Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Az identitáspolitika patológiája

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét.

 

(...)

Ezúttal ne menjünk bele akadémikus vitákba, csak vizsgáljuk meg azt, hogy e "tudományos elmélet" miképpen válik mindennapi valósággá azokban az országokban, melyekben politikai dimenziókba emelték, és ezáltal társadalmi szinten alkalmazták azt! Vegyünk néhány példát a 2010-es évek bőséges terméséből:

 

 2017-től a londoni metró utastájékoztatói többé nem kezdődhetnek úgy, hogy “Ladies and gentlemen!”, mivel ez a megszólítás a "tegnap mára már meghaladott világát idézi" (copyright Sadiq Khan, London polgármestere), hiszen "kirekesztő, elavult és sértő".

 

2011 januárjában az amerikai külügyminisztérium bejelentette, hogy az útleveleken lecserélik az "édesanya" és "édesapa" kifejezéseket, helyettük semlegesnek minősített megjelölést kell majd használni, tehát az "egyes és kettes számú szülő" fog szerepelni a hivatalos dokumentumokban.
A svéd evangélikus egyház 2017 novemberében olyan módon változtatta meg saját egyházi szabályzatát, hogy a továbbiakban ne lehessen hímnemű lényként utalni Istenre, sem személyes névmás használata által, sem úgy, hogy Atyának nevezik őt. Ennek nyomán például a "Mi Atyánk" is "Mi szülőnk"-re változik.

 

Jordan Petersont, a világhírű kanadai pszichológus professzort ki akarták rúgatni a hallgatói, mert nem volt hajlandó a maguk által választott identitásuk szerint megszólítani őket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha például egy John nevű férfi hallgató megkövetelte tőle, hogy "her majesty"-nek, azaz "őfelsége, a királynő"-nek szólítsa, tekintettel arra, hogy a John nevű fiatalember éppenséggel királynő identitással rendelkezett, akkor ő ezt elutasította.


Ezekben a történetekben az a közös, hogy hivatalos szervek (hatóságok, egyházak, oktatási intézmények) arra kötelezik a többségi társadalmat, hogy a nemi szerepeket a továbbiakban kizárólag a genderelmélet által meghonosított társadalmi nem fogalmán keresztül értelmezze, mégpedig azon törpe kisebbség kedvéért, akiknek a nemi identitása nem egyezik meg a biológiai nemükkel. Tehát ha a londoni metrón éppen 120 ladies és 113 gentlemen utazik, de utazik még 2 olyan személy is, akik nem tartják magukat egyiknek sem, akkor az ő kedvükért nem fogják bemondani, hogy "hölgyeim és uraim", nehogy traumatizálódjanak utazás közben. Az útlevelekben pedig, ugyanilyen alapon, azok kedvéért cserélik ki az "apa" és "anya" szavakat egyes és kettes számú szülőre, akik egyszerre rendelkeznek édesanya identitással, valamint férfi nemi szervekkel, esetleg fordítva.

 

Aki pedig ezzel nem kíván egyetérteni, vagy éppen abszurdnak tartja, azt intoleránsnak, kirekesztőnek, esetleg szexistának nevezik.

 

(...)

 

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére. Így jutottunk el odáig, hogy nem pusztán kívánatos és jó dolog másnak lenni, hanem hogy ciki, sőt, szigorúan tilos nem-másnak lenni.

 

Avagy miután a közintézmények főbejáratait (nagyon helyesen) akadálymentesítettük a mozgáskorlátozott embertársainkra való tekintettel, és a lépcsők mellé kerekesszékes közlekedésre alkalmas rámpákat építettünk, tényleg szükséges a lépcsőket ledózerolni? A kerekesszékes embertársaink valóban traumatizálódnak a lépcsők látványától, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy vannak, akiknek két egészséges lábuk van? Sőt, ha továbbvisszük a párhuzamot, akkor az identitáspolitika ideológiai harcosai szerint nem csak a posta, az okmányiroda és a városháza lépcsőit kell ledózerolni, hanem a Nemzeti Múzeum, az Akropolisz, a Szent Péter-bazilika lépcsőit is, de még a Genezis könyvében szereplő Jákób lajtorjáját is át kell nevezni, hogy az ősi szöveg ne legyen kirekesztő.

 

A progresszív identitáspolitika ugyanis pontosan úgy viselkedik, ahogy minden totalitárius rendszer tette ezt a múltban: nem pusztán a jelent akarja uralni és a jövőt meghatározni, de a múltat is a maga képére akarja formálni. Ha lehet, a múltat retusálni kell, átírni, betiltani, de a legjobb végképp eltörölni.

 

(...)

 

Amikor muszlim országokban turnézom, nem sérti az érzékenységemet az, hogy ott muszlim mecsetek, szokások és jelképek vannak előtérben, sőt, gyönyörködöm azok szépségében, miközben megtartom és egy pillanatig sem érzem fenyegetve a saját keresztény értékrendemet. Ez így van rendjén!

 

A “safe space” mérhetetlen infantilitása

 

Éppen az imént emlegetett Jordan Peterson fejtette ki, hogy az identitás nem pusztán az ember szubjektív érzékelésétől függ. Illetve 2 és 4 éves korunk közt még valamennyire természetesnek mondható, hogy elvárjuk a környezetünktől, hogy úgy tekintsen ránk, aminek önmagunkat gondoljuk: királynak, Ronaldónak, dinoszaurusznak, Singer varrógépnek, tarajos sünnek vagy Winnetounak. A személyiség egészséges fejlődésének egyik legfontosabb és legérzékenyebb processzusa éppen abban áll, ahogy a magunkról alkotott képünk organikus kölcsönhatásba lép azokkal a visszajelzésekkel, melyeket a környezetünk ad számunkra. Ennek belátásához bőven elegendő a józan paraszti ész, hiszen hiába érzem magam Ronaldónak, ha a grundon állandóan a kapuba állítanak a srácok, Alain Delonnak, ha egy kislány sem jön el velem randira, Albert Einsteinnek, ha minden dolgozatom kettes. Ha a visszajelzéseket nem vesszük figyelembe, akkor elszakadunk a valóságtól, és egy beteges, rögeszmés, infantilis, nárcisztikus személyiség válhat belőlünk.

 

Képzeljük el, hogy én, aki egy általános iskolai harmadikos kisfiú vagyok, valóban elhiszem magamról, hogy én vagyok Alain Delon reinkarnációja, az iskola legmenőbb arca, akiért nemhogy az osztály legszebb leánykái, de még a nyolcadikos lányok is megőrülnek, és akkor még nem is beszéltünk Edit néniről, a csinos és fiatal tornatanárnőről. Ekkor – ahelyett, hogy kipróbálnám, vajon hogyan működik "terepen" ez az alsó tagozatos, hátulgombolós Alain Delonka – a diákönkormányzat hathatós segítségével elérem, hogy az egész iskola kötelező módon Delon úrnak szólítson, megtiltanám, hogy bárki kételkedni merészeljen alaindelonságomban, továbbá – nehogy megsérüljön érzékeny énképem – alapvető személyiségi jogként kötelezővé tenném, hogy velem randizzanak a legszebb lányok. Meg persze Edit néni.

 

(...)

 

Egy híres mondás szerint a sakk azért olyan zseniális, mert csak néhány szabályt kell betartani, és a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előttünk. Ám ha azt a néhány alapszabályt betiltjuk, akkor nem a valódi szabadság kapuja nyílik meg előttünk, hanem értelmetlenné válik az amúgy csodálatos játék.

 

Két mondatban összefoglalva: A szabadság egészséges mértéke odáig tart, hogy minden embertársamnak elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy vizslának érezze magát, és akként is éljen. De ha emiatt én köteles vagyok neki kutyaházat építeni, napi háromszor megsétáltatni és megetetni, az már nem szabadság, hanem erőszak és elmebaj.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu