Nekünk ilyen baloldal jutott
A leváltott rendszer ideológiája újratermelődik, és útjában áll mindennek, ami nemzeti.
Szépítgethetjük így, szépítgethetjük úgy, de már nem érdemes: a DK, az MSZP és a Momentum képviselőinek azon ádáz küzdelme, hogy a kormánypárti képviselők bizottsági alelnökké választását megakadályozza, színtiszta erkölcsi hazaárulás. Ezt azért merem ily magabiztossággal kijelenteni, mert amit nevezett személyek: Dobrev, Ujhelyi, Cseh, Donáth és társaik művelnek, azt rajtuk kívül nem csinálta és nem csinálja senki az Európai Unióban.
Ez felháborító és radikális felrúgása a demokratikus normáknak és a szokásjognak. Számomra most viszont az a fontos, hogy nem kis részben éppen a fent nevezett balliberális képviselőink saját honfitársaikkal szembeni fáradságos lobbizásának és nyomásgyakorlásának következményeként jutottak erre a döntésre. És ez az erkölcsi hazaárulás még a balliberális EP-frakció normaszegő magatartásán is túltesz.
Itt mondanám el az ide tartozó saját élményemet.
(...)
Ez volt 2012-ben. 2019-ben a helyzet még rosszabb az akkori állapotoknál is.
De az igazi kérdés mégis az: vajon mivel „érdemeltük ki”, mi magyarok, hogy az unió egészében szinte csak nekünk legyen erkölcsi értelemben hazaáruló ellenzékünk? Honnan, mitől ez a különlegesen pocsék állapot, amivel nap mint nap szembe kell néznünk, el kell viselnünk, el kell szenvednünk, miközben a nyugat- és közép-európai országoknak is van számtalan bajuk, különösen mostanában, de azért legalább egy nemzeti minimum és szolidaritás mégiscsak létezik a kormány és az ellenzék között nemzetközi politikai fellépéseik során.
Sajátos, talán senkiéhez sem hasonlító kínkeserves állapotainknak két történelmi oka van – mindkettő a XX. század terméke.
Az egyik az, hogy a XX. század első évtizedeiben a létrejövő polgári társadalom talapzatán a liberalizmus, liberális polgárság és értelmiség elutasító volt a magyar nemzeti hagyományokkal és tradíciókkal szemben, mert azokat elavultnak, visszahúzónak és atavisztikusnak tartotta. Az erős nemzeti tudatot, a népi gondolatot kártékonynak tartotta, s a polgári létmódot éppen ezzel szemben fogalmazta meg. Ez a szemléletmód jellemezte a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmust, a Magyarországon tevékeny szerepet játszó szabadkőműves társaságok elsöprő többségét, ez határozta meg a Károlyi-kormányt, s ez jellemezte a húszas-harmincas években a népi-urbánus vitában az urbánus, tehát polgári-liberális szerzőket. Vagyis Magyarországon a XX. században egyfajta nemzetietlen, kozmopolita-globalista liberalizmus honosodott meg.
A történelmi hagyomány szívósnak bizonyult: a kommunizmus ugyan elnyomta ezt a fajta liberalizmust – miként többek között a népi és nemzeti irányzatokat is –, ám a Kádár-korszak vége felé az úgynevezett demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ környékén ugyanez a kozmopolita, a nemzettudattal szemben álló liberalizmus erősödött meg és uralkodott el újra Magyarországon. A Szabad Demokraták Szövetsége kezdettől nemzetközi, globális hálózatokhoz kapcsolódott (lásd a Soros Györgyhöz fűződő, különösen érzékeny kötődésüket), s az onnan érkező irányvonalakat kívánta az országban érvényesíteni. Az SZDSZ 2010-ben kiesett ugyan a parlamentből, és 2014-ben meg is szűnt, de a szellemisége itt maradt közöttünk, s a Momentum nevű képződményben reinkarnálódott.
A folyamatosság adott: Magyar Bálint a mai napig harcol nemzetközi porondokon – többek között az unióban is! – az Orbán-kormány ellen, Cseh Katalin, Donáth Anna és a többiek pedig az Orbán-gyűlölő Guy Verhofstadttal, illetve a magyargyűlölő Dacian Ciolossal működnek együtt, azzal a céllal, hogy büntessék meg a Fideszt, az Orbán-kormányt – s ezen keresztül az összes magyar embert (utóbbit persze nem értik, és nem is akarják érteni).
A másik ok az, hogy a Marx és Lenin óta internacionalista, a világ nemzetközivé válásában hívő kommunistákat és szocialistákat az 1989–1990 közötti rendszerváltás nem söpörte el a demokrácia útjából. Amikor ma a magyar rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeljük, akkor nem hallgathatjuk el, s nem kenhetjük el a rendszerváltó elit felelősségét, amikor hagyták, hogy egyfajta politikai-ideológiai szemléletmód itt maradjon velünk, itt éljen továbbra is közöttünk és alakítsa a közéletet, s mint látjuk, a nemzetközi fellépéseinket is. A rendszer leváltása nem járt együtt a rendszert irányító személyek leváltásával, amiből egyszerű logikával következik, hogy a leváltott rendszer szemléletmódja újratermelődik, és útjába áll mindennek, ami nemzeti és demokratikus.
Vagyis: a magyar baloldal posztkommunista gyökérzetű, tehát nem nemzeti, hanem internacionalista baloldal. Következmény: Dobrev Klára, Ujhelyi István és hát persze mögöttük Ferenc testvér (hadd maradjak Fábry Sándor elnevezésénél…) nem értik, mi az a nemzettudat, arról sincs halvány sejtelmük sem, hogy mit jelent a honpolgári, hazafias összetartás, mit jelent az, hogy a nemzetközi fellépéseknél kutya kötelessége a liberális, a konzervatív vagy a szociáldemokrata politikusnak és pártnak egyaránt a honfitárssal szembeni minimális szolidaritás.
Európa legtöbb részén a baloldal és a liberális oldal – legalábbis még – nem megy szembe a nemzetével, annak ellenére sem, hogy sokszor már erősen globalista és kozmopolita nézeteket vallanak. A magyar bal- és liberális oldal viszont kéz a kézben járva, nagy lelkesedéssel, erős meggyőződéssel és hittel támad a saját nemzetére.
Hát ez jutott nekünk baloldalból. Ha a balliberális-globalista és a nemzeti tábor területileg jól elkülönülne Magyarországon, akkor a radikális, területi különválás nem is lenne olyan elképzelhetetlen opció. Ennek hiányában viszont, tetszik vagy nem tetszik, együtt maradunk, mi mást is tehetnénk? Viszont így folyamatosan forr a vérünk.
Hogy finoman fejezzem ki magam.
