Az identitáspolitika patológiája
Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét.
Az utóbbi időkben parázs társadalmi vitáknak lehetünk szemtanúi, midőn a lélegzetelállító hatékonysággal munkálkodó LMBTQ+ lobbi, valamint a genderelméletet a közbeszéd homlokterébe navigáló úgynevezett identitáspolitika egyre több gyakorlati sikert ér el a nyugati társadalmi normák átformálása területén. Ezúttal nem bánom, hogy kis hazánkba minden társadalmi jelenség, változás, hóbort némi késéssel érkezik a kies Nyugatról, mert így talán van időnk és lehetőségünk fölkészülni, gondolkodni és józan párbeszédeket folytatni a témában. Elég, ha az amerikai társadalmat évek óta lázban tartó "öltöző-vitára" gondolunk, ami az Obama-adminisztráció utolsó éveinek központi témájává vált. E vita arról szól, vajon használhatja-e egy férfi a női öltözőt, amennyiben női identitással rendelkezik (és ugyanez fordítva, egy nő a férfi öltözőt), valamint, hogy a felelős hatóságok kötelesek-e egy harmadik (semleges nemű) jellel ellátott toalettet is kialakítani a férfi-női mosdók mellett. A hagyományos, progressziómentes gondolkodás szerint az öltöző használatának kizárólagos feltétele az ember biológiai neme, amiben ha esetleg elbizonytalanodna is valaki (lásd: "Azt se’ tudja, hogy fiú-e vagy lány!"), bármikor ellenőrizheti, hiszen a bizonyítékok egyértelműek és "kéznél vannak". A progresszív identitáspolitikán keresztül komoly társadalmi befolyásra szert tevő gender ideológia azonban ezt megkérdőjelezi, midőn elkülöníti egymástól a biológiai nem és a társadalmi nem fogalmát.
Komoly vita folyik már a tekintetben is, hogy az, amit "gender tudományoknak" szokás nevezni, egyáltalán megfelel-e a tudományosság alapvető kritériumainak, vagy inkább egy erős politikai hátszéltől vezérelt ideológiának kellene tekinteni. Ezúttal ne menjünk bele akadémikus vitákba, csak vizsgáljuk meg azt, hogy e "tudományos elmélet" miképpen válik mindennapi valósággá azokban az országokban, melyekben politikai dimenziókba emelték, és ezáltal társadalmi szinten alkalmazták azt! Vegyünk néhány példát a 2010-es évek bőséges terméséből:
2017-től a londoni metró utastájékoztatói többé nem kezdődhetnek úgy, hogy “Ladies and gentlemen!”, mivel ez a megszólítás a "tegnap mára már meghaladott világát idézi" (copyright Sadiq Khan, London polgármestere), hiszen "kirekesztő, elavult és sértő".
2011 januárjában az amerikai külügyminisztérium bejelentette, hogy az útleveleken lecserélik az "édesanya" és "édesapa" kifejezéseket, helyettük semlegesnek minősített megjelölést kell majd használni, tehát az "egyes és kettes számú szülő" fog szerepelni a hivatalos dokumentumokban.
A svéd evangélikus egyház 2017 novemberében olyan módon változtatta meg saját egyházi szabályzatát, hogy a továbbiakban ne lehessen hímnemű lényként utalni Istenre, sem személyes névmás használata által, sem úgy, hogy Atyának nevezik őt. Ennek nyomán például a "Mi Atyánk" is "Mi szülőnk"-re változik.
Jordan Petersont, a világhírű kanadai pszichológus professzort ki akarták rúgatni a hallgatói, mert nem volt hajlandó a maguk által választott identitásuk szerint megszólítani őket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha például egy John nevű férfi hallgató megkövetelte tőle, hogy "her majesty"-nek, azaz "őfelsége, a királynő"-nek szólítsa, tekintettel arra, hogy a John nevű fiatalember éppenséggel királynő identitással rendelkezett, akkor ő ezt elutasította.
Ezekben a történetekben az a közös, hogy hivatalos szervek (hatóságok, egyházak, oktatási intézmények) arra kötelezik a többségi társadalmat, hogy a nemi szerepeket a továbbiakban kizárólag a genderelmélet által meghonosított társadalmi nem fogalmán keresztül értelmezze, mégpedig azon törpe kisebbség kedvéért, akiknek a nemi identitása nem egyezik meg a biológiai nemükkel. Tehát ha a londoni metrón éppen 120 ladies és 113 gentlemen utazik, de utazik még 2 olyan személy is, akik nem tartják magukat egyiknek sem, akkor az ő kedvükért nem fogják bemondani, hogy "hölgyeim és uraim", nehogy traumatizálódjanak utazás közben. Az útlevelekben pedig, ugyanilyen alapon, azok kedvéért cserélik ki az "apa" és "anya" szavakat egyes és kettes számú szülőre, akik egyszerre rendelkeznek édesanya identitással, valamint férfi nemi szervekkel, esetleg fordítva.
Aki pedig ezzel nem kíván egyetérteni, vagy éppen abszurdnak tartja, azt intoleránsnak, kirekesztőnek, esetleg szexistának nevezik.
Tudom, hogy léteznek embertársaim, akik nem tudnak azonosulni azzal a testtel, azzal a nemmel, amelybe beleszülettek, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez rengeteg szenvedést és nehézséget okoz számukra. Annak ellenére, hogy én magam nem értek egyet a jelenkori megoldási kísérletek többségével, örülök, hogy olyan társadalomban élhetünk, ahol az érintettek nem az én véleményemet kérdezik, hanem saját maguk dönthetik el, hogy miképpen viszonyulnak saját identitásukhoz. Tehát ha úgy kívánják, fölvállalhatják a maguk választotta identitást, sőt, ha akarják, akár át is műttethetik magukat olyanra, amilyenre csak akarják. De miért nem elegendő, ha a társadalom teljes szabadságot biztosít minden polgárának ahhoz, hogy megélje, ha nemi identitása eltér a többségétől? Miért kéne egy kisebbség kedvéért lebontani a többség által elfogadott évszázados, sőt, évezredes kulturális mintákat, archetipikus mélységekben gyökerező társadalmi normákat és irányelveket?
Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére. Így jutottunk el odáig, hogy nem pusztán kívánatos és jó dolog másnak lenni, hanem hogy ciki, sőt, szigorúan tilos nem-másnak lenni.
Avagy miután a közintézmények főbejáratait (nagyon helyesen) akadálymentesítettük a mozgáskorlátozott embertársainkra való tekintettel, és a lépcsők mellé kerekesszékes közlekedésre alkalmas rámpákat építettünk, tényleg szükséges a lépcsőket ledózerolni? A kerekesszékes embertársaink valóban traumatizálódnak a lépcsők látványától, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy vannak, akiknek két egészséges lábuk van? Sőt, ha továbbvisszük a párhuzamot, akkor az identitáspolitika ideológiai harcosai szerint nem csak a posta, az okmányiroda és a városháza lépcsőit kell ledózerolni, hanem a Nemzeti Múzeum, az Akropolisz, a Szent Péter-bazilika lépcsőit is, de még a Genezis könyvében szereplő Jákób lajtorjáját is át kell nevezni, hogy az ősi szöveg ne legyen kirekesztő.
A progresszív identitáspolitika ugyanis pontosan úgy viselkedik, ahogy minden totalitárius rendszer tette ezt a múltban: nem pusztán a jelent akarja uralni és a jövőt meghatározni, de a múltat is a maga képére akarja formálni. Ha lehet, a múltat retusálni kell, átírni, betiltani, de a legjobb végképp eltörölni.
Ezért kell átírni évszázadok óta élő, generációk sokasága által megőrzött hagyományokat, apáról fiúra szálló tradíciókat (egyébként pfujj, ez is szexista volt!), az emberiség kollektív tudattalanjának kincseit őrző meséket, ikonikus irodalmi alkotásokat, vagy akár a Szentírás szövegét is, amennyiben nem gendersemlegesek, vagy nem felelnek meg a PC (politikai korrektség) követelményeinek.
Az önfelszámoló identitás
A progresszív identitáspolitika igyekszik erősnek, modernnek, toleránsnak és érzékenynek bemutatni az általa preferált értékrendet, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. E divatos ideológia és annak társadalmi leképeződései első ránézésre a toleranciáról, elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről szólnak. Aki egyetért vele, lájkolja, posztolja, osztja, az jó fej, haladó, szivárványos, modern és toleráns, aki nem, az viszont maradi, intoleráns, bigott, barnainges, erőszakos, kirekesztő, esetleg fasiszta. A haladó identitáspolitika által érzékenyített lélek ugyanis beteges, gyenge, ugyanakkor erőszakos és önpusztító.
Az erős identitás valójában nem sérül, amikor szembetalálkozik az övétől eltérő identitással, ahogy az erős értékrenddel bíró lélek sem traumatizálódik, amikor szembekerül az övétől eltérő értékválasztással. Vegyünk egy példát! A mi gyermekeink megszokták, hogy a családi asztal körül ülve, étkezés előtt imádkozunk. Ám azt is tudják, hogy az oviban és a suliban ez nem szokás, tehát ebből a szempontból mi egy kisebbséget képviselünk. Vajon miért nem jut eszembe bemenni az oviba és kötelezővé tenni mindenki számára, hogy asztali áldást mondjanak étkezés előtt? Vagy hogy az összes gyerek várja meg, amíg az én gyermekem elmondja az asztali áldást, és csak azután hozzálátni az étkezéshez? Nem, a gyermekem nem fog traumatizálódni az óvodában amiatt, hogy az intézmény nem kíván alkalmazkodni az ő kisebbségi szokásához, én pedig nem kívánom megváltoztatni az óvoda szokásrendjét a saját kisebbségi létem lelki békéje miatt.
Ugyanezen okok miatt nevezhető teljes nonszensznek az a progresszív gyakorlat, mely során bizonyos országokban beszüntetik a karácsonyi vásárokat, betiltják az adventi betlehemeseket, lebontják az évszázadok óta épített utcai kőkereszteket, megszüntetik a húsvéti körmeneteket, megváltoztatnak karácsonyi énekeket, mondván, mindezek sértik a muszlim kisebbség érzékenységét. Ez nem igaz. A muszlim kisebbségnek ugyanis nagyon is erős identitástudata van, és pontosan tudják (a saját otthonaikban kőkeményen meg is követelik), hogy aki vendég, az alkalmazkodik azokhoz, aki otthon van (más kérdés, hogy nagyon sokan egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, ám ennek semmi köze az érzékenységhez és a traumákhoz).
