Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Verzár Éva: Úz völgye… Mesél a múlt – Jókai Anna ajánlólevelével

Mire megvirrad c. kötetemet 2008-ban Jókai Anna ajánlásával mutatta be a Hét Krajcár Kiadó, illetőleg Varga Domokos György, az Írószövetség Székházában. A kötet egyik elbeszélése édesanyám testvérének története. Nagybátyám az Úz völgyében mint magyar levente katona esett fogságba, és töltött kegyetlen éveket orosz fogságban, a fagyos Szibériában. Soha nem szabadult e napok, évek emlékétől, sorban hívta a televíziók szerkesztőit, de senki nem állt szóba vele. Csak annyit akart, hogy végre elmesélhesse, mi is történt velük a völgyben, majd a rabság éveiben.

     A lenti történet igaz, mellettem ült, amikor mesélt, és bizony kék szemében sokszor összegyűlt a könny. Két éve ment el, s most úgy érzem, dolgom, hogy minél több emberhez jusson el az üzenete...

 

***

 

Mesél a múlt

 

 

Az ég összeér a földdel, a sóhaj sem talál rést, hogy áthatoljon rajta s üzenetét vigye a szögesdrótok mögött raboskodóknak. Pista súlya alatt megreccsen a durva fekhely, csak ki kellene mennie s innia a tábor közepén levő ciszternából, harmadnapra halott lenne, nem kellene vágyakoznia elveszett szabadsága után, a semmi közepén. Neki is rohanhatna a kerítésnek, nyomban holtan esne össze a benne levő magasfeszültségű áramtól, azt a három napot sem szenvedné, vércseppjei a dróton túl, a fehér havon már szabadon vöröslenének, ama vörös csillag oltalma alatt. Hányszor nekiindult már! Csak az emlékei! Csak azok vennék már tudomásul, hogy ő rab, ne száguldoznának keresztül-kasul a fejében! Éppen a friss kalács illatát érzi. Anyja sütötte, a nyakába kötözte egy madzaggal, hogy ne mondja mindig:

     – Kevés, még kérek szépen.

     A szomszédot látja, aki nem restelli a gyerektől kérni:

     – Pistike, de szép nagy kalácsod van! Adsz belőle egy darabot?

     – Haggya el, mert kicsi van! – feleli, s az utolsó morzsáig bekebelezi.

     Aztán legénykora jut eszébe, az utolsó nagy lecke, amelyet apjától kapott. A kocsma előtt gyűltek össze, olyan korabeli legényekkel, mint minden este. Pereg előtte a film:

     – Mennyünk Kovácsékhoz a kertbe körtét lopni! – született meg az ötlet, egyik legényember fejében.

     – Mennyetek, nekem osztán nem kell, ha kellene, pont olyan van az udvarunkban.

     – Jó barát vagy te, Pisti, mondhatom, kihúzod magad minden jóból. Vagy tán félsz?

     – Hű a kutyafáját, nekem ne mondja senki, hogy félek! Mennyünk! – Kovácsné kertje nem volt messze a kocsmától, kerítése alacsony, könnyen átszökhettek rajta mind a négyen, s mán fenn is voltak a fa tetején. Semmi baj nem történik, ha a kutya nem kezd el eszeveszettül ugatni. Csitítgatni kellett, de hiába. Az a fekete korcs csak még dühösebb lett! Addig vicsorgott az éjszakába, hogy felkeltette a gazdáját, s már hallották is a kiskaput nyikorogni. Kovácsné testes alakja gurult egyenest oda, a körtefa alá.  A jöttét a földön levők nem várták be, mint a szél, úgy iszkoltak ki a kertből. Csak ő lógott fenn az ágon, bizony nem sokáig, ijedtébe úgy ugrott le a fáról s esett talpra, mint a macska, akit kutya üldöz. Elkésett. A boszorka – hiába a hatalmas bibircsók az orrán, pont a szeme előtt – felismerte.

     Másnap egész nap nem történt semmi, pedig azt gondolta, hogy a hajnalt nem kukorékolja el a kakas, Kovácsné máris náluk lesz. Dolgozott egész álló nap, közben arra gondolt, mégiscsak rendes a vénasszony, hogy nem árulta el. De mekkorát csalódott! Este, vacsora végeztével, apja nem engedte felállni az asztal mellől, elővette rendesen: 

     – Na fiam mesélj, hol vótál az este?

     – Hol lettem vóna, édesapám, hát a kocsma előtt beszélgettünk, osztán hazajöttem.

     – Ennyi vót csak?

     – Ennyi.

     – Akkor gyere ki! – Ki is mentek. Pont a kút melletti körtefa alá hívta az apja. – Ez milyen fa, fiam?

     – Körtefa, édesapám.

     – Kovácsnétól es ilyen körtét loptatok? – Látta, hogy nincs mit tenni, édesapjának nem szabadott kétszer hazudni. Igaz, erős, kemény legény volt, apja elveszett mellette, de azért még a pofont ő adagolja, legalábbis addig, míg ki nem szolgálja a katonaságot. Igazat kellett mondani.

     – Ilyent, édesapám. – Erre apja jól megrázta a fát, elővett egy láncot, és odakötözte őt, mint egy kutyát, a fa derekához. Köszönés nélkül ment be, már az fájt. Látta kialudni a villanyt, tudta, hogy édesanyja is nyeli csendben a könnyeit. Ő meg lakmározhatta a körtét a lánc végén, egész éjszaka. Reggel apja kiment hozzá, mintha mi sem történt volna, s megkérdezte:

     – Na, fiam, ettél-e körtét?

     – Ettem, apám.

     – Mész-e még lopni?

     – Soha a büdös életbe, édesapám! – Ennyi elég is volt, nem kellett esküdöznie égre-földre, apja elengedte a láncról.

 

Teljesen elgémberedett a teste, fordul egyet, hátha nem szökik ki a meleg a rongyos ruha alól. S amikor elhelyezkedik, valóban érzi, hogy ki lehet bírni, hisz vele vannak a hegyei, az őszutó, amikor elindult erre az útra.

     Előtte áll a fiatal levente katona, aki maga volna, az Úz völgyében, miután megkapta a behívót, s elkezdte a katonai szolgálatot. Táborhelye a biztosnak hitt erdő mélye 1943 őszén, a 17/1–es alakulat, csupa tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalemberből álló hadosztály.

     A Nap bepislákolt a fák közé, melegítette őket a völgyben, ahol azon a napon csak tébláboltak.  Nyugalomban és biztonságban hitték magukat. Csak egyetlen utat hagytak szabadon, ahol embereik jártak ki-be. Elfogásuk napja előtt német tisztek mentek a táborba. Térképeiket kérték, a parancsnokok ki is adták nekik. Rosszul tették, de honnan tudhatták volna, hogy nem németek, hanem álcázott orosz kémek, s cselt készítenek elő? Meg is lett az „eredménye”...

     Másnap, úgy déltájt, lövöldözést hallottak. A tisztek nem tudták mire vélni a dolgot, egy kerékpáros hírvivőt küldtek ki a negyedik századhoz. Nem érkezett vissza.  Majd utána küldtek egy lovas hírvivőt, de annak is csak a lova jött meg, véresen. Ekkor már látták, hogy ennek fele sem tréfa, s azonnal riadót fúvattak. Azóta hallja a kürtök visszhangját, ott, a hegyek között. Az egész alakulat fejét vesztve rohangált ide-oda, senki nem számított támadásra. Derekukon csupasz derékszíj, fegyverük töltény nélkül. Nem volt kiút, a völgybe szorultak, védtelenül várták, hogy mi lesz. Amire észbe kaptak volna, már lőszert sem vételezhettek, felrobbant a raktár. S a fák közül előbukkant egy orosz tank. Hiába volt körbe aknázva az erdő, az egyetlen szabadon hagyott útvonalon jöttek, s csak úgy dőltek a völgybe az oroszok.

     Negyvennégyen estek fogságba. Mind székelyek.

     Az oroszok bár összegyűjtötték őket, azt ígérték nekik, hazamehetnek majd. Nem így történt, s erre csak akkor döbbent rá, amikor a vonat áthaladt a Prut folyón:

     – Isten veled, szép szülőhazám! – mondta társainak, mint aki tudja, megpecsételődött a sorsa. Rab lett. Misuvolocsukon, Szibériától hatvan kilométerre, síkvidéken.

     Unott hang kiált emlékeibe, az ágyak reccsennek... Megérkezett a koszt. Nem kellene felkelni. Minek? Amit kapnak, úgyis csak annyira elég, hogy még éhesebbek legyenek. A lötty, kávé lenne vagy leves. A kenyér, az a darabka, elvész a markában. Azért feltápászkodik, térdére veszi az ételt, és lassan, hogy tovább tartson, szürcsöli, csócsálja. A többiek is ugyanígy tesznek, de már azok a rabok is így tettek, akiket itt talált. Sok mindent nem értett eleinte. Nem tudta elképzelni, hogy az „épület” miért van a földbe építve. Most már tudja: így melegebb a barakk, legalábbis az a nagy vaskályha valamennyire kimelegíti. Szerencsére fa, az van bőven, ma is kinn voltak az erdőben, holnap is mennek, azt szabad, s őket, székelyeket még az őr sem kísérgeti, mint a románokat.

Várja a holnapot. Ma egy helyi emberrel beszélt. Sejtette, hogy amaz érti a nyelvét, hisz’ tudta, hogy az első világháborúból sok magyar maradt itt, a tábortól nem messze fekvő faluban. Fáért voltak kinn, vagy öten. Egy vadőr mászkált körülöttük.

     – Ez érti, mit mondunk.

     – Bolond vagy, Pista, honnan értené?

     – Mert látom. No, figyeljetek csak! – Odament az idegenhez, magyarul dohányt kért. Az ember elővette mahorkás zacskóját, lehasított egy darab újságpapírt, a kettőt egyszerre nyújtotta, hogy vegyen, majd ő sodorja, nyálazza meg és ragasztja le. Erre, szintén magyarul, gyufát kért. Adott.

Meggyújtotta a cigarettát, erősen megszívta, úgy kérdezte tőle:

     – Ha érti, mit kérek, miért nem válaszol magyarul?

     Végre megszólalt. – Kik vagytok?  Honnan jöttetek?

     – Erdélyiek vagyunk.

     – Melyik vidékről?

     – Háromszékről.

– Akkor tudjátok, merre van Árkos, ugye?

     – Sokat jártunk oda, ott gyakorlatoztunk. Itt is van egy árkosi ember, Sándor Pista a neve. – A vadőr, amikor meghallotta a nevet, majdnem összeesett. Elfehéredett, s úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Kis idő múlva arra kérte, hogy a következő alkalommal hozzák magukkal azt az árkosi embert. Aki alighanem az ő öcsse. Aztán elmesélte, hogy sajnos ő itt rekedt, sehogy sem tudott hazamenni. Otthon úgy gondolják, hogy meghalt. Üzenetet küldött valakitől egyszer, hogy él, de erősen gyanítja, a hírvivő sem ért haza.

     Elfogyott a vacsora, fekhet vissza, mást úgysem tehet. Még végignéz a soron, hosszan elnyúló gerendaágyakon. Már nem lesi, kinek sárgult be az arca. Reggelre úgyis megtudja, ha valaki meghalt. Vackában a háncsot maga alá gyúrja, ruhájával takarja ott, ahol leginkább érezi a hideget. Befordul, s a felismeréstől, hogy ennyire elfásult, elmond egy imát. Inkább búcsúzna? Gondolatai ismét átveszik a hatalmat teste felett. Árkosban jár. Maga előtt látja a házak sorát, az udvarokat, csűröket. Lehet, elment amellett, ahol a Sándor család lakott.

     Sándor Pista, látta valaki, épp ma ivott a csapból.  Legfeljebb három napja ha van még hátra, ki kell vigyék, míg járásnyi erő van benne..

     Reggelre fagyos őrként gubbasztott a kályha. A koromlé csöppenés közben a kályhacsőre fagyott.  Az emberek a hangos ébresztésre alig-alig akaróztak kikelni ágyaikból. Dermesztő volt hideg. Az őrnek is piroslott az orra, s intett, hogy menjenek fáért. Pista a bajtársát, Sándor Pistit szólította:

     – Gyere koma, itt megfagysz!

     – Hagyj, legalább nem szenvedek.

     – Jönnöd kell, te vagy a soros – parancsoltak reá, s az nem ellenkezett, pedig már alig állt a lábán. Az erdőben csend volt, csak lábuk alatt recsegett a jeges hó, száraz ágak roppantak, s reménykedtek, hogy valamelyik fa mögül előáll a vadőr, mert következő alkalom már nem lesz. A halom fa már egyben volt, amikor előbukkant a vadőr. Lecövekelt egy terebélyes fa mellett, onnan fürkészte őket. Előrébb tolták gyengélkedő társukat:

     – Menj, a bátyád... – Csak bámult, mint aki nem jól hal. Vagy mint aki felméri, maradt-e még hozzá ereje. Lépett előre egyet, aztán még egyet. Már csuklott volna össze, amikor a testvére a hóna alá kapott, átölelte, magához szorította, s tartotta volna talán örökidőkig. Sokat nem beszélgettek. A vadőr elkísérte őket majdnem a barakkokig. Akkor látta utoljára öcsét: másnap reggel rettenetesen szenvedett, s bár látszott rajta, hogy nagyon küzd, élni akar, már késő volt, nem segíthetett rajta senki és semmi. Este vitték ki a hóra, holtan.

 

Sötét fellegek fekszik meg a hegyek ormait, nem látni messze, s ha csontjai nem csalnak, reggelre fehér takaró temeti maga alá az egész vidéket. Csak a házak kéményei pipázgatnak bölcsen. Ők, akik átvészeltek, egy helyben állva, mindent, amit a történelem hozott s vitt magával az elmúlt nyolcvan év alatt.

     Pista bácsi alatt megreccsen az öreg ágy száraz fája. Aludni kellene, későre jár. Felhúzza lábát a meleg takaró alá, feje alatt még magas a vánkos, éjfél is lesz majd, mire kiveszi a kispárnát és álomba merül. A Hold útját bámulja a sötét égen, a kályha halkan duruzsol.

     Szinte mindent átélt, amit emberfia átélhet, csoda, hogy kibírta.  A fogságból egy szász raborvos jóvoltából került haza. El is vitte annak levelét, hogy megtudja családja: életben van.  Szerelme is megvárta, együtt élték le a szabadulást követő éveket. Megtalálta a háborúban elveszettnek hitt lányát is, a határon túl, Magyarországon. Hogyan juthatott oda, ez még ma is rejtély előtte. Talán ellopták, talán a szerelme nem vállalta fel akkor, hogy lányanyaként gyermeket neveljen. Aztán ismét elvesztette, ma valahol Kanadában él, s alighanem elfelejtette apját. Vagy az a százötven dollár az oka, amit küldött? Ami miatt hónapokig járt be a titkosszolgálat irodáiba? A sok-sok kihallgatást megunva, kinyögte, kitől érkezett az a pénz. Azóta nem hallott hírt leánya felől. Pedig, azt mondják, már nincsenek határok.

     Az ágy reccsen, a tűz dorombol, az emlékek aludni térnek, s reggelre fehér hó alatt minden szemét, csak a sóhajok nem találnak rést, hogy elmondhassák: egyedül maradt.

 

***

 

Jókai Anna ajánlása

 

– levél Verzár Évának – 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu