Egyházak a népvándorlás korában
2016-ot írtunk, Londonban ültem, egy anglikán templomban, abban a gyülekezetben, ahová évek óta jártam. Vasárnap volt, a szószéken a lelkész, akit szinte barátomnak mondhattam, annak ellenére, hogy voltak komoly vitáink a gyülekezet egyre rohamosabb leépülése és a társadalmi főáramlatban oly divatos eszmék szószékről való hangoztatása közötti összefüggésekről.
A fiatal, lelkes pap széles mosollyal ment fel a pulpitusra, de amikor megszólalt, sötét árnyék futott végig dühtől kissé eltorzult arcán, és a bevándorlásról kezdett beszélni, a menekültekről, a befogadás szükségességéről és az ez ellen fellépők általa szégyenteljesnek vélt viselkedéséről. Majd a déli határainkon éppen felépülő kerítés kapcsán – nyilván nekem célozva szavait – ezt mondta: „Ha Jézus a mai Magyarországon keresztül próbált volna eljutni hozzánk, akkor sosem érkezett volna meg.” Felálltam, lassan, vissza se nézve, kisétáltam a templomból. A kijáratnál ijedt szemekkel nézett rám a Nigériában született aranyszívű, általában mosolygós gondnok, de csak annyit mondtam neki: „Good bye!”
Többet nem hívtak, nem jelentkeztek. Ha valaki tudni szeretné, hogy egy udvariasságáról és etikettjéről ismert társadalomban hogyan exkommunikálnak valakit, akkor a fenti példa erre némi fényt vethet.
Elejétől fogva tudatában voltam annak a ténynek, hogy a menekültkérdést és a vele szinonimaként kezelt tömeges bevándorlást támogató egyházaknak, keresztényeknek szinte megvétózhatatlan evangéliumi arzenáljuk van nézeteik alátámasztásához, mely kétségtelenül az ószövetségi és a jézusi szeretetről és befogadásról szóló üzenet magját képezi. A kérdés csak az, hogy a parancsolatok helyes értelmezése és alkalmazása elvezethet-e a keresztény közösségek és a köréjük épült európai civilizáció leépüléséhez, megszűnéséhez.
Pár nappal a templomi incidens után a Ryanair repülőjárattal utazva felütöttem Aquinói Tamás Summa Theologiae-jának egyik fejezetét. A fejezet, amelyet éppen olvastam, a Liberalitas (durván lefordítva jótékonyság, nagylelkűség) fogalmát elemzi (Questio 117). Aquinói Tamás Arisztotelész Nikomakhoszi etikájára utalva az anyagi javak jó szándékú szétosztásánál több alapelvet vitat meg, és ezeket a következtetéseket vonja le: 1. A jótékony, liberális ember nem az, aki oly módon osztja szét javait, hogy önmaga fenntartására már nem jut. 2. A liberális ember nem hanyagolja el a sajátjait, hogy másokkal jótékonykodjon. 3. A liberális ember együttérzésből ad, nem pedig azért, hogy ezzel dicsekedhessen. 4. A jótékonyságnak arányosan kell viszonyulnia az egyéni javakhoz, mert nem a mennyiség, hanem a szándék a fontos.
Jelenkori európai egyházaink evidensen nem a Szent Tamás-i alapelvekre építették a 2015-ös bevándorlási krízis során megtapasztalt reakciójukat, hanem ennél jóval újabb keletű irodalmat használtak útmutatóként. Nehéz lenne nem észlelni hatalmas menekültmentő lelkesedésük és nagylelkűségük sorai közt a marxista logika azon jegyeit, miszerint ha a cél szentesíti az eszközt, szétosztjuk azt, aminek szétosztására nincs jogunk, és azt is, ami nem a miénk.
(...)
