Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Dunai sellő ─ Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

 

Hol volt, hol nem volt, az Al-Duna bal partján, egy magas, sziklás hegy tetején állt Szörény vára, mely olyan szép volt, hogy messzi vidékekről csodájára jártak. Aki megpillantotta ezt a meseszép várat, az mindig visszavágyott ide. A környék lakói egymással versenyeztek, hogy a vár ura felfogadja őket szolgálónak. 
    Pedig a várban nem volt könnyű az élet. Reggeltől estig kellett dolgozni, szinte megállás nélkül. Ennek ellenére az emberek tódultak a várba, és mindenféle munkát elvégeztek.
   Mintha valami láthatatlan mágnes vonzotta volna őket. Ha az őrök el is küldték a szerencsét próbálókat, nem mentek messze a vártól. Letáboroztak a Duna partján, és várták, hátha a szerencse csillaga rájuk kacsint. Télen, nyáron egy egész kis csapat ácsingózott, hogy bekerüljön a vastag falak mögé.

 

Egyik nap szabólegény érkezett a környékre. Amint szemei meglátták a vár arannyal borított tornyait, mindjárt elhatározta, hogy szerencsét próbál. Azt remélte, hogy felveszik mint szabólegényt, és ezentúl ő varrja a ruhákat a vár lakóinak.
   – Hová, hová? – kérdezte egy öreganyó, amikor meglátta a lépteit szaporázó szabólegényt.
   – Megyek szerencsét próbálni a várba. Szabólegény vagyok, és olyan szép ruhákat tudok készíteni, amilyen még a királynak sincs.
   – Legyen szerencséd! – mondta az anyóka. – De tudd meg, a vár ura nagyon rossz ember. Halálra dolgoztatja a szolgálókat. Helyedben én inkább máshol próbálnék szerencsét.

 

A szabólegény nem hallgatott az anyókára. Legyintett egyet, és ment tovább.
   – Nem ijedek meg én akárkitől. Ha a vár ura meglátja, milyen szép ruhákat tudok varrni, még az is lehet, hogy fiának fogad – mondogatta magában, ahogy közeledett a vár hatalmas, rácsos kapuja felé.
   Az őr sem akarta beengedni.  
   – Jobb, ha mindjárt hátat fordítasz. Urunk ma nem vesz fel senkit. Annyian vannak bent a várban, mint a pelyva.

   A szabólegényt nem lehetett egykönnyen lerázni. Addig-addig beszélt az őrnek, míg az végül beengedte.
   – Menjél csak, ha nem hallgatsz a jó szóra! – mondta, és utat nyitott neki.

 

A vár ura éppen a vár udvarán nézelődött, amikor megérkezett a szabólegény.
   – Miért jöttél? Nincs szükségem szolgálókra. Elegendően vannak. Gyere vissza, ha valakit elzavarok – mondta a vár ura, és magára akarta hagyni a szabólegényt.
   – Fenséges uram – kezdte magabiztosan – én nem akármilyen szolgálónak akarok beállni kegyedhez. Szabólegény vagyok. Tessék megengedni, hogy bebizonyítsam, milyen szép ruhákat tudok varrni!

 

A vár ura nadrágjának éppen tegnap szakadt ki az ülepe. Megjavítani már nem lehetett. Kapóra jött a szabólegény.
– Azzal a feltétellel maradhatsz itt a várban, ha holnap reggelig varrsz nekem tizenkét nadrágot. Ellenben, ha csak egy is hiányzik, a Dunába dobatlak a katonáimmal.
   A szabólegény valójában fel sem fogta, mit kérnek tőle. Azonnal nekiállt, hogy reggelre elkészüljön a tizenkét nadrág.
   Egész éjjel dolgozott. Egy pillanatra sem állt meg pihenni. Sajnos, bármennyire is iparkodott, kakaskukorékolásig csak tizenegy nadrág készült el.
   – Hol van a tizenkettedik? – kérdezte a vár ura. – Nem így szólt az egyezségünk.
   – A vár kakasa túl korán kukorékolt – mentegetőzött a szabólegény. – Várjuk meg a második kukorékolást! Ígérem, arra elkészül a tizenkettedig nadrág is.
   Ezt meghallván, a vár ura olyan nagy haragra gerjedt, hogy majdnem szétrobbant a dühtől. Feje elszíneződött, s félő volt, hogy szélütött lesz azonmód.
   – Még hogy a kakasom túl korán kukorékolt? Vedd tudomásul, még a csillagok is házzá irányítják mozgásukat. 
   Ezek után a szabólegény vakarta a kobakját. Nem volt menekvés, a katonák vitték, egyenesen a Dunához. A vár ura a folyó felőli magas torony ablakából nézte, hogyan dobják bele a vízbe. A lábára súlyos köveket kötöttek, hogy még csak véletlenül se tudjon feljönni a víz alól. Ott vesszen, amiért nem teljesítette a parancsot.

 

Értelmetlen lett volna könyörögni, rimánkodni, a katonák úgysem hallgattak volna rá. Féltek az uruktól, ha nem teljesítik a parancsot, ők is a Dunában végzik.
   Szegény szabólegényt beledobták a Dunába. Még annyi ideje sem volt, hogy egy búcsúpillantást vessen a várra, amely a vesztét okozta.
   Egy nagy csobbanással lemerült a víz alá, de akkor olyan dolog történt vele, amire nem számított. Más ember ilyenkor fuldokolni kezdett volna. A mi szabólegényünknek semmi baja nem lett a víz alatt. Éppen úgy tudott levegőt venni, mint a szárazföldön.
   – Ha már tudok lélegezni a víz alatt, akkor megszabadítom magam a rám kötözött kövektől – gondolta, és kibogozta a köteleket.
   Alig hogy ezzel végzett, egy bársonyos kéz érintette meg a vállát, majd csilingelő hangon mondta:
   – Jer velem, elviszlek apámhoz!
   Megfordult és látta, hogy egy szépséges sellő van mögötte. A sellő olyan szép volt, hogy még nem látott ilyet. Sok lánnyal volt dolga a fenti világban, de azok szépsége meg sem közelítette a sellőét.
   – Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezte csodálkozva.
   – A sellőkirály birodalmába kerültél. Én mentettem meg varázslattal az életed. Sok hasonló szegénylegény jutott sorsodra, akiket a vár gonosz ura belehajíttatott a Dunába. Mind, egytől egyig velünk élnek a víz alatti palotában. Te is hamarosan a palota lakója leszel.

 

A szabólegénynek megtetszett a sellőlány. Érezte, hogy ő sem közömbös számára. Valahogy már nem is igen bánta, hogy erre a sorsra jutott. Nem is olyan rossz itt, ebben a víz alatti világban.
   Elhatározta, hogy feleségül veszi a sellőlányt. Ellesznek ők abban a palotában. A sellőkirály talán még azt is megengedi, hogy szabóműhelyt nyisson, és a sellő úrfiknak és lányoknak, asszonyoknak szép ruhákat varrjon.  
   – Szépséges sellőlány, leszel-e a feleségem? – szánta el magát a szabólegény.
   – Mit gondolsz, miért éppen én mentettem meg az életed? Apám mondta, siess lányom megmenteni ezt a legényt, akit a szörényi vár ura a Dunába dobatott. A Jóisten is néked küldte, hogy feleségül vegyen – válaszolta a sellőkirály lánya, és a szabólegényre mosolygott.

 

Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a Duna is kiöntött örömében.
   Jó dolga volt a szabólegénynek. A sellőkirály mindenben a kedvében járt. A felesége is egymás után szülte a szebbnél szebb gyermekeket. Mindene megvolt. Semmiben sem szenvedett hiányt.

 

Talán épp ez volt a baj, mert egyik nap hatalmas vágyat érzett, hogy még egyszer megpillanthassa a Duna partján álló várat.
   Nem is értette, miért vágyott erre, amikor a vár ura a halálát akarta. A többi Dunába hajított társa soha nem kívánkozott a felszínre. Jól elvoltak itt lent asszonyaikkal. Mindegyikőjüknek szép háza és birtoka volt. Odafönt csak szenvedtek, és a vár urát kellett szolgálniuk kora reggeltől késő estig, amiért a fizetség korbács volt a hátukon.
   – Ne menj fel, édes, egyetlen uram! – kérlelte felesége, de még a sellőkirály is le szerette volna beszélni.

 

A szabólegény nem hallgatott rájuk.
   – Csak egy pillantást vetek a várra, s már itt is leszek – mondta megnyugtató hangon.
Kénytelenek voltak felengedni. Ugyanis a sellők világában az volt a törvény, aki menni akar, azt nem szabad visszatartani. Hittek neki, hogy csak egy pillantást vet a várra, és visszajön.

 

Minden nehézség nélkül megérkezett a felszínre. Szép tavaszi nap volt. Virágba borult az egész környék. A fákon madarak csicseregtek.
   Amint kijött a vízből, a parton összetalálkozott egy emberrel. Mindjárt érdeklődni kezdett, hogy mi újság a várban.
   –  Hej, ott nagy az újság – mondta az ember. –  A vár ura szabót keres, mert nősül. Sürgősen kell neki egy szép esküvői ruha.
   – Én biz szabó lennék – szólta el magát, még mielőtt végiggondolhatta volna szavait.
   – Kend szabó? Hiszen ez nagyszerű. Száz aranyat ad a vár ura annak, aki varr neki egy szép esküvői ruhát. Jöjjön velem, menjünk egyenesen a várba.

 

Ki tudja, mi történt a szabóval? Hirtelenjében elfelejtett mindent. Elfelejtette, hogy felesége és gyermekei vannak. Mindene megvan a lenti világban. Nincs szüksége száz aranyra, amikor még az éléskamra ajtaja is gyémántokkal van kirakva. Házában vékákban áll az aranytallér, amelyből annyit vehet magához, amennyit csak akar.
   Talán a vár látványa, vagy valami más megszédítette. Szó nélkül követni kezdte az embert. 
Ismerős volt az út a várba. Gyorsan felértek.
   – Fenséges úr, ez az idegen azt mondja magáról, hogy szabó – kezdte az ember.
Szerencsére a vár ura nem ismerte fel az egykori szabólegényt, és szinte könyörögve fordult feléje:
   – Mesteruram, ha valóban szabó, akkor nagyon kérem, varrjon nékem egy esküvői viseletet, de gyorsan. El kell hogy készüljön holnap reggelig, amire kakasom kukorékol.
   Nagyon ismerős volt ez, és régi emlékek tódultak a fejébe. Mintha csak tegnap történt volna minden. 
   A szabó azonnal nekilátott a munkának. Keze alatt egykettőre elkészült a mente. Már csak a pantalló volt vissza. Akkor azt gondolta, pihen egy kicsit, hiszen még messze a reggel. 
   Ahogy ott üldögélt a széken, váratlanul szemei lecsukódtak, és elaludt. Fel sem ébredt reggelig. A hopmester ébresztette fel, amikor jött a ruháért.
   – Mesteruram, elkészült-e az esküvői viselet? – érdeklődött kíváncsian.
   – Jaj, Istenem! – ugrott fel riadtan a szabó. – Mindjárt kész lesz, már csak a pantalló van vissza. 
   – Még nincs kész a pantalló? – kerekedett ki a hopmester szeme. – A násznép már tűkön ül, és indulni készül a templomba. Az uraság nagyon mérges lesz, ha ezt megtudja.
   Nem tévedett a hopmester. A vár ura olyan mérges lett, amiért az esküvői viselete nem készült el időben, hogy megparancsolta katonáinak, kössenek nehéz köveket a szabó lábára, és dobják a Dunába.
   A szabó kuncogott magában. Akár százszor is beledobhatják, nem történhet vele semmi baj.
   A katonák megragadták, és köveket kötöttek a lábára. Csodálkoztak, hogy a szabó nem könyörög az életéért. Mosolyogva tűrte, hogy egy nagy szikláról a vízbe dobják. Amint a víz alá merült, fuldokolni kezdett. Már-már úgy érezte, megfullad, amikor szépséges sellőfelesége mellé úszott.
   – Jó, hogy jössz – kezdett hálálkodni a szabó.
   – Ne örülj korán, hites férjem! – mondta szomorkás hangon. – Te már nem jöhetsz vissza a mi világunkba. De nézd, mennyire szeretlek, megmentem életedet.
   Ezzel a sellő leoldotta a nehéz köveket a szabó lábáról, és felsegítette a felszínre. 
   Amikor a szabó újból kapott levegőt, mindjárt kereste a feleségét, hogy megköszönje a segítségét. De bizony hiába nézett jobbra, hiába nézett balra, a sellő eltűnt. Csak ő maga egyedül üldögélt egy sziklán.
   Többször is szólongatta, hívogatta, de az örökre a víz alatt maradt. Tudta, butaság lenne lemerülni a Dunába, ő már elveszítette azt a varázslatot, hogy ott tudjon élni.

 

Szomorúan tudomásul vette, neki itt kell élnie, ha tetszik, ha nem.
   Megszárítkozott és elindult, messze elkerülve a szörényi várat. Még csak vissza sem nézett rá, nehogy még egyszer elbűvölje, és vágyat érezzen lakója lenni.

   Amint ment, mendegélt, megpillantotta az öreganyót. Hozzásietett és mondta:
   – Igaza volt, öreganyám, veszélyes az a vár. Jobb, ha az ember nem megy be a kapuján.
   – Ne búsulj, fiam! Máshol megtalálod a boldogságod. Gyere, elvezetlek a falumba! Éppen egy hete szenderült jobblétre a falu szabója. Özvegye szívesen veszi, ha valaki a szabóműhelyben berregteti a varrógépet.
   Így is lett. A szabó beköltözött a műhelybe, és szorgalmasan varrogatta, javítgatta a falusiak gúnyáit. Mindenki hamar megszerette, mert a szabó jóravaló, ügyes ember volt. Sokszor még rongyokból is csodaszép ruhákat tudott készíteni.

 

De ne higgyétek ám, hogy ezzel mesém véget ért! Még el kell mesélnem, hogy az öreg szabónak volt egy gyönyörű leánykája. A két fiatal hamar egymásba szeretett, majd hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu