A JÉG ZENÉJE (Deli Mihály elbeszélése)

2019. okt. 30.

(Hokuszai-haiku)

Téli erdőben

Ágak eget kaparnak

Holdfényt pengetnek

Hokuszai metszetét szokatlanul magas áron ütötték le az ünnepi aukción. Már a licitálás közben zúgás és morajlás kavargott a teremben, amikor pedig a kikiáltó lecsapta a végösszeget, a máskor elegánsan zárkózott műgyűjtők felhördültek. Mindenki forgolódott, látni akarták a vevőt, még akkor is, ha csak megbízást teljesített. Egy ötven év körüli, jól öltözött, de jelentéktelen férfi volt. Felállt, rezzenéstelen arccal átnézett a közelében ülő, ugyanolyan jelentéktelennek és közönyösnek tűnő licitálón, akivel a végső párharcot vívta, és követte a csinos bonyolító hölgyet az adminisztráció felé. A metszetet visszacsúsztatták tokjába, és két fegyveres biztonsági őr a kulisszák mögé vitte.

A szokatlan zsibongás miatt meg kellett szakítani az árverést. Hokuszai lehajtott fejjel várakozott a fal mellett, s mielőtt elcsitultak volna a kedélyek, észrevétlenül elhagyta a helyszínt. Átvágott az előcsarnokban nyüzsgő-hüledező tömegen, akik képernyőkön követték a benti eseményeket. Félt, hogy felismerik, ezért összeszorította a gallérját, és körül se nézve sietett a kijárat felé. Nem érdekelte, ki vette meg a képet, és miért; az sem érdekelte, hogy hová kerül. A csillagászati összeggel sem törődött, pedig egész életében a töredékét sem kereste meg ennek a pénznek. Azon sem gondolkozott, miért licitált végül olyan kitartóan a két ember. Nem bánta azt sem, hogy esetleg nem múzeumba jut, hanem csak egy szoba falára akasztják.

Pontosan emlékezett arra a teliholdas, csikorgó téli éjszakára, a faágak drótujjaira, a hold jeges-kék színére. Szinte hallotta a sivító jégrianás túlvilági acélhúrjait. Fájt a feje a hidegtől és a magánytól, dermedt kézzel fogta a finom vésőt, éles vonalai biztosan metsződtek a kemény dúcba. Gondosan és alaposan dolgozott, mint mindig, de most még figyelmesebben, – majdhogynem húzta az időt: nem bírt aludni. Gyötörte a táj, az éhség, a hideg, nem nyugodott, amíg a papíron meg nem szelídítette ezt a kínzó éjszakát. Félt a fagyhaláltól, és arra gondolt, ha abbahagyja, vagy nem sikerül tökéletesen a kép, a fagy álmában rátör, magával ragadja. Hajnalig dolgozott. Nem mondta ki, de tudta, hogy képességei legvégső határáig jutott. Szerszámait letette. A szoba sarkába húzódott és érezte, hogy rettegése alábbhagy. A mű ott hevert az asztalon, erősebb volt a gyilkos fagynál; a mindenség meg se moccant körülöttük. – Amikor délelőtt felébredt, az asztalhoz botorkált és hosszan, hunyorogva vizsgálgatta munkáját. Már nem nyúlt hozzá. Meghajolt előtte.

Ez járt a fejében, amikor kilépett az aukciós házból. Örült, hogy még egyszer láthatta a metszetet. Gondolta, jó helyen lesz; ennyi pénzért olyan védelmet kap, mint egy császár. Ezen kesernyésen elmosolyodott. Lehunyta a szemét, és lassan meghallotta a jég zenéjét. Úszott vissza a múltba, a bukó jövőbe… – Egy pillanatra az egész végtelen élet megállt, s utána nézett.