Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Kell-e nekünk szórványmagyarság?

Ünnep és gyász Bethlen Gábor születésének és halálának napján


Büszkeség tölt el mindig, amikor csak Kassán járok. Még most is van valami mélyen és háboríthatatlanul polgári ebben a városban. Maga a városiasság mint civilizációs lehetőség sugárzik az óváros falaiból, közismert műemlékeiből, nemesi palotáiból, katonai építményeiből és hosszú átjáróházaiból. Minden alkalommal, amikor végigmegyek a Fő utcán, azzal a büszkeséggel járok-kelek, hogy itt született nagyanyám és nagyapám, anyám itt töltötte gyermekkora nyarait nagyszülei Hernád-parti kertes házában, és dédnagyanyámmal reggelente titokban osontak a Szent Erzsébet-székesegyházba rövid imára, hogy az „illetékeseknek” ne szúrjon szemet.

 

Tehát félig-meddig kassai lennék magam is. Körülbelül annyira – meglehet, kicsit jobban –, mint azok, akik ma életvitelszerűen Kassán élnek, pontosabban Košicén, naponta végigsétálnak a Fő utcán, pontosabban a Hlavnán, esténként betérnek egyik-másik remek főtéri sörözőbe, amelynek falait a régi, a múlt századfordulós, a már nem német, hanem öntudatosan magyar Kassa épületei díszítik.

(...)

 

Civilizációs örömömet nemrégiben váratlan csapás érte, amikor a Fő utcán betértem egy trafikba. Már kintről megpillantottam a magyar nyelvű régi lexikonok tornyát a napilapok mellett, s amikor beljebb léptem, a dohányáru alatt magyar klasszikus kiadványok maroknyi, ám annál értékesebb gyűjteményét fedeztem fel. Vallási és erkölcstani irodalom a XIX. századból, magyarított Shakespeare, valamint egy remek irredenta szöveggyűjtemény, az Örök Magyarország – Ezer év szenvedése és dicsősége a magyar költészetben, amely „Szent István évében”, azaz 1938-ban, a Felvidék visszatértekor jelent meg Budapesten, és a grafitceruzás beírás szerint bizonyos Rosenberg Klára nevű leányzó tulajdona volt. Ő pedig ajándékba kapta, amint a következő oldalra nyomtatott formaszöveg tanúskodott erről: „Ezt a könyvet szeretettel küldi karácsony ünnepére a felszabadult felvidéki magyar testvéreknek” […] Sós Pál, állt a név kézírással.

 

A többi kötetet nehéz szívvel, igen, de ezt a könyvet nem voltam képes ott hagyni. Sem a ki tudja, hová tűnt Rosenberg Klára, sem Sós Pál nem engedte. Ráadásul ez az antológia nálunk szinte beszerezhetetlen – míg Kassán összesen negyven eurócentbe, nagyjából 130 forintba fájt.

 

Aztán betértem a Deák Ferenc (Alžbetina) utcában székelő MaJel Rovás Központba, a helyi magyarság szellemi csomópontjába, amelynek remek könyvtára még súlyosabb drámákról tanúskodik. Amikor megcsodáltam a válogatott ritkaságokat, fogalmam sem volt arról, hogy ezek a könyvespolcok a művelt kassai magyarság sírhelyei, ahonnan sajnos nem az örökkévalóság felé vezet az út. Fiak, unokák, dédunokák hordják ide mázsaszámra a könyveket, amelyek akár kínaiul is íródhattak volna: hiába magyar származásúak az adományozók, anya- vagy nagyanyanyelvüket már nem beszélik, így ezek a kötetek számukra többé nem értelmezhető porfogók.

 

De vajon számunkra mennyire értelmezhető ez a helyzet? Mit tudunk kezdeni azzal a számmisztikával, amely egy színmagyar városból 2,6 százalékos magyarságú várost varázsol? Mely magyarság jó része skizofrén azonosságtudatú, gyakran szlovák név mögé rejtőzik, magyar többségű társaságban is szlovákul beszél. És ha kissé eltávolodunk Kassától, és az egész térséget nézzük, vajon miként értelmezhetjük az utolsó magyar – lásd utolsó mohikán – metaforáját? Csupán hangzatos szószerkezetként, amelyre hivatkozni lehet a nemzethalál vízióiban – vagy hús-vér demográfiai és etnikai valóságként, amely újabb és újabb gyötrő kérdéseket vet fel?

 

November 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának napját 2015-ben az Országgyűlés a magyar szórvány napjának nyilvánította.

 

Magyarországon ünnepeljük – és gyászoljuk – a legveszélyeztetettebb magyar közösségeket, konferenciákat és előadóesteket szervezünk „határon túli” vendégekkel – és ez így van rendjén. Amikor a 2000-es évek elején publikálni kezdtem a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében Láthatatlan városok című sorozatomat, Dél-Erdélytől a máramarosi, szepességi, őrvidéki, sajkás-vidéki tájakig a „maradékmagyarság” illékony közösségeit mutatva be, a szórvány szónak még nemigen volt sem jelentéstartalma, sem polgárjoga. Azóta eltelt csaknem húsz év, talán egyre ritkábban „románozzuk” és „szlovákozzuk” le az erdélyi vagy felvidéki magyarokat – legalábbis a Kádár-kor után született nemzedék tagjai –; azóta megtörtént a súlyos sebeket és enyhítő gennyfakadásokat egyszerre előidéző 2004. decemberi „ügydöntő” népszavazás, és azóta talán egyre mélyülő tartalma és egyre súlyosabb polgárjoga is van a szórvány kifejezésnek.

 

De vajon értjük-e, mit is jelent valójában?

 

A hivatalos definíció szerint: „a magyarság azon része, mely idegen nyelvi környezetben él, és már nincs összefüggő területi kapcsolata a tömbmagyarsággal. Nincs anyanyelvi iskolája, sajtója, gyakran istentisztelete, s mivel a közigazgatási határain belül lélekszámuk az idegen többséghez viszonyítva 20 százaléknál kisebb, az utódállamok törvényei a gyakori közigazgatási átszervezésekkel a peremvidékek magyarjait szórvánnyá téve, a többségbe való beolvadás elősegítésével nemzetiségi jogaikat eredményesen szűkítik” – imigyen határozza meg a Magyar katolikus lexikon. Ha az életből akarunk példákat venni, szórvány az, amikor az unokák kidobják vagy kegyeleti helyre gyűjtik a nagyszülők könyveit. Amikor a lelkipásztor egyetlen magyarnak tart liturgiát az Árpád-kori templomban, majd amikor végzett, beszögeli a kaput.

 

Amikor a magyar civilizáció és kultúra számbelileg a végére ért, és átadja a stafétát a többségnek.

 

De valóban csak ennyi lenne a szórványlét? Pusztulás, leépülés, „begyűjtésre”, megmentésre váró töredékek hálózata? A kivételes és katasztrofális hungarikum: lehetőség szembenézni saját kollektív megszűnésünkkel? Ne vegyünk tudomást a szamosújvári Téka vagy a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány életerős mezőségi szórványgondozásáról, Böjte Csaba karitatív erdélyi franchise-áról, a Rákóczi Szövetség „visszatérítő” iskolai beiratkozási programjáról, sok más bátor civil kezdeményezésről és a kormányszintű, tehát országszintű stratégiáról a „senkit nem hagyunk hátra” elv jegyében? Amely a szórványt nem vég-, hanem kiindulópontnak, hídfőállásnak tekinti a nemzeti megmaradásért, kultúráért és anyanyelvért folytatott kíméletlen versenyben. És tudatosítja az asszimiláció végzetes következményeit.

 

Közösségként és egyénként is tudatosítanunk kell ezt. Én is számtalanszor tervbe vettem már, hogy amikor Kassán járok, felkeresem ott élő unokatestvéreimet, akikkel gyerekkoromban találkoztam utoljára.

 

De sajnos ehhez nem tudok elég jól szlovákul.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu