Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Ezek őrültek vagy gazemberek? 1. rész

Ahogyan az előre jelzett jégkorszak sem köszöntött be, úgy a jövőben megsülni sem fogunk.

 

Ami a címet illeti, azt hiszem, mindkettő. Lássuk, miről van szó!

 

A HVG (na, ugye!) interjút közöl egy bizonyos Jorgen Randersszel, aki történetesen a klímastratégia professzora.

 

Itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, ízlelgessük ezt a titulust, ezt a tudományt: „a klímastratégia professzora”. Kimondhatjuk, manapság nincs ennél menőbb tudományág, nincs ennél jobban hasznosítható professzorság, ugyanis aki manapság erre adja a fejét, az nem csupán egy tudós – már ha az egyáltalán –, hanem napjaink legfontosabb, legfelkapottabb politikai divatjának kétségbevonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen aktora. Ma ugyanis minden elmeháborodott társadalommérnök, minden küldetéstudatos, önjelölt próféta, minden haladásmániás egyszersmind klímaszakértő is. Aki manapság egy kicsit is ad magára ezekben a körökben, az naponta minimum háromszor mond valami rettenetesen riasztót és sokkolót arról, hogy legkésőbb ötven év múlva vége az emberiségnek, ugyanis meg fogunk sülni.

Persze mindjárt felmerül a kérdés, mi van, ha mégis nekik van igazuk? Kétségtelen tény, még ez is lehetséges. Csak egy gondolkodó emberben némi kétséget ébreszt az a tény, hogy ötven évvel ezelőtt már láttuk ugyanezt, csak ellenkező előjellel, továbbá az, hogy állandóan kilóg a politika patás ördög lába ebből az irányított, jól jövedelmező rettegésből.

 

Minderről érdemes elolvasni Táborszki Bálint kiváló írását, címe: A klímakutatók jövendölései 1970-tól napjainkig (Libertarianizmus.hu., május 10.)

 

Lássuk ebből az írásból először a tudományos módszerről, módszertanról szóló részt:

„Itt a hipotézisalkotás és az előrejelzés kérdésével fogunk foglalkozni. Amikor egy kutató megalkot egy hipotézist, a logikai következtetés módszerével felvázolja azokat a jelenségeket, amelyeknek szükségszerűen következniük kell a hipotézisből. A történelemtudomány egyik leghíresebb példája erre az eljárásra Einstein relativitáselméletével kapcsolatos. Az általános relativitáselmélet alapjai című tanulmányában Einstein megfogalmazott három előrejelzést, amelyek, amennyiben igaznak bizonyulnak, empirikus bizonyítékot szolgáltatnak az általános relativitás hipotézisére. A három predikció közül a legfontosabb a Nap úgynevezett gravitációs lencsehatását írta le: a Nap felületét súroló fénysugárnak a newtoni gravitációra alapuló számítások kétszeresével, azaz körívszögenként 1,75 másodperccel kell elhajolnia. Arthur Eddington és csapata 1919. május 29-én fényképeket készített egy teljes napfogyatkozásról, és a felvételek megerősítették az einsteini előrejelzést, a tudományos világ és a nyilvánosság pedig akkor, és csak akkor üdvözölte világraszóló lelkesedéssel bizonyított igazságként Einstein relativitáselméletét.

 

Most, pontban húsz nappal Eddington expedíciójának századik évfordulója előtt, valami egészen más kép tárul elénk a nyilvánosság és a tudományos kutatás kapcsolatáról. Míg az emberek száz évvel ezelőtt megértették, hogy egy tudományos hipotézis – legyen annak belső logikája bármennyire ellentmondásmentes – nem egyenlő az igazsággal, manapság azt látjuk, hogy a sajtó és a nyilvánosság megdöbbentő része hajthatatlan igazságként kezeli magát a predikciót, és tudománytagadónak bélyegzi azokat, akik kétkednek.

Hogy ennek pontosan mi az oka, az megválaszolatlan kérdés marad; az én legrosszabb félelmeim azt mondják, hogy az ok a nyugati világ általános intelligenciaszintjének csökkenésében keresendő. Mindenesetre amikor a környezetről esik szó, a nyomát sem leljük az empirikusan bizonyított hipotézis és a hipotézisből következő előrejelzések közötti megkülönböztetés megértésének. Ha követjük a híreket, azt látjuk, hogy a tudósok, a különböző szervezetek, az újságírók, a publicisták, a véleményformálók és a politikusok jóslatokról beszélnek, és azok alapján sürgetik társadalmunk és gazdaságunk legradikálisabb átalakítását a mindenható állam irányítása alatt.”

 

Nos, ebben a mai, klímakatasztrófáról szóló médiaőrjöngésben és politikusi „hozzáértésben” felettébb nehéz lenne cáfolni fenti sorok igazságát. De a java még csak ezután következik, vagyis összefoglalása mindannak, ami ötven évvel ezelőtt zajlott. Íme:

 

„Paul R. Ehrlich, a népességtanulmányok professzora a Stanford Egyetem biológiatanszékén azokkal a sorokkal kezdte 1968-as The Population Bomb (A népességbomba) című kötetét: »A harc az egész emberiség etetéséért immár a végéhez ért. Az 1970-es években százmil­liók fognak éhen halni, akármilyen vészhelyzetprogramba kezdünk bele. Ezen a ponton semmi sem tudja megállítani a világszintű elhalálozási ráta jelentős növekedését.«”

 

Kicsit később, egy esszéjében így érvelt a szerző:

 

„Már megszületett a legtöbb ember, aki meg fog halni az emberi történelem leghatalmasabb kataklizmájában” és „valamikor a következő 15 évben el fog jönni a vég. És »a vég« alatt azt értem, hogy a bolygó teljesen képtelenné válik az emberiség eltartására.” Egy kritikára válaszként Ehrlich azt írta, „ha szerencsejátékos volnék, még pénzt is tennék arra, hogy Anglia nem fog többé létezni 2000-ben”.

(...)

Aztán egy rövid ideig a slágerlistára felkerült egy új dal, a savas eső. Erről ezt olvashatjuk Táborszkinál:

 

„A 1980-as években szárnyra kapott egy rövid életű katasztrófaelmélet a savas esők terjedéséről. Az újságíró Matt Ridley becsülendő őszinteséggel beszél a blogján arról, amikor ő maga is elhitte a savas esők narratíváját. A globális felmelegedés apropóján írja: »Egyszer már bejártuk ezt az utat. 1984-ben a savas esőzésről szólt a környezeti riogatás. Mint a The Economist tudományos újságírója, azt írtam: Az erdők katasztrofális arányban kezdenek pusztulni. Vitathatatlan, hogy immár az erdők 34 százaléka veszélyeztetett. A szakértők azt mondták nekem, hogy a teljes német tűlevelű növényzet el fog tűnni 1990-re, és a német Belügyminisztérium azt jósolta, hogy 2002-re minden erdő el fog tűnni. Francokat. A savas eső (bár egy valós jelenség) nem ölte meg az erdőket. Még csak meg sem károsította őket. A tudósok idővel elismerték, hogy az erdők kimagasló állapotban voltak Németországban, Skandináviában és Észak-Amerikában az 1980-as és 1990-es években, a savas esők ellenére. Hiszékeny idióta voltam, amiért nem vontam kérdőre azt, amivel azok etettek, akiknek önös érdekük a riogatás.«”

 

 

A második rész itt olvasható.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu