Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Hogyan (ne) gázoljunk a németek nemzeti önbecsülésébe?

2019/09/14

 

 

Ennek az írásnak a szerzője – jó okkal – névtelenséget kért. A benne foglaltak fontosságára való tekintettel –  mint a Szilaj Csikó főszerkesztője – úgy döntöttem, hogy a cikket nevünkre vesszük s Szilaj Csikóként jegyezzük. Tegyem hozzá: a zsidóság egyre nagyobb félelemben él Németországban. Az őszinte beszéd ma mindenkinek hasznára lehet. (VDGy)

 

A kérdés korántsem egyszerű. Mert mielőtt elkezdenők a válaszadást, tisztáznunk kell, hogy van-e nekik egyáltalán ilyesmijük.

     Látván és tapasztalván a mai németeknek nemzetükhöz és a nemzeti érzéshez való viszonyát, egyre inkább úgy tűnhet nekünk, hogy nincs is már itt mibe gázolni. Lépten-nyomon hallhatunk a németektől efféle „eszmefuttatásokat”: „Ugyan kérem, hagyjuk már a nemzetieskedést! Mi már nem németek vagyunk, hanem németül beszélő európaiak”. Ez a lelkület kezd egyre inkább elhatalmasodni ezen a hatalmas nemzeti és kulturális hagyományú népen.

     Na, persze azt látjuk, hogy szurkolnak a nemzeti labdarúgó válogatott győzelméért, és már-már betegesen túlfűtött győzelmi örömujjongásba csap át a közösségi öröm, ha a csapat egy-egy fontos megmérettetésből győztesen kerül ki. De ilyenkor azt is gondolhatnók, hogy mint a tudatipari globalizáció korszakában oly sok minden, ez is csak színház: látják a tv-ben meg a világhálón, hogy ezt más országokban így csinálják, és nem akarnak ők sem lemaradni. Ha a brazilok és az argentinok, a franciák és az olaszok tombolnak a győzelem örömmámorában, akkor megmutatják, hogy tombolva ünnepelni ők is tudnak. Hanem ismervén ezt a jelenséget régebbről, vélhetjük azt is, hogy a sportsikerek beteges tombolással való ünneplésének szokása a tévútra kényszerített, eltévedt nemzeti önbecsülés – óhatatlanul beteges – megnyilvánulása.

Emlékezzünk csak az 1954-es labdarúgó világbajnokság utáni örömmámorra! A tömeg úgy őrjöngött, mintha nem is a vb-t nyerték volna meg – egyébként épp ellenünk és nem is épp tisztességes eszközökkel –, hanem pótlólag – mégiscsak – a második világháborút.

     Hol a fenében bujkál hát a német nemzeti büszkeség a világraszóló sportsikerek közötti időszakokban?

     A még ma is, a világgazdasági és pénzügyi válságban is túltengő jólétben. A  200-300 km/h-s száguldozásokban, a meleg éghajlatú üdülőhelyeken vagy drága síparadicsomokban eltöltött szabadságokban, a világ egzotikus, távoli országaiba való utazásokban, a különféle élvezetekben való tobzódásban, az akár intézményesített keretek között folyó, rendszeresített szexuális kicsapongásban – egyszóval mindabban, amit a német műszaki tudás, szorgalom és fegyelem csakis az amerikaiaknak és Izraelnek való politikai és kulturális behódolás árán tett nekik lehetővé. Az ötvenes években született nemzedékek már e behódolás megnyilvánításának rituáléira szocializálódtak. Szinte kötelező programpont a német középosztály utazási tervében (ott mindent megterveznek) és kivitelezésében (és azt hajtják végre, amit elterveznek) Izrael állam meglátogatása, nevezetességeinek meglátogatása siratófalastul, holokauszt-múzeumostul.      Nyelvhasználatukban hemzsegnek az angol szavak és az anglicizmusok. A „toll” (veszett, értsd: „veszettül” jó) tetszésnyilvánítást kifejező felkiáltást mára felváltotta a „cool”. A Höhepunkt helyett a Highlight járja, az Ereignis helyett az Event, a Flugblatt helyett a Flyer, az Arbeit helyett a Job, az Äußern helyett az Outen, az endlich, aber nicht zuletzt (végül de nem utolsósorban) helyett a last but not least. A Festival kiejtése Festivl-re váltott, a Titanicé pedig Tájtanik-ra. Mindez csak „ízelítő”, a példák sorát még sokáig lehetne folytatni. Egyházi énekeikben megjelent a shalom-ozás, mert ők nemcsak Amerikának adósai a „hitleri rémuralom alól való felszabadításukért”, hanem Izrael államnak, sőt az egész világ zsidóságának a „holokauszt” miatti vezekléssel, tehát ez máris elegendő ok arra, hogy a német evangélikus egyház énekei között ilyen szövegű dalok is megjelenjenek:

 

 

 

Schalom, Schalom, der Friede sei mit dir,
Schalom, Schalom, der Friede sei mit dir.
Der Friede deines Gottes,
der doch allen Verstand übersteigt,
behüte deine Seele heut und in Ewigkeit.

 

Salom, salom, a béke legyen veled,

Salom, salom, a béke legyen veled.

Istened békéje, hiszen az

Minden értelmen felülemelkedik,

Óvja lelked ma és mindörökké!

 

 

     Egy mai német csecsemő keresztelésekor pedig, ha szülei „Gutmensch”-ek, a német törvények szerint egyébként teljesen törvénysértő bevándorlás támogatói, vagyis „nem nácik”, egyszóval a most uralkodó rendszer alázatos hívei, szolgái, egyszersmind haszonélvezői is, az eseményre szóló meghívón talán még a gyermek nevének héber változatát – héber írásjelekkel írva – sem felejtik el majd feltüntetni. Körülbelül így:

 

 

     Hát egyre fogasabb kérdésnek tűnik: vajon meg lehet-e valahogy sérteni valamivel ennek a történelmileg szerencsétlenül járt – majd a hirtelen rázúdított jóléttel és a világhatalom németországi helytartóinak médiájával elhülyített – népnek nemzeti öntudatát? 

     Hajjaj, de még mennyire! Nem is sejted, kedves olvasó, hogy mivel! Én sem tudtam volna a választ, amíg meg nem tapasztaltam, hogy a valóság békeidőben is lehet perverz, ha kellőképpen perverz, de biztos kezek alakítják. De most már tudom, és bár nem tartozom vele senkinek, ezt a tudást most megosztom veled. Mert, úgymond, lószart sem ér a hideg szél nélkül – így szól egy hazai cigány közmondás a cigányság magyar szóhasználatával megfogalmazva.     Ez valamicskével ékesebb magyar nyelvre lefordítva és a magyar kultúrához igazítva azt jelenti, hogy az igazság semmit sem ér, ha nem osztjuk meg embertársainkkal! Így hát, akarom vagy sem, kénytelen vagyok folytatni ezt az írást, ha szeretném, hogy érjen valamennyit az itt kifejtendő, eddig senki mástól nem hallott igazság.

     Nem kertelek tovább! Mondjuk azt egy átlagos németnek – de vigyázat!, sohasem nyilvánosan és csakis magánemberként –, hogy a második világháború időszakának egynémely eseménye nem úgy történt, ahogy nekünk is, nekik is tanítják az iskolában, és nap mint nap adagolják nekik a médiában. Ebből igen fontos körülményeket elhallgatnak, igen fontos részei pedig egetverő hazugságok. Tekintve, hogy ezen hazugságok legborzalmasabbika úgyszólván összeurópai államvallási dogmává vált, nem mondhatom ki, hogy pontosan mire is utalok itt, de valahogy megpróbálok kievickélni ebből a helyzetből. Lám, e törvénnyel – szájkosár-törvénynek is nevezik – mi is beléptünk a nagy kulturális és demokratikus hagyományú európai nemzetroncsok sorába, hiszen hozzávetőleg nyolc év óta már nálunk is törvény tiltja az itt szóban nem forgó esemény kanonizált történeti dogmájának nyilvános bírálatát. Ezzel pedig, mellesleg jegyzem meg, alkotmányos jogunktól foszt meg bennünket. Törvényalkotóink és törvényhozóink létrehozásakor és elfogadásakor a „demokratikus szocializmus” demokráciaeszménye szerint jártak el: „haladó marxista hagyomány” szerint „megszüntetve őrizték meg” a véleménynyilvánításhoz fűződő demokratikus alapjogunkat, és ezzel megismételték a Kádár-rendszer egyik legtetszetősebb bűvészmutatványát: abban úgy sikerült gondozni és fejleszteni a demokratikus szocializmust, hogy létre sem hozták, sőt, még a csíráját is a földbe taposták minden olyan kezdeményezésnek, mely ennek létrehozására irányult.  Egy szó, mint száz: akár valljuk, akár nem, mondjuk a németeknek, hogy nem annyit és nem úgy, és nem is azért – amennyit, ahogy és amiért! Merevgörcsöt kapnak tőle! Dührohamot! Idegsokkos rángatózás kapja el őket! Meglehet, hogy többé szóba sem állnak velünk, még ha addig jó barátok voltunk is. Nem, nem hülyének fognak bennünket tartani, hanem annál sokkal „rosszabbnak”: nácinak (a náciságnak minden jellemzőjével együtt). Észre sem veszik azonban, hogy dührohamuk önazonosságuk legfőbb támaszának megingásáról árulkodik, és nem gondolják át, hogy ha megszakítják a történelemre vonatkozó véleménykülönbség miatt az őket hozzánk kötő barátságot, sőt „nem is ismernek többé”, akkor éppen ők viselkednek virtigli náci, illetve kommunista módjára. Igen találóan fogalmazta meg ezt Alice Weidel, az AfD egyik vezető politikusa. (Az AfD helyes magyar fordítása nem „Alternatíva Németországnak vagy Németország számára”, hanem Németország másik lehetősége.) Idézem:

 

„Und niemand soll nie mehr kommen, dass er nicht wüsste, wie die Nazis, die Nazionalsozialisten salonfähig wurden. Es sind genau die ganz durchschnittlichen Leute, die für eine vermeintliche Hypermoral dieses Denunzierungssystem hoffähig machen. … die Faschisten von gestern – das möchte ich aller Deutlichkeit sagen – sind die Antifaschisten und Gutmenschen von heute.” (https://www.youtube.com/watch?v=l7cCW8fWdqY  – a 4.00 perctől)

 

„És senki soha többé ne jöjjön nekem azzal, hogy nem tudta, hogyan váltak a nácik szalonképessé. Ezek pontosan azok az átlagemberek, akik egy vélt felsőbbrendű erkölcsiség nevében ezt a rágalmazó gépezetet ildomossá teszik.  A múlt fasisztái – ezt nagyon világosan szeretném kifejezni – a jelen antifasisztái és széplelkei[1]”.

 

     Az idézett szövegrészletben Alice Weidel arra az ellenzéki jelöltek magánéletében vájkáló, rágalmakat terjesztő, mocskolódó médiatámadásra utal, melynek egyik legfőbb elszenvedője éppen ő volt 2015-ben. Weidel meglátása döbbenetesen találó, hiszen ezzel megfogalmazta a hitleri rendszer tömegbázisának és a mostani német rendszer tömeges támogatóinak lényegi azonosságát: mindkettő a hatalmi elitnek engedelmeskedő, a hatalmat kiszolgáló média hitelességében szentül hívő, a hatalmi elit hatalmának legitimitását soha meg nem kérdőjelező, egyszersmind hamis erkölcsi felsőbbségtudatban tévelygő, Marx szóhasználatával élve: „bornírt”, ostoba, nyárspolgári tömeg. Ennek a mai tömegnek magafajta elődei annak idején azt bégették, hogy a német nép a többinél felsőbbrendű emberfaj. „Übermensch” (nem is sejtve, hogy Hitler a maga felsőbbrendűségi ideológiáját Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijéről másolta – egy oroszországi zsidóéról, aki a zsidó felsőbbrendűség ószövetségi ideológiáját modern rasszista keretbe ágyazta). Az akkori tömeg mai utódai pedig azt bégetik, hogy az AfD szélsőjobboldaliak, valamint nácik gyülekezete (nem is sejtve azt, hogy ha Hitler ma lenne uralmon, akkor ők, a mai bégetők egytől egyig ott tolonganának a lenyűgöző náci tömeggyűléseken, kezükben horogkeresztes zászlót lengetve).

     Nahát! Ha eme tömeg bármely egyedének azt találnók mondani, aminek kimondását az imént nagy nehezen sikerült elkerülnöm, akkor ő valahogy megérezné, hogy mi következik ebből. Hogy az utóbbi 75 év történetének lényege nem az, hogy a gonosz birodalmát felváltotta volna a jóé, hanem hogy őt iszonyatosan becsapták – és ezzel ripityára törnénk világképét. Márpedig a nyárspolgárt egyebek között az különbözteti meg a polgártól, hogy az utóbbi közösségének: nemzetének becsületével és felemelkedésével is törődik, az előbbi pedig csupán saját kényelmével. A nyárspolgár képtelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy őt félrevezették, hogy hazugságra épül a világképe, mert bizony ez roppantul kényelmetlen. A nyárspolgár a közösségi erkölcs híján levő, de ezen erkölcs tiszteletét megjátszó, képmutató polgár. Nem a valóság érdekli, nem ennek elfogadására van beállítódva, hanem a valóság neki legmegfelelőbb, legtetszetősebb hamis képének elfogadására. A mai németség „nemzeti önbecsülésének” történelmi alapját egy gondosan megalkotott, perverz giccs-történelem foglalta el: 1945-ig, úgymond, a „nácik” uralkodtak rajta, de szerencsére „felszabadították” őt a „jó oldal képviselői”, a „nácizmustól irtózó“ nemzetközi erők. Azóta ő is a jók közé tartozik, de ennek az az ára, hogy egyre inkább szűnjék meg német lenni, legyen „európai”, mert „ez a fejlődés útja”. Nem lehet tovább német, hiszen ha az lenne, akkor megint a felszínre törne a nacionalizmus, és annak kiszámíthatatlan következményei lennének. Neki pedig elege van abból, hogy ő legyen a világ legbűnösebb népe. Szűnjön meg hát a német nemzet és vele együtt szűnjenek meg a nemzetek egész Európában!

     Ha pedig te ebbe a nekik készre gyártott, hazug és önámító világképbe „belerondítasz” a történelem valódi képével, akkor megnézheted magad. Úgy fognak rád nézni, mint egy olyan vendégre, aki a csipkés damasztabrosszal, meisseni porcelántányérokkal és ezüst evőeszközökkel megterített asztalnál ülve hangosan és hatalmasat szellentve az orruk alá piszkít. Még mit nem?! Hogy ők, „európai polgárrá nemesedett hajdani németek” ennyire vakok és ostobák lennének? Hogy őket ennyire be lehetett csapni!? Te pedig, szakadt seggű kelet-európai, akinek még egy VW Passatra sem telik, kioktatnád őket a saját történelmükből? Letagadnád, hogy Hitlernek szarva volt, kunkorodó szőrös farka, kecskepatája, és felmentenéd azzal, hogy csupán bepalizott, hatalommániás őrült volt?

     Menekülj! Ha sikerült megmentened az irhádat a németnáci-gyűlölővé vált euronácik haragjától, akkor legfeljebb egy ilyesfajta kis írásban emlékezhetsz meg erről a szerencsétlen sorsú, iszonyatosan megvezetett népről. Béke poraira! Mi pedig készüljünk fel a valódi menekültáradatra! Nemsokára jobb sorsra érdemes, tisztánlátással megvert, németnek és polgárnak megmaradt embertársaink fognak hozzánk menekülve özönleni. Fogadjuk majd őket méltó módon!      

 

 

[1] „Gutmenschen” – szó szerint: „jóemberek”. Ezzel a szóval nevezik meg most az eszüket még teljesen el nem veszítő németek a bevándorlást pártolókat, a minden „menekültet” (valójában jóléti bevándorlót) befogadni és támogatni akaró nyárspolgári mentalitást. A rágalmazó gépezeten A. Weidel a médiát érti, a benne ellene és az AfD ellen folytatott rágalmazó és becsmérlő hadjáratra utalva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu