Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A klasszikus Európa tönkretétele. A progresszió az egyik katasztrófából a másikba való zuhanást győzelmeknek állítja be

 

Úgy gondolom, minden olyan ember, aki felelősséget érez a politikai közélet iránt, tisztában van azzal, milyen jelentősége van a májusi európai parlamenti választásoknak. Jómagam egyszer már kinyilvánítottam a véleményem e kérdéskörről (Magyar Idők, 2018. szeptember 14.), ám a téma fontossága arra késztet, hogy ezúttal más látószögből is megtegyem.

 

Az uniós választásokról szóló, az utóbbi hetekben megjelent írások nagy része azt emeli ki, hogy a választások legfőbb tétjét az illegális és tömeges migráció kapcsán kialakított ellentétes álláspontok jelentik: az, hogy e jelenséget elfogadjuk-e, vagy épp ellenkezőleg, elutasítjuk. A legsúlyosabb, felszínen megjelenő dilemmát valóban ez a folyamat okozza. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy a migránsválság a jelenkori történéseknek csak külső törésvonalát jelenti, mögötte egy mélyebb, évszázadokra visszanyúló hasadás van.

 

Mikor ment végbe Európa lelkületében a végzetes törés, s milyen mélységekig húzódnak a repedések? Kézenfekvő lenne, ha a megroppanás időszakát a XVIII. század végére tennénk. Ekkor mennek végbe ugyanis azok a forradalmak – a francia forradalom, az első ipari forradalom –, amelyek alapvetően változtatták meg a kontinens arculatát. Ám mégsem ez az igazi mélyréteg. Oswald Spengler már továbbjut az elemzésben, amidőn a kultúrából a civilizációba való átmenetet és az ezzel járó törést épp ezekre az évtizedekre datálja. Noha időbeli tagolása jelentős éleslátásról tanúskodik, a változás végső alapját mégsem érinti.

 

A megroppanás oka ugyanis metafizikai természetű; azt a végzetes átalakulást jelenti, amikor az európai emberek a szuverén észre támaszkodva mindenhatónak kiáltják ki magukat. Egyszóval, veszik maguknak a bátorságot ahhoz, hogy önmagukat istennek tekintsék. A tragédia természetesen nem abban van, hogy a szuverén észre támaszkodnak, hiszen mi másra támaszkodhat a magát autonómnak tudó ember, mint a saját eszére, hanem az, hogy az emberi észt mindenhatónak tekintik. Bekövetkezik az ember istenné tételének, önistenülésének korszaka.

 

Az alaphangot azok a forradalmárrá átvedlett filozófusok adták meg, akik az egyik legkártékonyabb emberfajta megtestesítői. Ha a filozófus kvázi révületbe esik, és lelki szemei előtt valamely eldugott padlásszobában megjelenik az igazi, a tökéletes emberi társadalom víziója, nos, az önmagában még ártalmatlan. Ám ha már külső eszközt is talál valamely forradalomban ahhoz, hogy idealisztikus rögeszméit tűzzel-vassal terjessze, az már komoly aggodalomra ad okot. „Be akarjuk teljesíteni az emberiség sorsát, valóra váltjuk a filozófia ígéreteit” – szónokolt patetikusan Maximilien de Robespierre a konventben 1794 februárjában. (...)

 

A hajdani klasszikus Európa tönkretétele két szakaszban ment végbe. A romlás, a pusztulás alulról jött, nem kívülről; a francia forradalom által zászlóra tűzött egyenlőségmánia és a teljességgel félreértett, torz demokráciafelfogás jegyében az elmúlt századokban sor került az emberi létezés egész szövetét átható finom hierarchiák lebontására is, ezzel együtt a kiválóság megkülönböztetés nélküli diszkreditálására, a valódi teljesítményen nyugvó tekintély aláásására, legyen szó annak orvosi, tanári, színészi, családi vagy más formájáról. Az emberek közötti egyenlőség létrejött, de nem minőségileg magas, hanem alacsony szinten, a közönségesség szintjén. Mivel azonban az ember nem tud úgy élni, hogy fel ne tekintsen valaki nála különbre, a valódi tekintélyek helyén kialakult előbb a sztárok, majd a celebek kultusza. (...)

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu