Ma a konzervatívok képviselik a klasszikus liberalizmust – Párkányi Eszter a Mandinernek
„Az eltérő történelmi és kulturális hagyományok is meghatározzák egy-egy nemzeti jogintézmény fejlődését, ebből adódóan pedig sokféle megoldás létezik párhuzamosan, amelyek nem szükségszerűen jobbak vagy rosszabbak egymásnál.” Párkányi Eszterrel, az Alapjogokért Központ elemzőjével beszélgettünk a hazai és nemzetközi szuverenitásvitákról, demokráciáról, jogállamiságról, valamint a konzervatívok és a liberálisok mai álláspontjairól.
– Létezik általános európai jogállamisági standard?
– A jogállamiság egy rendkívül tág, homályos, megfoghatatlan fogalom, legfeljebb annak kontúrjairól beszélhetünk: arról, hogy a közhatalom legitim módon, demokratikus felhatalmazás alapján, a jogszabályoknak alárendelve működjön. Ez Magyarországon és az Unió valamennyi tagállamában is így van: a hatalmi ágak elválasztása, a törvény és bíróság előtti egyenlőség, az élethez és emberi méltósághoz való jog természetesen mindenhol garantált. Ha azonban túlmegyünk ezen generális elveken és megvizsgáljuk gyakorlati megvalósulásukat, már nem lehet általános standardokról beszélni, alapvetően arról is vita van, mi bontható ki például az „emberi méltóság” fogalmából, egyáltalán, hol kezdődik az „ember” fogalma.
De mondok intézményi eltéréseket is: Finnországban például nincsen alkotmánybíróság – ahogy Hollandiában sem –, egy parlamenti bizottság gyakorolja annak jogait, Franciaországban az ügyészek munkáját közvetlenül az igazságügyminiszter irányítja, az Egyesült Királyságban pedig a választási rendszer a „győztes mindent visz” elvén alapul, tehát hiába van egy politikai erőnek átlagosan akár 20%-a, ha ez területileg kiegyenlített, nem tud nyerni egy választókerületet sem, így választói képviselő nélkül maradnak a Westminsterben. Akkor ezekben az országokban kevésbé érvényesülnek a jogállamiság alapjai? A helyzet nem olyan egyszerű, az eltérő hagyományok, kulturális behatások és az eltérő történelem is meghatározza egy-egy nemzeti jogintézmény fejlődését, ebből adódóan pedig sokféle megoldás létezik párhuzamosan, amelyek nem szükségszerűen jobbak vagy rosszabbak egymásnál. Az uniós szinten szavakban sokat hirdetett tolerancia éppen ott kezdődne, hogy Brüsszel elfogadja Európa sokszínű jogi hagyományát.
– Vannak-e olyan pontok, és mik azok a pontok, ahol a tagállamok fel vannak hatalmazva az uniós jog figyelmen kívül hagyására? Utóbbi esetek közé tartozik-e a közös menekültpolitika uniós forszírozása?
– Az uniós jogszabályokat két részre kell bontatni: vannak az alapszerződések, amelyeket mi is aláírtunk; illetve vannak a másodlagos jogszabályok – ilyenek például a rendeletek és az irányelvek –, amelyeknek létrehozatalában mi is részt vehetünk. A hatáskörök több csoportba oszthatóak: vannak kizárólagosan uniós hatáskörbe tartozó kérdések; vannak, amelyek tagállami hatáskörbe tartoznak; és végül vannak a megosztott hatáskörök, amiket a tagállamok és az EU közösen gyakorolnak – ilyenkor valamifajta mozgástér van a döntéshozatalban. A migrációval összefüggő jogalkotási terület elég speciális, hiszen formálisan ilyen nincs: van menekültpolitika, ahol több az uniós kompetencia; és van a bevándorláspolitika, ami lényegében továbbra is tagállami hatáskör. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy semmilyen uniós jogszabály nem csorbíthatja egy tagállam határvédelemhez fűződő jogát és nem változtathatja meg egy állam lakosságát – hiszen maguk az uniós szerződések mondják ki, hogy az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását és szuverenitását. A terület és a népesség felett gyakorolt főhatalom a szuverenitás alapja, és mivel szuverenitásunkat nem, csak az abból fakadó egyes hatásköröket gyakoroljuk a többi tagállammal együtt, uniós intézmények útján, így nyilvánvaló, hogy az Unió nem viselkedhet „kvázi szuverén” módjára. Másként fogalmazva: az EU nem rendelkezik szuverenitással, hanem a tagállamok „jóvoltából” létezik egyáltalán, tehát értelemszerűen nem hozhat olyan döntéseket, amelyek felülírják például a magyar alkotmányozó hatalmát.
– De mi a helyzet az Európai Bíróság tevékenységével?
– Az uniós szervek – különösen az Európai Unió Bírósága döntéseinek útján – folyamatosan próbálják kiterjeszteni hatásköreit a nemzeti szuverenitás rovására. Ennek egyik korai példája az uniós jog elsődlegességének kimondása, mely tétel sosem szerepelt az alapszerződésekben, hanem azt az EU Bírósága dolgozta ki a ’70-es évektől kezdődően. Erre is alapozva ma azt próbálják lépten-nyomon bebizonyítani, hogy a sokat hivatkozott II. cikkelyben foglalt „uniós értékek” annyira fontosak és kiemeltek, hogy azokon keresztül olyan területekre is kiterjeszthető az uniós hatáskörgyakorlás, melyeket a tagállamok ruháztak át az EU-ra.
Ezt természetesen így nem reklámozzák, hanem legtöbb esetben lopakodó jogalkotással, bírói „jogfejlesztéssel”, „szakmai” jogértelmezéssel egymást keresztbe hivatkozva érik el céljukat,
majd az így kialakított „unióbarát” joggyakorlatra hivatkozva történik a jogalkotás. Jean-Claude Juncker még az eurózóna elnökeként mondta azt, hogy az a szokás az Unióban, hogy ha kitalálnak valamit, megköröztetik a tervezetet, és ha senki sem tud rá mit mondani, mert nem értik, akkor haladnak tovább a folyamattal. Direkt arra törekednek tehát, hogy eurokrata nyelvezettel fogalmazzák meg javaslataikat, melyeket semlegesnek, neutrálisnak állítanak be; majd miután már az egész folyamat érthetetlen és követhetetlen, irányelvbe vagy rendeletbe öntik. De persze ide tartozik az is, amikor az uniós szervek átértelmezik az uniós vagy a nemzetközi jogot: jellemző, hogy pár hete a Bizottság egy, a bíróság elé vitt kötelezettségszegési eljárásban arra hivatkozik, hogy a magyar Alaptörvényben a menedékjoggal kapcsolatban elsődleges biztonságos ország elvét deklaráló rész egy olyan „újítás”, ami nem fér bele az uniós jogba. Csakhogy ez az elv már az 1951-es genfi egyezményben is megjelent, tehát semmiképp sem nevezhető valami légből kapott nonszensznek. A nonszensz éppen az, hogy a Bizottság egy tagállami alkotmányos passzust támadott meg Luxemburgban: ha ezen érvelést a bíróság elfogadja, teljesen felesleges lesz tagállami szuverenitásról beszélni, hiszen ilyen alapon bármilyen alkotmányos előírást felülbírálhatnának az EU-s szervek.
– Amit elmond, úgy hangzik, mintha az EU-s bürokraták is pontosan tudnák, hogy amit csinálnak, azon felháborodnak az európai lakosok.
– Szerintem itt is a régi kettős mérce érhető tetten: az a felfogás, hogy vannak a régi, alapító tagállamok, és vannak az „új” tagok, akik 2004-ben csatlakoztak; és még mindig azt gondolják a nagybetűs Nyugaton, hogy „itt vannak a keleti blokk friss demokráciái”, akik nem tudják, mit és hogyan kellene csinálni, nem értenek hozzá, és nincsenek is meg hozzá a „szakembereik”. Majd ők, Brüsszelből megtanítják mit, hogyan kell. Ezzel a felülről diktáló mentalitással kezelik az újnak nevezett tagállamokat. A demokrácia-deficit egy másik vetülete pedig az, hogy az említett „uniós értékekre” való hivatkozással igyekeznek letörni ugye a tagállami akaratot: ez viszont oda vezet el, hogy kialakul majd egy globális, de legalábbis uniós alkotmányjogi filmréteg, és a tagállami döntéshozatal akkor minősül legitimnek, ha ez utóbbinak megfelel – tekintet nélkül a választásokon megnyilvánuló népakaratra. A legitimitás forrása így nem a nép, hanem az „uniós standard” lesz. Én úgy hiszem egyébként, hogy a gazdasági együttműködés volt az a szint, amikor még valóban az alapításkori szándék szerint működött az Unió, illetve jogelődei.
(...)
– Mi lehet az oka a demokrácia és a liberalizmus konfliktusának – mennyire új jelenség ez és milyen következményei lehetnek az európai jobboldal számára?
A kérdés az, hogy mi a liberalizmus? Azok, akiket ma a posztmodernben liberálisnak nevezünk, voltaképpen kicsodák? Mert nincsen semmi közük az eredeti liberalizmushoz. Sőt, kissé szürreális is, de azt lehet mondani, hogy ma a konzervatívok képviselik a klasszikus liberalizmus eredeti értékeit. A konzervatív ma pusztán annyit kér, hogy hallgattassék meg a másik fél is – a kortárs liberalizmus mások érzékenységére és a politikai korrektségre hivatkozva viszont azt követeli, hogy „hallgattassék el a másik fél”. Egy kanadai felmérésben megkérdezték az emberektől: mit tennének, ha megtudnák, hogy a legjobb barátjuk a másik politikai oldalt támogatja. A konzervatívok azt felelték, hogy nem érdekli őket, a legjobb barátjukról van szó. A liberálisok azt felelték, hogy soha többé nem állnának szóba vele. Az észak-amerikai egyetemi kampuszokon szóló safe space- és trigger warning-őrület mind ennek a gyakorlati megnyilvánulása.
(...)
