Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Ablonczy Balázs, az Akadémia Trianon 100 MTA-Lendület csoportvezetője minősíthetetlen stílusban és pökhendiséggel támadt Drábik Jánosra

Bottyán Zoltán, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettesének válasza

 

Ablonczy Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia által életre hívott Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoport vezetője a valaszonline.hu portálon János bácsi a csatába' cím alatt minősíthetetlen stílusban és pökhendiséggel támadt rá Drábik János közíróra, az Országos Trianon Társaság és a Magyarok Világszövetsége Stratégiai Bizottságának elnökére. Ablonczy Balázs méltatlan írására Bottyán Zoltán, a Magyarok Világszövetségének elnökhelyettese válaszolt.

 

Stux, a véleménydiktátor

 

Törvényszerű volt, hogy a Habsburg-házi  Magyarországon kibékíthetetlen ellentét legyen a nemzeti lelkiismeret és a hatalomfizette tudományosság között. Törvényszerű volt, hogy a második világháború után kreált magyarellenes Maradékországban elmérgesedjen ez az ellentét. Úgy tűnik, hogy  a tudományos intézmények kényszerű folytonossága következtében törvényszerű, hogy ez az ellentét fennmaradjon.  A módszerváltás teremtette politikai-ideológiai stb. zavarodottságban azonban lappangóan. A kölcsönös megbélyegzések helyett inkább elbeszéltek egymás mellett.

Most itt meg kellene fogalmaznom, mit értek hatalomfizette tudományosságon, mit fogadok el a mindenkori korszellem kikerülhetetlen szellemi következményének, fel kellene sorolnom, milyen értékeket mentett át és milyen tévutakra keveredett a velük szemben lázadó magányos kutatók keresztrefeszülése.

 

Nem teszem. Nem tehetem, mert ez egy egész – sajnos, mindmáig megíratlan – könyv, talán egy-két korosztály feladata lenne. A tény ettől még tény marad. Majd eljön a szembesítés ideje is.

Azért kellett mindezt előrebocsájtani, mert a két fél békés „egymás ellen” élésének Trianon századik évfordulójának közeledtével egyszeriben vége szakadt. 

 

A mindennemű állami támogatás nélkül működő, önfenntartó  Magyarok Világszövetsége (MVSZ) mindig is elsődleges feladatának tekintette a mondott történelmi folyamat szülte nemzeti tudatvesztés leküzdését. Harcának meghatározó állomása volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazásnak a politikum ellenében történt végigvitele. 2017 óta az Országos Trianon-társasággal (OTT) közös aláírásgyűjtést indított Nemzeti konzultáció Trianonról címen a nemzetgyilkossági kísérlettel való politikai-jogi szembenézés kikényszerítésére. Nem véletlenül jelent meg múlt év decemberében Drábik Jánosnak, a népszerű közírónak, az OTT elnökének, az MVSZ Stratégiai Bizottsága elnökének Száz éves Trianon című kötete.

 

A magyar állam meglehetősen kínos helyzetben van, ambivalens módon viszonyul Trianonhoz. A centenárium közeledtén nyilván nem hallgathat róla, de aktuálpolitikai okokból az MVSZ –OTT nemzeti konzultációjával sem azonosulhat.

 

Ilyen körülmények között indult útjára 2016-ban Ablonczy Balázs vezetésével MTA-program keretében a Trianon 100 MTA_Lendület kutatócsoport évi 30 millió forintos pályázati kerettel.

Az elmondottak miatt nyilván senki sem számíthatott a két - elvben rokon - célkitűzés összekapcsolódására, de arra talán igen, hogy az eddigi egymás melletti elbeszélés állapota 2020-ig mindenképpen fennmarad.

 

Nem így történt. Ablonczy Balázs  a valaszonline.hu oldalán, János bácsi a csatába’ c. agymenésében minősíthetetlen stílusban és pökhendiséggel  nekitámadt Drábik Jánosnak. Nem, nemcsak a könyvnek. Az embernek. Hogyan történhetett? Hogyan engedheti ezt meg magának bárki is?

 

Ki is emberként Ablonczy Balázs?   

 

A mandiner.hu Stumpf András által jegyzet portréjából megtudjuk, hogy „Oli bácsi álnéven a polgári underground ideológusa volt”.

 

A Búcsú a Párizsi Magyar Intézettől című saját írásában pedig emígy mutatkozik meg:

“Nem tudom, ki hogy van vele, de én ölni tudnék, ha hülyékkel kell együtt dolgoznom. Nem a hülyével, mint olyannal van bajom, még csak nem is azzal, hogy hülyeséget, mond/csinál/tervez. Demokratikus tömegtársadalmaink sajnosszerencsére mindenkinek adnak elegendő teret és levegőt. A baj az, hogy a hülye bezár a hülyeségébe, foglyul ejt a baromságaival és magával ránt a torz kis világába. Foglalkozni kell vele, időt kell rá fordítani.”

 

Szinte látjuk, amint végigdől az önimádat büszke heverőjén és sziporkáit szórva mondja a tutit. És így írja alá: „Stux, a veszedelmes, aki vagyok.”

 

Igen. Ez már a János bácsi a csatába’ írója. Ma is, Trianon-ügyben is underground közönségének játszik. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a könyv valós tartalmaival érdemben foglalkozzon. Hogy érvei, történetei igazak-e, hogy hivatkozásai hitelesek-e, kit érdekel? Ő inkább a könyv témájával gyakran kapcsolatba sem hozható szellemességekkel igyekszik magát tudósi ítélkező pózban láttatni.

 

Rosszallása lényegét így fogalmazza meg: „Drábik központi tézise viszonylag egyszerű: a világot egy szabadkőműves–zsidó–bilderbergiánus háttérhatalom irányítja, és működésére nagyjából minden visszavezethető az elmúlt kétszáz évben, a magyarságot ért tragédiák meg különösen.”

Ezt, mint a bevezetőben mondtam, lehet szeretni vagy nem szeretni. De legalább az esetek egyikének-másikának megvizsgálása nélkül „ítélkezése” hiteltelen.

 

Ablonczy-Stux, ez a veszedelmes, odáig megy, hogy Drábik öltözetét, szerinte divatjamúlt nyakkendőtűjét, beszédstílusát teszi szóvá „tudósi alázattal”.

 

Ezen felül laza kézzel összedobál még a 400 oldalas könyvből tucatnyi, nem a lényeget érintő lektorálási hibát (amit Drábik János nyilván köszönettel vesz a közelesen megjelenő második kiadáshoz – mert a könyv egy hónap alatt egy szálig elfogyott!!). Ezek jó része is figyelmetlenségen alapuló vagy szándékos félreértelmezés. De hogy ne kövessem én is Ablonczy-Stux eljárását, lássunk felületességeiből egy-két szemléletes példát.

 

Kifogásolja például, hogy „Drábik szerint húzható egy Déva-Székelyudvarhely-Fogaras-Nagyszeben vonal” s ironikusan hozzáteszi: „– mondjuk húzni lehet ilyet, de egyenes nem lesz, az biztos.”

Most mondjuk egy tudományos főmunkatársnak, hogy a vonal vonal, az egyenes meg egyenes. Persze, lehetett volna a térbeliség rendjében sorolni a helyneveket: Déva-Nagyszeben-Fogaras-Székelyudvarhely. A jobbak kedvéért.

 

Azt is szóváteszi, hogy „Dél-Magyarországtól nem a Vajdaságot csatolták el 1920-ban Magyarországtól (112.)” (a bicsakló mondat Ablonczy-Stux sajátja!)

 

Vajon tényleg a Vajdaság elcsatolásáról ír Drábik? Nem! Ő ezt írja: „… nagy létszámú magyar tömbök kerültek idegen fennhatóság alá. Ráadásul közvetlenül a trianoni határ mentén, a Partiumban, a Kárpátalján, a Felvidéken és a Vajdaság Tisza menti területein.”

 

Szóval a Vajdaság Tisza menti területeinek magyar tömbjéről van szó.

 

Ami pedig a lábjegyzetek hiányának a megpendítését, majd a kifogás lekicsinylően „nagylelkű” elengedését illeti, mindössze azt kellett volna észrevennie, hogy Drábik nem tudományos, hanem ismeretterjesztő munkát tesz közzé!

 

Pitiáner kötözködés helyett elgondolkozhatott volna a bevezetőben felvetett gondon, a történészszakmának különösen a második világháború után bekövetkezett presztízs- és hitelvesztésén.

 

De ha Ablonczy-Stux, ez a veszedelmes odáig megy, hogy Drábik János öltözetét, szerinte divatjamúlt nyakkendőtűjét, beszédstílusát teszi szóvá, hadd idézzem fel én is egy emlékemet egy nemzetközi közszerepléséről.

 

Egy szép napon a gimnázium francia kéttannyelvű tagozatának – melynek vezetője voltam –hirdető tábláján meglepetve olvasom, hogy Budapesten a Francia Intézetben Ablonczy Balázs francia nyelvű előadást tart Magyarországon dolgozó franciáknak Miért beszélnek még mindig Trianonról a magyarok? címmel.

 

Az adott napon felutaztam Budapestre. Korán érkeztem. Az előadón kívül alig volt valaki a teremben. Bemutatkoztam, beszélgetni kezdtünk, s egy idő után megkérdezte:

 

- Miért jött fel Pestre, Tanár Úr? Semmi újat nem fog hallani. Ez nem az a fórum.

- Éppen ezért – válaszoltam. Az érdekel, mit mond ma egy kutató magyar történész nemzeti sorskérdésünkről franciául franciáknak.

Mint akit darázs csípett meg, felpattant, tett 1-2 ideges kört, majd visszaült.

- Hát jó. Majd meglátjuk.

 

Rövid csend után még megkérdeztem: 

 

- Miért nem hivatkozik egyetlen magyar történész sem - Fejtő Ferenc francia nyelvű munkáján kívül - Henri Pozzira?

 

Az iménti jelenet megismétlődik, majd ennyit mond:

 

- Henri Pozzi magyar ügynök volt. Ezt még részletesen meg fogom írni.

 

Sokan érkeztek. Zsúfolásig megtelt a terem. A bemutatkozás és köszöntés után az előadás egyik első mondata körülbelül ez volt (természetesen kifogástalan franciasággal):

 

- Valószínű, sokukat megszólították már azzal, hogy minden nyomorúságunknak maguk az okozói Trianonnal. Mit is tudhatnak mondani ilyen kínos helyzetben? Nos, én megmondom. Kérdezzenek vissza: Kis Trianon vagy Nagy Trianon? Meglátják, ettől zavarba jönnek, s a faggatás elmarad.

 

Egészen megdöbbentem. Egy 30 éves fiatalember azt tanácsolja, hogy szégyenítsék meg nemzettársait olyasmivel, amiért első helyen épp a magyar történésztársadalom a felelős!

(...)

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu