Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Üdvözlöm, Fernando! (Deli Mihály prózaverse)

 

Üdvözlöm, Fernando!

 

Jegyet vettem előadására, végighallgattam

Gratulálok, megérdemelte a tapsokat

Jó volt látni Ön körül a rajongókat

és a csendes barátokat

Láthatóan megértették, és talán osztoztak is gyötrelmeiben

Közölni könnyebb, átadni nehezebb

Szűk a rés a tettek műfaja között

de feszesen kitöltötte

 

Gondoltam, itt hátul, a színház művészbejárójánál megvárom

s ha nem túl fáradt, hazafelé, kísérőnek elfogad

Tudom, ilyenkor az emberből minden boldog fáradtsága elillan

arca megszigorodik

bezáródik, visszahúzódik

 

– Segít feloldani a határokba ütköző feszültséget

ha útba ejtünk egy csendes kis kocsmát, kerthelységgel?

– Valóban

– Tömény jöhet?

– Jöjjön!

 

„Miben ügyködik mostanában?” – kérdezi

„A régi dolgok az újak, azt táncoltatom, ahogy Ön is

Mosolyogva konstatáltam előadásából” – felelem

„Persze. Ahogy a pillanatok is kergetik egymást beérve és meghaladva

Gondolataink láncolata ugyanúgy kering spirális pályáján”

„Tehát minden a régi…?”

„De mégsem…!” – emeli poharát

„De mégsem!” – bólintok és koccintunk

 

„Napjaink, tetteink, műveink egy-egy kisebb-nagyobb lépéssel (hátrálva, vagy vak bátorsággal) közelebb visznek az ismeretlenhez…” – mondom, és a szavamba vág:

„Konkrétan, konkrétan! Mondjon példát!”

„…Kedvesemnek tegnap, imádkozás közben, a huszonhatodik ’Miatyánk’-nál elszakadt a rózsafüzére. A bogyócskák vidáman kopogva szétszaladtak a padlón; porral, piszokkal, nejlon katonákkal, legó-darabkákkal együtt söpörtük össze, válogattuk szét, és fűztük újra egybe. Az ima mágiája megbotlott. »Mi az ima«? – kérdeztem kedvesemtől, mielőtt folytatta volna. »Kapcsolat, beszélgetés, összeforradás…« – felelte. »De nincs válasz, csak mechanikus, gondolattalan darálás. Elég lenne egyszer elmondani, és aztán nekifeszülve a lehetetlennek, fenni az agyunkat. Ahogy a magam módján én is imádkozom. Nem mondogatom egymás után ötvenszer, hogy ’Istenem, miért teremtetted a világot, miért teremtettél engem, mi a feladatom?’, hanem véresre kaparva a lelkemet-agyamat, gondolkodom ezeken a kérdéseken« – mondtam. »Rideg vagy, képtelen a révületre!« – replikázott. »A te hited érzéki révület, az én küzdelmes gyötrelmem józan hit« – próbáltam a hitet a racionalitástól elválasztani, és egy elvontabb szellemi dimenzióban árnyékukat újra egyesíteni. Vagyis jó, legyen igaza mindkettőnknek, gondoltam. A cél ugyanaz. Imádkozott tovább; ahogy én is a magam módján: ’Miért teremtett?! Mi a feladat?! Jónak lenni? Segíteni egy szenvedő emberen? Szeretni önzetlenül/józanul? Csinálni valami nagy/hasznos dolgot?’ – Igen, ez mind szép és nemes. De ennyi volna az egész?! A Végtelen és Mérhetetlen Istennek ennyire tellett: az organikus-folyamatos-kíméletlen születés-pusztulás közben az élet természetességének gáncsolgatására? A léptékek humanizált szellembeli eltolódása riasztónak tűnik; legalábbis életszerűtlennek. Van egy határ, amin nem látunk túl. A természet, az anyagi világ, az emberi lét és az isteni tartomány közötti ködfátyol megváltoztatja gondolkodásunkat. A jóság, a szeretet, az emberség az isteni egységből kiszakítottságunk árnyéka. Csonka visszakívánkozás…”

Fernando közbevág: „Az állatvilág, és egyáltalán a természet természetes kiválasztódásának egészséges kegyetlensége hogyan illeszkedik ebbe a szeretetteli isteni egységbe?”

„Ez a drámánk, Uram! Itt is, ott is…! Se itt, se ott…! De Ön is csak engem faggathat. És ki vagyok én, Fernando, hogy erre válaszolhassak?! Marad a következő féldecivel tüzelt parázsló gyönyörünk. Írjon még, írjon” – töltök

„Úgy véli, hiábavaló amit teszünk? Avagy mindenképpen meg kell tennünk a ’hiábavalót’?” – így Fernando

„Feltétlenül. Azt ugyan sosem hittem, hogy játékból tette velünk az Isten ’a teremtést’, de mégis elgondolkodtató, hogy tükörként viselkedünk” – vetem Fernando elé

„Szédítő, amit mond, Mihály…! Nehéz fölszámolni magunkat. Én jól elvagyok a kalandjaimmal. A vakugrást az Isten ölébe, még halogatnám”

„Ezzel egyetértek. Ránk szakadt értékeinket karbantartani kikerülhetetlen feladat. Meglopni nemtelen. Az alázat ajánlott. Némi furfang, dédelgetése közben, elnézhető. …Amíg itt a művészbejárónál vártam Önt, arra gondoltam, nem megsértve nagyra tartott szuverenitását, máskülönben fölajánlva a magamét, közös Istenünkre kacsintva: írjunk egy egybefűzött verset, demonstrálva kézfogásunk játszi erejét. Benne van?”

„Legyen!” – dől hátra Fernando

„A játékszabályok adottak és áthághatóak”

„Önre bízom, Mihály…” – súgja maga elé

 

(versvázlat)

…házaink füstölgő piramisai között

labda gurul, fegyver ropog

pincében, padláson, minden emeleten

ösztönös állatok, kiszámított emberek

erdők, óceánok, nyúzott sivatagok

egyezkednek ateista papjainkkal

a mennyeket gyalázzák sóvárogva

gőgösen verik bádog-mellüket

viharokkal, földindulással kérkednek

vulkánokat köpnek verseinkre, hiteinkre, gyermekeinkre

és remegő lábbal állnak az ítélet bárdja előtt

együtt toporognak a váróterem végtelen kockakövén…

 

…de estig semmi

megvert álmaikkal édesen nyugosznak

a tengerek visszafolynak medrükbe

a fák erdőbundájukba bújva szétszélednek

a sivatagok fáradtan elnyújtózkodnak

labdázók, fegyveresek, polgári személyek kapualjakba szöknek

hitetlen papok megtérnek

a hitetlenek pappá növekednek…

 

…eltelt egy nap

megkönnyebbültünk

megnehezedtünk

„Nincs is Isten!” – kanyarog a füst az égbe

minden folytatódik, ahogy elkezdődött

a ’nagy tudatlanság’ pörög tovább

csillog, zenél, lángol és tombol

együtt hancúrozunk, öldöklünk, pompázunk

vak imáink és nyakig gombolt hiteink közben

észre sem vesszük pőre meztelenségünket…

 

 

Mária Terézia Művészbejáró (bezárt kocsma)

 

Az illusztráció forrása:

https://vacikocsmak.cafeblog.hu/2015/03/08/maria-terezia-muveszbejaro-kocsma/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék:

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu