépdelünk,

vagy egyik társa pár hetes

holttestén járunk és kelünk –

 

s rajtuk tapos több más rab is,

még azok is, akik felett

a megfojtottakkal együtt

mondták ki az ítéletet;

 

s húsukból kik bár nem ettek,

mint Dózsáéból társai,

akit tüzes trónon sütött

a győztes vajda, Báthori,

 

de megtaposták testüket,

nem tudhatván: néhány arasz

föld rejti őket el csupán

ott, a Kisfogház udvarán.

 

 

Nem valamiféle gyermeki pátoszból kell leszögeznem, hanem mert szorosan témánkhoz – a boldog új év lehetőségének taglalásához – kötődik, hogy édesapám egy ritka becsületes, tisztességes ember volt. S a versből kiolvashatóan, neki nagyon fájt Nagy Imre tetemén taposni. Márpedig ha neki nagyon fájt, akkor egészen biztos, hogy Nagy Imre nem úgy élt lelkében, emlékezetében, mint amilyennek például a Szilaj Csikón a minap idézett Sebes Gábor, vagy a ma idézett Aristo érzékletesen ábrázolja az élete végén vértanúságot szenvedett egykori miniszterelnököt, hanem egészen másként. Tisztelhetőként, szerethetőként, sajnálhatóként. Sőt: az egész ötvenhatos szabadságharc olyan jelképeként, aki előtt ötvenhat elítéltje őszintén, lelke teljes meggyőződésével fejet hajt.

 

Akkor pedig, innentől fogva, teljesen logikus lenne, tisztelt Olvasó, ha magam is felháborodnék azon, hogy a Fidesz-kormány holtában – szobrában – sem képes békén hagyni a szerencsétlen sorsú, vértanúságot szenvedett hajdani miniszterelnököt. Hát nincs a fiúkban semmi jóérzés?! Kegyeleti érzés?! Belátás? Megértés?

 

Valóban logikus lenne, ha háborognék, tisztelt Olvasó, csakhogy úgy vélem, a boldogsághoz – a közös boldog új évünk lehetőségéhez – más logika mentén vezet az út. Ez pedig az egyre teljesebb, egyre körültekintőbb igazság útja. Méghozzá akár ütközéseket is vállaló, akár rövidtávú szavazatvesztéseket is megkockáztató útja. Egy olyan út, amelyen nincs helyük a kegyes, praktikus szépelgéseknek, a felemás igazságoknak, a könnyen végzetessé váló történelemhamisításoknak.

 

A Nagy Imre-szobor dolgában nagyon igazuk van azoknak, akik felemlegetik a hajdani lelkes kommunista megbocsáthatatlan bűneit. Nagyon igazuk van azoknak, akik a balliberálisoknak arra az álságos törekvésre figyelmeztetnek: Nagy Imre felmagasztalásával, vértanúságának egyoldalú hangoztatásával azt kívánják üzenni, világgá kürtölni, hogy a kommunisták alapjában véve jó emberek voltak, s maguk is inkább a kor áldozatai, semmint lelketlen bűnözők. Szemben, ugye, a jobboldali nacionalistákkal, akiknek a bűnei, ugye, megbocsáthatatlanok, örökké elévülhetetlenek.

 

Apám iránt érzett minden töretlen szeretetem és tiszteletem ellenére be kell látnom, hogy benne, végtelenül jóhiszeműben is ösztönösen ott dolgozott az az akaratlan megfontolás, hogy mint a Szabad Nép és a Magyar Rádió hajdani munkatársa, egykor ő is jó ügyet szolgált, ő is a magyar nép, a magyar nemzet javát akarta, akárcsak Nagy Imre. Ám végül ő is megvilágosodott, akárcsak Nagy Imre. S végtére ő is jó oldalra állt, akárcsak Nagy Imre. S habár apám úgy ítélte meg, hogy ötvenhatos börtönbüntetését voltaképpen megérdemelte, mondván, ez volt a vezeklése a szabadnépes újságírói időszakáért, azért lelke megnyugvásához mégis csak szüksége volt arra gondolnia, hogy miként őt magát is, másokat is a jóhiszeműség sodort a sztálinista, rákosista elvetemültek közé. Neki is a lelke megnyugtatása, helyrebillentése végett volt szüksége a felmagasztalt Nagy Imre vértanúságba merevített, megszentségesített képére, akárcsak a mai híveknek és mai tiltakozóknak. Ezt tisztelettel be kell látnunk, megértően el kell fogadnunk, ez azonban nem lehet elégséges ok arra, hogy a féligazságok és történelemhamisítások boldogtalanító útját kövessük.

 

Tisztelt Olvasó!

 

A Nagy Imre-szobor ügyében a legmegingathatatlanabb s ennyiben legvégső érv az eltávolítás mellett az a cáfolhatatlan történelmi tény, hogy e szoborkompozíció az 1918-1919-es proletárdiktatúra áldozatainak emlékére 1934-ben felavatott szobor helyét foglalta el. Nem mellékes, hogy a Nemzeti Vértanúk emlékműve pedig az 1945 szeptemberi „spontán szobordöntögetések” áldozatává vált. Amikor tehát a Fidesz-kormány ragaszkodik a Nagy Imre-szobor eltávolításához és áthelyezéséhez, akkor voltaképp egy olyan régi állapot, egy olyan régi rend helyreállításához ragaszkodik, amelyet a baloldal hajdani aktivistái borítottak fel a maguk szokásos, azaz erőszakos, lelketlen módján. Márpedig az erőszakkal megváltoztatott rend eltökélt helyreállításának olyan üzenete és olyan hatása lehet egy nemzet életében, amely akár a boldogulását – a boldogulásunkat – is elősegítheti. Mert amilyen mértékben segít a történelmi igazság érvényre juttatásában, ugyanolyan mértékben húzza ki a szőnyeget az önjelölt népboldogítók alól. A sorozatos kisebbségi, ellenzéki létüket mindig harsánysággal, erőszakkal feledtetni igyekvő, rögeszmés népbutítók alól. S ez így van jól, tisztelt Olvasó. Hát akkor: boldog új évet! Magunknak, nemzetünknek. S ha még futná erőnkből: Európának s a világnak.

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu