Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A fonyódi várkapitány szerencséje ─ Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

Valamikor nagyon régen, a szépséges Balatonunk partján, a fonyódi domb tetején állt egy vár. A vár kapitánya egy fiatal vitéz volt, akit Erős Jánosnak hívtak. 
     Nevét onnan kapta, hogy a környéken nem volt olyan erős legény, mint ő. Ha kellett, kezeivel vastag fákat csavart ki a földből, vagy ölnyi sziklákat morzsolt össze egy pillanat alatt.
Tartottak is tőle az emberek. Senki nem mert szembeszállni Erős Jánossal. Amikor megjelent a Balaton partján, mindenki félve húzódott előle.
     A katonái is tisztelték. Nemcsak erős vitéz volt, de a kardot is kitűnően forgatta. A csatákban is mindig élen járt, és úgy aprította az ellenséget, mint ősszel a parasztember a répát. Aki elébe került, az jobban tette, ha mindjárt búcsút mond az életének.
     Egyszer úgy esett, hogy üzent a király, hogy látogatást tesz a fonyódi várban. A kérése csupán az volt, hogy estebédre valami különös halétket szolgáljanak fel neki. Már régóta fáj a foga finom balatoni fogasra.
     Erős János úgy gondolta, hogy könnyedén teljesíti a király kívánságát. Ismert ő minden halászt a tóparton. Egykor ő is velük húzta a hálót, amikor éppen édesapjának nem kellett segítenie a szántásban, vetésben. Sőt azt is mondhatnánk, kedvenc időtöltése volt a halászat.
     Azonmód lelovagolt a Balaton partjára, és megkereste a halász ismerőseit.
–  Régi, jó cimboráim! – szólt hozzájuk. – A király nemsokára látogatást tesz a fonyódi várban. Az a kívánsága, hogy a szakács készítsen finom haleledelt balatoni fogasból. Kérlek benneteket, fogjatok ki számomra néhány szép fogast!
     Erős Jánosnak mindjárt feltűnt, hogy a halászok kérésére elszomorodtak, és csak az orrukat lógatták. Egyikőjük sem mozdult, hogy halat fogjon.
–  Mi történt veletek? – kérdezte Erős János riadtan. – Miért nem akartok kifogni barátotoknak néhány fogast?
–  Fognánk mi szívesen – szólalt meg végül az egyik. – De igen nagy a baj. A tóból eltűnt a fogas. Már hetek óta egyetlen egyet sem sikerült kifogni a hálónkkal. Nem tudjuk, hová lett a Balatonból ez a nemes hal.
–  Akkor mit adjak fenséges királyunknak? Nem adhatok neki más halat, ha ezt kívánta meg. Még a végén a fejemet veszi, hogy nem teljesítem a kérését. 
–  Bizony, ez nagy baj – sopánkodtak a halászok. Szívesen segítettek volna, de egyik sem tudta, honnét szerezzen Erős János fogast.

 

A halászok között volt egy nagyon öreg ember. Senki nem tudta, hány éves. Annyi bizonyos, mindenki már csak öregen ismerte. Eddig nem szólalt meg. Némán hallgatta a többiek beszédét. Amikor látta, hogy a fonyódi vár kapitánya logó orral elindult vissza a várba, rekedtes hangon mondta:
–  Talán én tudnék segíteni.
–  Igazán? – fordult az öreg felé Erős János. – Mondja gyorsan, öregapám, hogyan tudna segíteni?
–  Ülj ladikba, fiam, még ma éjjel, amikor a tavon megjelenik az ezüsthíd. Evezz oda, és kövesd egészen a túlpartig. Ott szálljál ki a ladikból, és a fűzfabokrok közt találsz egy embert. Vigyázz, nehogy a szemébe nézz, mert megvakulsz! Ez az ember elvezet egy földalatti világba, ahol a halak királya lakik. Ha illően köszöntöd, és elmondod, mi járatban vagy, a halkirály annyi fogast ad, amennyit csak akarsz.
     Erős János megköszönte az öregember segítségét, és alig várta, hogy eljöjjön az éjjel. A tóparton keresett egy ladikot, beleült, és egyenesen az aranyhídra evezett. Elindult rajta nagy serényen. Máskor hamar átért a túloldalra, hiszen erős karjai bírták az evezést, de most valahogy nem akart megérkezni. Sokszor úgy érezte, mintha visszafelé haladna. Ennek ellenére fáradságos munkával megérkezett, és valóban, a fűzfabokrokban meglelte a férfit, aki ujjával intett neki, hogy kövesse.
     Erős János fejét leszegte, hogy még csak véletlenül se nézzen a férfi szemébe. Pedig nagyon fúrta az oldalát, mi lehet azokban a szemekben, hogy nem lehet belenézni. 
     Ahogy mentek a parton, kínzó vágyat érzett, hogy megkérdezze. Már majdnem ki is nyitotta a száját, amikor egy hatalmas sziklához értek. A férfi felemelte a kezét, valami varázsszót mondott, mire a szikla megnyílt, és kilencvenkilenc lépcső vezetett le a mélybe.
–  Tovább nem mehetek veled. Itt egyedül kell lemenned a földalatti világba!
     Erős János meg akarta köszönni a segítséget, és mint jó magyar ember, a segítője szemébe akart nézni. Szerencséjére, mire felemelte a tekintetét, a férfi eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Elindult egyedül lefelé a kilencvenkilenc lépcsőn. Leérve egy tágas szobában találta magát. Nem sokáig időzhetett itt. Hamarosan jött három, gyönyörű hallány. Szépségük valósággal elvakították a várkapitányt.
–  Jer velünk! – mondták a lányok. – Királyunk már vár. Ne feledd, légy vele nagyon illemtudó. Ha véletlenül valamivel megsérted urunkat, fejed bánja.
     Először egy réztermen, majd egy ezüsttermen, s legvégül egy aranytermen haladtak keresztül. Ezek után bementek egy óriási gyémántterembe, ahol ékkövekkel kirakott trónon ült a halkirály. 
Erős János mélyen meghajolt a halkirály előtt, és előadta jövetelének célját.
–  Fenséges királyom, nagy kéréssel fordulok kegyedhez. Országunk királya, kend kollégája, hamarosan látogatást tesz a fonyódi várban. Megígértem neki, hogy jóllakatom finom balatoni fogassal. Sajnos, bármelyik halászt kértem, mindegyik csak a fejét rázta és azt mondta, eltűnt a Balatonból ez a nemes halfajta. Kérem fenségedet, tegye nekem lehetővé, hogy országunk királyát megvendégelhessem!
     A halkirály hosszasan elgondolkodott Erős János kérésén, majd mondta:
–  Szívesen teljesítem a kérésedet, ha megkeresed kislányom, halhercegnő elveszett aranygyűrűjét.
     Mit volt, mit tenni Erős János elindult, hogy megkeresse az aranygyűrűt.
Vissza kellett mennie a felszínre, ahol állítólag a halhercegnő nemrég napozott. Átkutatott minden nádszálat, hínárt, benézett a fűzfabokrok alá, hátha ott leli a halhercegnő aranygyűrűjét.
     Hiába kereste egészen estig, nem lelte. Tanácstalanul kóborolt a vízparton. Igazából ő sem tudta, miben reménykedhet. Már majdnem beesteledett, amikor váratlanul a sötét víz mélyéből felbukkant a halhercegnő.
–  Erős János! – szólította meg. – Ha nem árulsz el édesapámnak, megmondom, hová dugtam el az aranygyűrűt.
–  Hercegnő, kegyed dugta el? – kerekedtek ki a fonyódi várkapitány szemei.
–  Igen, én dugtam el. Édesapám erőszakkal férjhez akar adni az undok varangyhoz. Ameddig nincs meg az aranygyűrű, addig nem teheti meg. Aki megtalálja, és az ujjára húzza, annak leszek a felesége. Tessék, itt van az aranygyűrű. Rád bízom a sorsomat. Ha odaadod édesapámnak, akkor kénytelen leszek az undok varangyhoz menni feleségül, de ha ujjadra húzod, akkor a te asszonyod leszek. Megtetszettél nekem, és szívesen összekötném sorsomat a tiéddel.
     Erős János nagy döntés előtt állt. Nem tudta, melyik lehetőséget válassza. A halkirály megígérte, ha előkeríti az aranygyűrűt, akkor lesz fogas a Balatonban. De azt sem akarta, hogy a halhercegnő az undok varangy felesége legyen. Ellenben, ha az ujjára húzza az aranygyűrűt, akkor meg hallány lesz a felesége.
     Hosszasan gondolkodott, majd elindult vissza a halkirályhoz. Mielőtt belépett volna a gyémántterembe, az ujjára húzta a gyűrűt.

 

A halkirály kíváncsian kérdezte:
–  Nos, Erős János, megtaláltad-e az aranygyűrűt?
–  Igen, megtaláltam, fenséges királyom. Íme, itt van! – nagy büszkén felmutatta az ujján lévő gyűrűt.
     A halkirály, mint aki szellemet lát, felkiáltott:
–  Mit tettél, te szerencsétlen? Aki viseli az aranygyűrűt, annak feleségül kell vennie a kislányomat.
–  Egy életem, egy halálom, még ezt is kiállom, a halhercegnőért – felelte Erős János, és várta, mi fog következni.
     Közben a halhercegnő melléje úszott és a félébe súgta:
–  Az aranygyűrűt háromszor forgasd meg az ujjadon!
     Erős János engedelmesen megforgatta az aranygyűrűt az ujján, és lássatok csodát, a halhercegnőből olyan szép lány lett, hogy a világ még nem látott olyat.
     Most már a halkirály igazán nem tehetett semmit, kénytelen volt az undok varangy helyett Erős Jánoshoz adni feleségül a kislányát.
–  Ha már így alakult a dolog, túljártatok az eszemen, áldásomat adom rátok, és nászajándékul újból annyi fogas lesz a Balatonban, hogy csak győzzétek kifogni.
     Erős János megköszönte a halkirály jóságát, majd szépséges aráját felvezette a felszínre. Ott beleültek a ladikba, és az ezüsthídon át visszaevezett Fonyódra, ahol már a halászok ujjongva mesélték, hogy a Balaton megint tele van fogassal.
     Amire az ország királya megérkezett, a szakács olyan finom halétket rittyentett, hogy mindenki megnyalta utána mind a tíz ujját.

 

De ezzel még mesém nem ért véget, mert amikor a király tudomást szerzett Erős János szép arájáról, azonnal követelte, hogy jelenlétében tartsák meg az esküvőt.
     Nosza, a szakács újból kénytelen volt nekiállni, sütni-főzni, de még a faluban élő Rozi néni is besegített a főzésbe, hogy amire a násznép visszaballag a fonyódi templomból, minden időben elkészüljön.
     Három nap, három éjjel tartott a lakodalom. A király annyit táncolt a szépséges ifjú asszonnyal, hogy még a csizmája is lekopott a lábáról.


Így volt, vagy nem, én nem tudom, de aki nem hiszi, az járjon utána!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu