Miért utálják ezek a gyerekeket? A “családvédelmi akcióterv” és az ő ellenségei
Most, hogy az Országgyűlés megszavazta a “családvédelmi akciótervet” érdemes még egyszer végiggondolni, hogy miről is van szó valójában és mi ellen hadakozott az ellenzék. Az ember normális „élettere” a család, a szülei, nagyszülei, testvérei, unokatestvérei, nagynénikéi és nagybácsikái által alkotott közeg. Ezek valamelyikének, nem többségének vagy mindegyikének, hanem csak egyikének a hiánya még száz évvel ezelőtt is maga volt a tragédia.
Az ember minden életszakaszában természetesnek tekintette, hogy másokra, a rokonaira szorul és azok meg őrá. Az idősebb testvérek vigyáztak a fiatalabbra, minden gyerekre minden felnőtt, közösen gondozták az öregeket, mindenki az aktuális képességei szerint vett részt a család, a tágabb rokoni kapcsolatok működtetésében, szociális és gazdasági értelemben egyaránt. Nem minden család működött jól, de a család, a nagycsalád és a „klán”, a tágabb rokonok együttműködése egyidős fajunkkal és fennmaradásának egyik leglényegesebb eszköze.
Ma már a modern emberek többsége nemhogy nem él hagyományos családban, sőt nukleáris családban sem, hanem vagy egyedül él, vagy olyan „mozaikcsaládban”, amelyből épp a család legfontosabb tulajdonsága az állandóság és a vérrokonság hiányzik. Az úgynevezett „mamahotelben” élő fiatalok (?) sem élnek családban, hiszen valójában nem részei, működtetői, hanem csak haszonélvezői a szülő háztartásának.
Az individualizmus, az önmegvalósítás magától értetődő következménye a család megszűnése. Az anyagi jólét növekedése, mint szabadságillúzió és a marginalizált, könnyen mozdítható emberek előállításában érdekelt tőke (nyugaton) és állam (a kommunista keleten) az épített lakások méretezésétől kezdve a családellenes életformák propagálásáig mindent elkövetett, hogy a család megszűnjön. Ekkoriban még egyébként az ember kimeríthetetlen erőforrásnak tűnt, úgy látszott, hogy a következő nemzedékek maguktól megszületnek, ha van mit enni és nem hal ki háború vagy járvány következtében a népesség túl nagy része. Az volt az illúzió, hogy a jólét növeli a népszaporulatot és nem csökkenti.
Azonban a kapitalizmus a feudalizmusnál és a földművelésnél jobban kizsigereli az embereket, a látszat és a városiak hiedelmei ellenére a parasztok több szabadidővel és életörömre fordítható erőforrással rendelkeztek, mint a városiak. A gyerekre a falusiak az élet természetes részeként tekintettek, akik belenőnek egy alig változó életformába. A gyerekeket nem tervezték, hanem azok jöttek. A természetre bízták a dolgokat, annak minden egyéni következményével együtt. Tulajdonképpen észrevétlenül fordult át a dolog az elmúlt hetven évben, a gyermekvállalás, az élet természetes rendjéből és értelméből, a legfőbb örömök egyikének kategóriájából átkerült az áldozatvállalás, majd a megúszható, sőt értelmetlen és szükségtelen önsanyargatások közé. A magányos, magukra hagyott vagy a saját „szabadságukba” belehődült nők pedig a családi erőforrások híján, illetve azok bizonytalansága miatt, ösztöneikkel ellentétesen ugyan, de már tömegesen le tudtak mondani az anyaságról.
A szélsőliberális kormányok pedig a költséges úri passziók közé sorolták a gyermekvállalást és a látszat ellenére magukra hagyták a modern életformába kényszerült embereket ezzel a problémával. A teljes és totális szabadság és a könnyű, de sikeres élet ígéretébe nem fér bele a két-három gyerek. Egyértelművé vált, hogy a húszas éveik közepén, tehát a normális időben gyermeket vállaló családok, a nők és a férfiak is azzal szembesülnek, hogy a családtalan életformát választó társaiknak látszólag sokkal könnyebb és szórakoztatóbb élet jut. A gazdasági, politikai válságok idején fiatal generációk pedig, különösen Közép-Európában, a nehézségek, bizonytalanságok miatt halasztották el a gyermekvállalást, sokszor végleg.
Az abortusz megítélésének változása, majd szélsőséges politikai programmá válása, ami a magzatokat gyakorlatilag problémaként definiálja, amelyek „megoldását” erkölcsi aspektusok nem befolyásolhatják, lehetővé tette, hogy egy gyermekellenes, egy gyermekesek-ellenes hangulat alakuljon ki. Ma a liberálisok között általános az a vélekedés és szóhasználat, hogy a gyermekesek „haszonélvezői” a jelenlegi kormányzatnak, a gyermekesek adókedvezményei egyenlőségellenesek, mert pénzt vesznek el azoktól a gyerekektől, akiknek a szülei nem fizetnek jövedelemadót. A baloldal eszelős középosztály-ellenességében és hazaellenességében már odáig megy, hogy többre becsüli és jobban támogatja a közterhekhez hozzá nem járuló deklasszáltak és az illegális migránsok gyermekeit, mint az átlagos magyar gyerekeket.
Egyszerre van itt jelen a totális individualizmus és mának élés illúziója, a hagyományok, a nemzet és a nemzeti kultúra elpusztításának vágya és az egyéni boldogtalanságból és sikertelenségből következő kontrollálhatatlan düh.
Ott tartunk, hogy a gyermek, a nagycsalád, a többgenerációs együttélés, a vérségi kötelékek megélése a „haladásellenesség” szimbólumává vált a baloldali liberális fejekben. A középosztálybeli fehér gyerekek ugyanis például környezetszennyezőbbek, mint a migránsgyerekek. És ez nem vicc, ez a megközelítés tényleg létezik.
Ezért van az, hogy a miniszterelnök által bejelentett családvédelmi akciótervet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja az ellenzék. Nyíltan nem merik megtámadni egyelőre az egymillió ember életminőségét kedvezően érintő csomagot, de éreztetik, hogy mit gondolnak róla. A HVG kilistázta azokat a fideszeseket, akik jól járhatnak a sokgyermekesek kedvezményeivel, az Index pedig „Rengeteg pénzt öntenek Orbánék a gyerekvállalókra” címválasztással adja tudtunkra, hogy ezt a pénzt jobban is fel lehetne használni szerinte, a drogosokra, a migránsokra, az LMBTQ+ közösség hatalmas problémáira, esetleg néhány kihaló állatfaj megmentésére.
A Fidesz megértette, hogy a lényegesen kisebb létszámú családok, amelyekben kevesebb felnőtt segítségére számíthatnak a szülők, a túl nagy, tehát fenntarthatatlan, illetve a túl kicsi, tehát több generációs együttélésre nem használható ingatlanok csapdájában vergődve, egyszerűen az elérhető életformákban nem képesek több gyermeket vállalni. Nem várható el az átlagos anyagi helyzetű emberektől, hogy úgy vállaljanak gyermeket, hogy közben nem csak az életszínvonaluk, hanem az általános életlehetőségeik is csökkennek.
Újra fel kell fedezni a vidéki életben rejlő csodás lehetőségeket, a vegyes, a falusi lakás, városi munka és iskola kettősségében rejlő lehetőségeket, akár úgy is, hogy a magyar hagyományoknak megfelelően a nagyvárosaink környéke és a kisvárosaink életforma és megélhetés szempontjából is „mezővárosként” funkcionálnak. Tovább kell ösztönözni a nagyszülők visszakerülését a gyermekeik és az unokáik életébe, lehetővé kellett tenni, hogy a különböző életszakaszokból következő lehetőségek és kötelességek anyagi fedezete meglegyen, ha azok alapvető társadalmi érdekeket szolgálnak. Mindenki számára világossá kell tenni, hogy itt minden a gyerekekért, a lányokért és a fiúkért, a gyerekes családokért, az anyákért és az apákért, a nagymamákért és a nagypapákért van. Ezek a minőségeink a legfontosabbak, az egyedül fontosak. A követeléskezelők, a marketing menedzserek, az emberi jogi ügyvédek, a modern művészek, a bankárok, az Instagram és Facebook sztárok, és minden apró kis önmegvalósításunk lényegtelenek.
A kormány ez utóbbiakat magára hagyta, nagyon helyesen mindenkit előbbi minőségeiben igyekszik segíteni és támogatni. Aki az előző világban nem létezik és nem is akar létezni, nyilván nagyon sajnálja és rettentően dühös miatta, hogy mostantól mások a prioritások. A gyermekvállalás és gyermekeink értelmes és boldog emberré nevelése a legfontosabb kötelességünk. Mert vannak kötelességeink. Sőt, az embert nemcsak a szabadság teszi boldoggá, hanem sokkal inkább a természetes kötelességeinek teljesítése. Kötelességek nélkül nincs szabadság sem.
(...)
