A woke felemelkedése: így tört át a progresszió újabb hulláma
„Woke” – vagyis „felébredt”. Így nevezik a progresszió újabb hullámát, annak híveit és harcosait. Talán már önnek is feltűnt, hogy alig pár év alatt hogyan alakult át a mainstream balos/liberális média szóhasználata és az általa futtatott ügyek tematikája. De miért és hogyan indult el a woke mozgalom, és hol tart most? Körképünk!
A nyugati nagyvállalatok jól felfogott érdekükből eljegyezték magát a progresszió legszélsőségesebb jelenségeivel – állapítottuk meg nemrég megjelent cikkünkben, bemutatva az identitáspolitikai szólamokat magáévá tevő woke kapitalizmus létrejöttének körülményeit.
De pontosan mikor lett woke-ká az amerikai baloldal? Hiszen alig tíz éve még vezető demokrata politikusok – így például Hillary Clinton és Barack Obama – a melegházasság ellen foglaltak állást. Az 1992-es elnökválasztási kampány során Clintonék azt hánytorgatták fel a republikánusoknak, hogy nem védik meg a határokat és bűnöző illegális bevándorlók özönlenek be az országba. 1994-ben pedig a demokrata kormányzat kezdeményezésére fogadta el a Kongresszus a „három csapásról” szóló, igencsak keményvonalas törvényt.
„The Great Awokening” – az amerikai médiában így hivatkoznak arra a folyamatra, amelynek során fehér demokraták tömegei „nyitják ki a szemüket”, értsd: tudatosítják magukban a tényt, hogy a kirekesztés és elnyomás szelleme továbbra is ott kísért az amerikai társadalom mélyrétegeiben, ezek kiirtásához pedig radikális lépésekre van szükség. A kifejezés az amerikai gyarmatokon, majd az Egyesült Államokon az évszázadok során többször végigsöprő vallási (protestáns, evangéliumi) megújhodási hullámra, a Great Awakeningre (Nagy ébredés) játszik rá – és a woke baloldal fanatizmusát tekintve meglehetősen találó a párhuzam.
Hogy mikor vette kezdetét a Great Awokening? Különböző feltételezések léteznek ezt illetően, az viszont bizonyos, hogy nem Donald Trump hatalomra kerülése és azt kísérő pszichózis váltotta ki – a trumpizmus sokkal inkább reakció volt a jelenségre, mint annak katalizátora.
A feketéknél is feketébbek
Steve Sailer jobboldali újságíró és a baloldali Vox szerzője, Matthew Yglesias egyaránt úgy látja, hogy 2012 körül kezdett el kibontakozni a dolog. 2012. február 26-án a floridai Sanfordban (az egyébként kevert rasszú) George Zimmerman polgárőr lelőtte a Trayvon Martin névre hallgató színesbőrű kamaszt, a teljesen máig nem tisztázott halálesetet az Amerikában tomboló rasszista erőszak példájaként tálalta a baloldali média. Zimmerman önvédelemre hivatkozott, a bírósági eljárás végén felmentették, ami tovább szította az indulatokat. Obama elnök az ügyre reflektálva tette azt az elhíresült kijelentését, hogy ha lenne egy fia, úgy nézne ki, mint Trayvon.
2014-ben aztán a missouri Fergusonban egy Michael Brown nevű fekete fiatalembert lőtt leegy rendőr, állítása szerint önvédelemből – amit a tanúvallomások és a bizonyítékok is alátámasztani látszanak, ahogy azt is csupán a népi képzelet költötte hozzá az esethez, hogy Brown feltartott kézzel kérlelte volna a rendőrt, hogy ne lője le. Bárhogy is legyen, Fergusonban lázadás tört ki, a „Hands Up, Don’t Shoot” pedig a feketéket érő rendőri brutalitás ellen harcoló Black Lives Matter-mozgalom egyik jelszava lett – az egyre kiterjedtebb és hangosabb (és a közösségi platformok által csak tovább hangosított) tüntetéssorozat
jócskán megváltoztatta azt, ahogyan a fehér demokraták Amerika faji valóságáról gondolkodnak.
(...)
2014 környékén hirtelen megsokszorozódott azoknak a NYT-cikkeknek az aránya, amelyek ezeket a szavakat tartalmazzák.
Vegyük például a „rasszizmus/rasszista/faji” kifejezéseket: manapság naponta átlagosan 15-30 olyan cikket közöl a NYT, amelyekben megtalálható ezen szavak valamelyike, a nyolcvanas években naponta 2-4 ilyen cikk született – noha kevéssé valószínű, hogy ma nagyobb probléma volna a rasszizmus Amerikában, mint harminc éve. Logikus közbevetés volna persze, hogy az internetes kiadásnak köszönhetően megnőtt cikkszám is magyarázhatja ezt – Goldberg kutatásából azonban az is kiderül, hogy míg 2014-ig 0,5% körül volt ezen cikkek aránya az évi cikktermésben, mára ez az arány több mint 2%-ra emelkedett. Egy másik árulkodó adat: a lap 2012-ben 190 olyan cikket publikált, ami a feketék rabszolgaságára hivatkozott, tavaly ez a szám 805 volt.
Steve Sailer arra mutat rá, hogy míg a 1955-ben fajgyűlölők által meggyilkolt fekete tinédzser, Emmett Till neve 1980-ban nullaszor, 2004 és 2012 között átlagosan évente kilencszer, 2013 és 2016 között évente huszonnégyszer tűnt fel a NYT hasábjain, 2017-ben már 72-szer, 2018 derekán pedig 92-szer írtak róla a lap szerzői.
David Rozado létrehozott egy keresőmotort, aminek segítségével bárki rákereshet arra, egy bizonyos szó milyen gyakran bukkan fel az 1970 óta közölt NYT-cikkekben.
Látjuk tehát, miként készítette elő a média a Great Awokening eljövetelét.
Ahogyan Goldberg megállapítja: miközben a fehér liberálisok egyre több időt kezdtek eltölteni a közösségi oldalakon és a hírszájtokon, ezek „számos okból kifolyólag” egyre több faji elnyomással kapcsolatos cikket kezdtek közzétenni. A liberálisok mérhetetlen felháborodással reagáltak ezekre a történetekre, a híroldalak pedig kiszolgálják a morális borzalmakat ecsetelő cikkekre mutatkozó olvasói igényt. Közvetlen kapcsolat áll fenn aközött, hogy valaki milyen aktív a közösségi médiában, és hogy mennyire látja valósnak a kirekesztés problémáját – hangsúlyozza Goldberg.
Sailer a minap megjelent cikkében egy „összeesküvés-elméletet” is megfogalmaz a Great Awokeninggal kapcsolatban, amire azonban – mint leszögezi – nincsenek bizonyítékai. Szerinte a faji problémák és egyéb identitáspolitikai ügyek tudatosításával az elit 2011-ben kirobbant, a gazdasági egyenlőtlenség ellen küzdő Occupy Wall Street-mozgalom vitorlájából akarta kifogni a szelet.
A gazdagok felismerték, hogy a nem-gazdag fehérek jelentik számukra a legnagyobb veszélyt – azzal, hogy a médiában teret engedtek a kisebbségek sérelmeinek, sikeresen eltérítették a baloldalt a gazdasági igazságtalanságok boncolgatásától az interszekcionális nyomorúságverseny felé.
