Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Hangosírás. Suhai Pál és Benke László levélváltása ’56-ról

2019/11/20

 

Levél Benke Lászlónak ’56-os megemlékezése alkalmából

2019. október 26.

 

Kedves Lacikám! Köszönöm, hogy megtiszteltél „hangos soraiddal” – a tévé hatoscsatornáján október 17-én elhangzott megemlékezésed linkjével. Bár „névtelenül”: levelezőlistán kaptam, annál megtisztelőbbnek vélem, hiszen engem is besoroltál e módon válogatottadba (a címzettek válogatott csapatába). Most, mielőtt e levél írásába kezdtem, ismét meghallgattalak (s persze a kitűnő beszélgetőtárs, Kőrösi Mária okos és hivatott kérdéseit-reflexióit). És a sok szép és igaz verset – valóságos irodalomórába csöppentettél (ha „csak” fél órára is). Manapság, amikor irodalomra (és más efféle lomra) nemhogy fél óra, de öt perc is csak kivételesen telik. Öröm volt hallgatni benneteket. „A költők az igazság letéteményesei.” Végső konklúzióként ezt olvastam ki szavaidból – persze csak az igaziak, teszem rögtön és gyanakvóan hozzá. Az elkötelezettség csöndes hangján szóló visszaemlékezésed Tamási Lajosról és (kimondani is szörnyű!) Nagy Imréről mégis a kételynélküliség nyugodtságával beszélt. A kételyen túli bizonyosság elfogultságával (!) – kiállni egy „megosztó” személyiség mellett úgy, hogy közben látjuk és ki is mondjuk történelmi tévedéseit és/vagy bűneit. Öröm volt e hangot „látni” és hallani. Méltányosság, mennyire hiányzol mai közbeszédünkből! Akárhova nézek, csak kapkodhatom a fejem. Csupa fölkent Robespierre és Danton ágál az emelvényeken. Még véletlenül sincs rálátásuk önmagukra. A humor teljes hiánya. Talán ezzel is magyarázható, hogy ’56-ról egy ideje nem tudunk együtt emlékezni. (Utoljára 2006-ban sikerült, akkor is a barikád két oldaláról: lövők és lövöttek immár történelmi összetartozásával.) De hagyjuk a tréfát, a humor komoly dolog. Jut eszembe végül minderről Mikszáth a nyolcvanas évekből (az övéből s az enyémből). Akkoriban éppen Mikszáthot rendezhettem sajtó alá, s élénken megmaradtak emlékezetemben a száz évvel korábbi Borsszem Jankó karikatúrái. A véderőtörvény 1889-es vitája kapcsán az ellenzéki obstrukció már-már a miniszterelnök, Tisza Kálmán székét döntögette. Erről két képet is közölt a karikaturista: az egyiken „Tisza Kálmán leköszönt” – ti. emeleti ablakából az ellene és mellette tüntetőknek. A másikon heves szócsaták után, végül kiegyezve a kormánypárttal, „Az ellenzék leteszi vitaeszközeit”. (Bunkót, kereplőt, trombitát, kolompot és „Rágalom” feliratú festékes bödönt képzelj, Lacikám.) S miközben lelki szemeimmel mindezt látom, látomásom is támad. Téged látlak, no nem az igazság bajnokaként, sokkal inkább az őreként. Te vagy Diké (Iustitia) a megvesztegethetetlenség mérlegével s e kellékhez illően, bekötött szemmel. A mérleg serpenyője pedig, mint mindig, most is inog. És hogy ez ingást megállítsák, kétfelől pici-kis emberkék, az igazság bajnokai húzzák maguk felé a serpenyőket. Addig húzzák, addig-addig – hadd legyen népmesei a befejezés! –, amíg a mérleg ketté nem törik. A többit fantáziádra bízom, Lacikám. Köszönettel és baráti öleléssel: Pali

 

 

„Álmunk a magyar forradalom volt” – Benke László válaszlevele

2019. október 29.

 

Kedves Palikám! Még suhancként különleges tisztelettel néztem életem első költőjére, Tamási Lajosra. Hárman beszélgettünk valahol. A költő mosolyogva mondta, hogy mit olvasott: „Forradalmával a magyar nép 1956-ban beverte az első szöget a szovjet kommunizmus koporsójába”. Elámultam e találó igazságon, s kihúztuk magunkat. Jeléül annak, hogy magyarok vagyunk. Mikor Tamási Lajosra gondolok, gyakran eszembe jut, hogy mindent mástól tudunk; legtöbbet tőle tanultam. Lettem, akivé lenni tudtam, lennem kellett; őt – világokat nyitogató tanítónkat, a költőt –, nem felejtem soha. Ő van a mindenség közepén. Sokan voltunk körülötte nehéz időkben? Vagy nem elég sokan a csepeli Olvasó Munkás Klubban? Az egészen bizonyos, hogy eleitől fogva jó irányba tartottunk, a teljesebb magyar igazság megismerése felé haladtunk. Álmunk a magyar forradalom volt. Az emberi méltóság forradalma. Magunkhoz úgy próbáltunk hűek lenni, hogy kiálltuk a próbákat és megbecsültük mások megpróbáltatásait. Ma ennek az ellenkezőjét látjuk: egymás leszólását, lebecsülését, bemocskolását, lelkek kifosztását – persze, az igazság nevében! De harminc ezüstért, húsért, hatalomért. Úgy van, ahogy írod, Barátom! „A mérleg serpenyője… inog. S hogy ez ingást megállítsák, kétfelől pici-kis emberkék, az igazság bajnokai húzzák maguk felé a serpenyőket. Addig húzzák, addig-addig – hadd legyen népmesei a befejezés! –, míg a mérleg ketté nem törik.” Mehetünk ilyenkor világgá, kereshetjük az élesztőfüvet, kenegethetjük-támasztgathatjuk sok-sok sebből vérző hazánk, szerelmünk életét. Palikám, költőtől kaptam a felismerést, hogy életemnek több értelme van, ha minél többet adhatok belőle másnak. Ehhez hasonlóan a magyar néptől kaptam a példát, hogy a szolgaságot nem szabad eltűrni a végtelenségig. Magyar hazámtól, nemzetemtől kaptam a viszonylagos szabadságot 1956-ban, amikor még vidéki kissrác voltam, hogy majd felnövekedve élhessek vele, s kellő időben tanuljam meg, hogy nép vérén vett szabadsággal nem élhetek vissza soha. Sem én, sem más. Baráti szeretettel: Laci

 

Ui.: Mindezek mellé és alátámasztására végül itt küldöm az általad szóba hozott megemlékezés linkjét: https://www.youtube.com/watch?v=6CLnCHx0RmQ&t=55s

 

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu