Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Európa átalakul, értékei fakulóban – Berecz András a Mandinernek

„Most, hogy érzem az európaiság gyengülését, próbálok rendet vágni a fejemben, a szívemben. Ki vagyok, mi közöm ehhez? A kereszténység, magyarság, görög és latin műveltség vajon elég-e bennem? Nem szalasztottam-e el, amire apáink olyan büszkék voltak, az európai magyar öntudatot?” Berecz Andrással beszélgettünk és tűnődtünk mesékről és más történetekről, kultúráról és civilizációról, testről és lélekről, értékekről és azok fakulásáról. Nagyinterjúnk!

 

– Látom, agyonjegyzetelte és összefirkálta Shakespeare-t. Egy népmesemondó miért foglalkozik ennyit Shakespeare-rel?

 

– Amiért népdalénekesként mesemondással is foglalkozom. Szembejött, izgalomban tart. A Nemzeti Színház meghívott, vegyek részt a Csíksomlyói passióban, és így életemben először színházi előadás része lettem. Először húzódoztam, mert nem tudtam magam elképzelni színészként és komoly emberként sem. Vidnyánszky Attila azonban mindkét teher alól felmentett. Ezzel persze meg is lepett. Azt mondta, nem kell szerepet játszanom, nem kell szöveget tanulnom, magamat vihetem a színpadra. Mászkálhatok is – „vándor” leszek. Hozzak szép, régi egyházi énekeket a csíki, gyimesi, moldvai területekről, és meséljek, ahogy ízlik, a derűmet meg ne nyirbáljam. Mert én leszek az ellenpont. 

 

Ellenpont! Hopp, ez persze nagyon tetszett! Se akasztott ember, se ellenpont eddig nem voltam még. Új szaga volt az ügynek. Azt mondta, a közönséget folyamatosan nem lehet nyomás alatt tartani, jó ritmusban oldani kell, hadd lélegezzen fel, hadd mosolyogjon. Ilyenkor védtelen, s ilyenkor lehet elevenen találni. Szerinte rendes királygyilkosság a színpadon szószátyár, részeg kapuőr nélkül tiszta lehetetlenség. Shakespeare tudta, hogy mikor a színpadon okos ember okoskodik, az emberek elalusznak, esetleg dühbe gurulnak. Az alvó közönség igazi ellensége minden színpadi műnek, és minden művészet, amely altat, ellensége a közönségnek. Föl kell izgatni azt az áldott publikumot, hát arra vágyik! Ha elzsibbad, csukva a füle, oda a sok szép gondolat! A nehezen szerzett, és árván maradt igazságnak is vére hull! Felissza a deszka. Az okosság legcélravezetőbb hangneme a bolondosság. Erre Shakespeare – de tán minden valamire való színpadi ember – legalább kínjában rá kellett jöjjön. A londoni közönség például híres nagy alvó, nagy fecsegő és dióropogtató volt. Ez utóbbiak általában a földszinten álló kispénzűek voltak. A dióropogtatást mindig a tréfás, bolondos részeknél hagyták abba. Falstaff antihős monológjai például nevezetesen ilyen pillanatok voltak. Az se véletlen, hogy a játékra, tréfára különben is hajlamos Haydn az egyik lassú tételébe üstdobot illesztett be igen jól időzítve. Ébresztésnek szánta, siker koronázta. Shakespeare udvari bolondjainak, illetve magának az írónak a vidámsága, bolondossága is üstdob… és persze még sok minden más. Azt a sokszor átlátszó, andalító emberjavító gondolatot, amit különben nehézkesen az emberek fejére olvasnál, játékosan emészthetővé, sőt kívánatossá alakíthatod.

 

 

 

– Akkor tehát az énekes mesemondót és gyűjtőt a színház sodorta Shakespeare karjaiba?

 

– Igen, a színház, a Csíksomlyói passió sodort a Vihar, Hamlet, Lear király Shakespeare tanár úr karjaiba. Shakespeare sziporkázó bolondjai az életből, gyűjtéseimből már ismerősek voltak. Hazug Pista bácsi, Barát Jóska, Gál Sanyi bácsi... Amit például Kosztolányi csodafordításában Rómeó mond Mercutiónak, érvényes volt az ő művészetükre is. Itt van: „Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy – ha úgy teszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot”. Olyan, sokszor bolondnak bélyegzett emberektől tanultam legkedvesebb meséimet, tréfáimat, akik a közösség igazát nehéz időkben tréfásan tudták kimondani. A nehezen viselhető, elhallgatott valóságot tették elviselhetőbbé. Tréfáikkal a közösség becsületét is mentették például a nagy romlásban, az ötvenes évek Romániájában. Rabságban ezek a gúnyos kis beszédek a szabadság szentjánosbogárkái voltak. Hatalmat kigúnyoló, egyáltalán nem vicces meséiken olyan volt a könnyed hangvétel, mint korsón a szép színes, csillogó máz. Hát, ugye, ha nem fest rá semmi virágot, madarat az a fazekas a vásárból – fordulhat vissza. Hiába kitűnő az anyaga, nem törik el, falhoz vághatod, akkor is megmarad: valami még kell, mert különben rá se néznek a piacon. 

 

– A színészet mégis más műfaj, mint a mesemondás. Szokták mondani, hogy nem jó, ha egy színész kezd el népmesét mondani, mert úgy hangsúlyoz és olyan gesztikulációt visz bele, amit nem szabad.

 

– Az, hogy mit szabad, mit nem szabad, nehéz kérdés. A mesemondás gyakoribb helyszínei a legföljebb százfős termek, a színészeké innen följebb. Erősítés nélkül légy bensőséges, úgy, hogy messze hátul is hallják: ez más iskola. Az általam kedvelt mesemondás öntörvényű vagy soktörvényű... Ha az egyszer megindul, már szolgája vagyok. Valami szellem vezeti. Olykor én is meglepődök, merre. Aztán amikor már a megszokás kezd szellem lenni, félreteszem a mesét. A szereplők tulajdonságai állandók, a fontos állomások is szilárdan helyükön maradnak, de ahol „kívánja”, megcifrázom, eljátszom a történettel, a szereplők megjelenítésével. A játék behúzza a közönséget, sőt a mesemondót is a mesébe. Önkívületi állapot. Hazagondoló, mászkáló emberek lefegyverzéséhez ez szinte elengedhetetlen. A színházban ez a rögtönzött játék a szöveggel ritkább. A szójátékot a színpadi játék pótolja. A színpadi játék egyébként a mesemondók körébe is kezdett begyűrűzni. „Interaktivizálódott” a mesemondás. Ez nem az én műfajom. Én azt szeretem, ha pusztán a szavakban jelenik meg minden játék. Hazug Pista bácsi mondta: „Ha egy szót a lábad elé gurittok, te a lábadot kapd fel, me’ ha nem, üti el!”

Ez a lábra veszélyes szó az én ideám. A szó ereje jobban megmutatkozik, ha semmivel nem segítem meg. Menjen hadba ő. Villogjon, mint a kard, kaszabolja le a közömbösséget, a lelki fáradtságot, tespedtséget, kételkedést. Kaszálja le a nagy bozótot, ami a lelkeket takarja. Ami a színpad és a publikum közt újra-újra nő. Hogy eljusson oda, amit odavaló szépnek, jónak, igaznak tartok. A színészeket is megkísérti, úgy tudom, a rögtönzés. De még mielőtt ők is mesemondókká „vedlenének”, jön a rendező, s rendet vág.

 

Gágyor Péter, a Komáromban élő, felvidéki író-rendező (a Mandiner állandó publicistája – a szerk.) mesélte: az igazán jó rendező sűrűn megnézi darabját, ha lehet, minden előadást, mert a darab hamar önálló életet kezd élni. Ahol jobban tapsolnak, azt a részt ösztönösen hizlalni kezdi a színész, s azt se bánja, ha ez az egésznek a rovására megy. Ő mindig lecsapott az ilyenekre. A kertész is tudja, hogy a nyesés jót tesz a fának. Ő ott volt mindig, nyeste-vágta, hogy soha ne sérüljön az egész darab. Ezt a jelenséget a szerző éppen Hamlet szájára adta. A szöveg olyan szenvedélyes, hogy itt Hamlet alakjából maga az író, a darabot féltő színházi rendező ugrik ki. „No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van neki, mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata is forog fenn.” 

 

(...)

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu