Az Isten-kérdés
„Panta rhei” – „minden mozog” –, mondták a régi görög filozófusok, ami soha nem volt annyira érvényes, mint mai világunkra. Bő száz éve nemcsak minden mozog előre vagy hátra, lassan, vagy inkább gyorsan, hanem minden létező létesítmény alatt mozog a talaj, a föld, a fundamentum, s a felépítmények eresztékei is recsegnek-ropognak.
A földrengések korát éljük szó szerint is és átvitt értelemben is. Megdönthetetleneknek vélt birodalmak a szemünk láttára omlottak a porba; új társadalmi rendszerek formálódtak könnyben és vérben – és tűntek el a történelem süllyesztőjében embermilliók átkai közepette; világmegváltó új ideológiák, világszemléletek születtek, s erőltették minden eszközzel a föld népére egy boldogabb világot ígérve, amin – mint minden újdonságon – kapva kaptak az ezekre mindig kapható tömegek, hogy aztán becsapottan, kiábrándultan, keserűen vessék el, kétségbeesetten valami újabbat keresve. Az alapok megrendülése az Egyházat sem kímélte meg. Az északi félteke keleti felén, az Egyház történelmének eddig legnagyobb üldöztetését szenvedte el az ateista kommunizmus 70 éve alatt, míg nyugati felén az Egyházat a jóléti társadalom, a szkepticizmus és a kozmopolitizmus rombolta és mállasztja. Az egyháznak az egyéni, családi, közösségi és nemzeti életet egykor meghatározó teológiája mára vékony vallásos filozófiai véleménnyé silányult, amiből sem erkölcsöt, sem életelveket, sem életvitelt formáló és meghatározó erő már nem sugárzik, és nem hat.
Érzékeli az alapok megmozdulását az Egyház világszerte, és megkísérli megszilárdítani azokat. Vannak, akik a teológiai konzervativizmusban, mások annak további liberalizálásában vélik a megoldást. Ismét mások a liturgikus mozgalmakban látják a csodaszert: régi zsolozsmák recitálásával, vagy éppen modern zene bevezetésével; ismét mások szeretnék az Egyházat a szociális problémák megoldásának segédcsapatává tenni.
(...)
