Üdvözlöm, Fernando! (Deli Mihály prózaverse)
Üdvözlöm, Fernando!
Jegyet vettem előadására, végighallgattam
Gratulálok, megérdemelte a tapsokat
Jó volt látni Ön körül a rajongókat
és a csendes barátokat
Láthatóan megértették, és talán osztoztak is gyötrelmeiben
Közölni könnyebb, átadni nehezebb
Szűk a rés a tettek műfaja között
de feszesen kitöltötte
Gondoltam, itt hátul, a színház művészbejárójánál megvárom
s ha nem túl fáradt, hazafelé, kísérőnek elfogad
Tudom, ilyenkor az emberből minden boldog fáradtsága elillan
arca megszigorodik
bezáródik, visszahúzódik
– Segít feloldani a határokba ütköző feszültséget
ha útba ejtünk egy csendes kis kocsmát, kerthelységgel?
– Valóban
– Tömény jöhet?
– Jöjjön!
„Miben ügyködik mostanában?” – kérdezi
„A régi dolgok az újak, azt táncoltatom, ahogy Ön is
Mosolyogva konstatáltam előadásából” – felelem
„Persze. Ahogy a pillanatok is kergetik egymást beérve és meghaladva
Gondolataink láncolata ugyanúgy kering spirális pályáján”
„Tehát minden a régi…?”
„De mégsem…!” – emeli poharát
„De mégsem!” – bólintok és koccintunk
„Napjaink, tetteink, műveink egy-egy kisebb-nagyobb lépéssel (hátrálva, vagy vak bátorsággal) közelebb visznek az ismeretlenhez…” – mondom, és a szavamba vág:
„Konkrétan, konkrétan! Mondjon példát!”
„…Kedvesemnek tegnap, imádkozás közben, a huszonhatodik ’Miatyánk’-nál elszakadt a rózsafüzére. A bogyócskák vidáman kopogva szétszaladtak a padlón; porral, piszokkal, nejlon katonákkal, legó-darabkákkal együtt söpörtük össze, válogattuk szét, és fűztük újra egybe. Az ima mágiája megbotlott. »Mi az ima«? – kérdeztem kedvesemtől, mielőtt folytatta volna. »Kapcsolat, beszélgetés, összeforradás…« – felelte. »De nincs válasz, csak mechanikus, gondolattalan darálás. Elég lenne egyszer elmondani, és aztán nekifeszülve a lehetetlennek, fenni az agyunkat. Ahogy a magam módján én is imádkozom. Nem mondogatom egymás után ötvenszer, hogy ’Istenem, miért teremtetted a világot, miért teremtettél engem, mi a feladatom?’, hanem véresre kaparva a lelkemet-agyamat, gondolkodom ezeken a kérdéseken« – mondtam. »Rideg vagy, képtelen a révületre!« – replikázott. »A te hited érzéki révület, az én küzdelmes gyötrelmem józan hit« – próbáltam a hitet a racionalitástól elválasztani, és egy elvontabb szellemi dimenzióban árnyékukat újra egyesíteni. Vagyis jó, legyen igaza mindkettőnknek, gondoltam. A cél ugyanaz. Imádkozott tovább; ahogy én is a magam módján: ’Miért teremtett?! Mi a feladat?! Jónak lenni? Segíteni egy szenvedő emberen? Szeretni önzetlenül/józanul? Csinálni valami nagy/hasznos dolgot?’ – Igen, ez mind szép és nemes. De ennyi volna az egész?! A Végtelen és Mérhetetlen Istennek ennyire tellett: az organikus-folyamatos-kíméletlen születés-pusztulás közben az élet természetességének gáncsolgatására? A léptékek humanizált szellembeli eltolódása riasztónak tűnik; legalábbis életszerűtlennek. Van egy határ, amin nem látunk túl. A természet, az anyagi világ, az emberi lét és az isteni tartomány közötti ködfátyol megváltoztatja gondolkodásunkat. A jóság, a szeretet, az emberség az isteni egységből kiszakítottságunk árnyéka. Csonka visszakívánkozás…”
Fernando közbevág: „Az állatvilág, és egyáltalán a természet természetes kiválasztódásának egészséges kegyetlensége hogyan illeszkedik ebbe a szeretetteli isteni egységbe?”
„Ez a drámánk, Uram! Itt is, ott is…! Se itt, se ott…! De Ön is csak engem faggathat. És ki vagyok én, Fernando, hogy erre válaszolhassak?! Marad a következő féldecivel tüzelt parázsló gyönyörünk. Írjon még, írjon” – töltök
„Úgy véli, hiábavaló amit teszünk? Avagy mindenképpen meg kell tennünk a ’hiábavalót’?” – így Fernando
„Feltétlenül. Azt ugyan sosem hittem, hogy játékból tette velünk az Isten ’a teremtést’, de mégis elgondolkodtató, hogy tükörként viselkedünk” – vetem Fernando elé
„Szédítő, amit mond, Mihály…! Nehéz fölszámolni magunkat. Én jól elvagyok a kalandjaimmal. A vakugrást az Isten ölébe, még halogatnám”
„Ezzel egyetértek. Ránk szakadt értékeinket karbantartani kikerülhetetlen feladat. Meglopni nemtelen. Az alázat ajánlott. Némi furfang, dédelgetése közben, elnézhető. …Amíg itt a művészbejárónál vártam Önt, arra gondoltam, nem megsértve nagyra tartott szuverenitását, máskülönben fölajánlva a magamét, közös Istenünkre kacsintva: írjunk egy egybefűzött verset, demonstrálva kézfogásunk játszi erejét. Benne van?”
„Legyen!” – dől hátra Fernando
„A játékszabályok adottak és áthághatóak”
„Önre bízom, Mihály…” – súgja maga elé
(versvázlat)
…házaink füstölgő piramisai között
labda gurul, fegyver ropog
pincében, padláson, minden emeleten
ösztönös állatok, kiszámított emberek
erdők, óceánok, nyúzott sivatagok
egyezkednek ateista papjainkkal
a mennyeket gyalázzák sóvárogva
gőgösen verik bádog-mellüket
viharokkal, földindulással kérkednek
vulkánokat köpnek verseinkre, hiteinkre, gyermekeinkre
és remegő lábbal állnak az ítélet bárdja előtt
együtt toporognak a váróterem végtelen kockakövén…
…de estig semmi
megvert álmaikkal édesen nyugosznak
a tengerek visszafolynak medrükbe
a fák erdőbundájukba bújva szétszélednek
a sivatagok fáradtan elnyújtózkodnak
labdázók, fegyveresek, polgári személyek kapualjakba szöknek
hitetlen papok megtérnek
a hitetlenek pappá növekednek…
…eltelt egy nap
megkönnyebbültünk
megnehezedtünk
„Nincs is Isten!” – kanyarog a füst az égbe
minden folytatódik, ahogy elkezdődött
a ’nagy tudatlanság’ pörög tovább
csillog, zenél, lángol és tombol
együtt hancúrozunk, öldöklünk, pompázunk
vak imáink és nyakig gombolt hiteink közben
észre sem vesszük pőre meztelenségünket…

Mária Terézia Művészbejáró (bezárt kocsma)
Az illusztráció forrása: