A magyarok jogainak és szabadságának védelmében
A XXI. századra meghaladottá vált az a gondolat, miszerint az alkotmányoknak az állampolgárt kizárólag az államtól kellene megvédenie. Az egyre erősebb szupranacionális intézmények, nemzetközi pénzügyi rendszer és globális üzleti működési modellek, az új típusú média térnyerése és a különböző külső fenyegetések révén ugyanis most már olyan korban élünk, amikor az egyén mellett az állami működés védelme is nélkülözhetetlen az egyéneket megillető alapjogok és a politikai közösségek szabadságának megóvásához.
Szabó Máté Dániel Az állampolgárt védje az alkotmány vagy az államot? című, az index.hu-n megjelent elemzése azt a kritikát fogalmazza meg a bíróságokkal kapcsolatban benyújtott, jelenleg az Országgyűlés előtt lévő törvényjavaslattal kapcsolatban, hogy az a változási szándék, amely a korábbiaknál szélesebb körben teszi lehetővé a közhatalmat gyakorló állami szerveknek, hogy nemcsak az egyének, hanem ők is alkotmányjogi panaszt nyújthassanak be a jogaik védelme érdekében, az „alkotmány teljes (és nyilvánvalóan szándékolt) félreértésén” alapul. Ennek indokaként a cikk azt emeli ki, hogy az alkotmány funkciója a közhatalom korlátok közé szorítása az ember szabadságának és méltóságának a védelmében.
A kritika arra a téves következtetésre jut, hogy az új alkotmányjogi panasz valójában a polgár jogainak ellenében, a hatóságok védelmében működik majd. Ezzel azonban merőben hamis és félrevezető képet fest az alkotmány és az alkotmánybíráskodás modernkori szerepéről és feladatairól, mivel nem vesz tudomást azokról a jelenkori kihívásokról, amelyek ma az egyének jogait és az egyes politikai közösségek szabadságát komolyan veszélyeztetik.
(...)
A nemzetközi szervezetek hatáskörbővülése eddig soha nem látott alapjogi aspektusokat vet fel
A XXI. század a befolyásukban megerősödött nemzetközi szervezetek, így a szupranacionális szervezetek, nemzetközi emberi jogi és pénzügyi szervezetek kora. Az európai régióban ez elsősorban az Európa Tanács keretében működő emberi jogi fórumok döntéseit, valamint az Európai Unió egyre bővülő jogalkotását és jogalkalmazó gyakorlatát jelenti. Ma már minden mértékadó véleményformáló elismeri, hogy ezek a szupranacionális szervezetek – köztük az Európai Unió is – a szerződésekben biztosított hatásköreikkel élve vagy visszaélve (politikai és szakmai értékítélet kérdése, hogy melyik kifejezést érezzük találóbbnak) saját befolyásukat a tagországaik szuverenitásának ellenében folyamatosan növelik. Ez jelentős kihívásokat támaszt az egyes államokkal szemben, hiszen úgy kell a szuverenitásukat megőrizni és a saját alkotmányukban biztosított jogvédelem szintjét garantálni, hogy közben más államok és a nemzetközi szervezetek felé a lojális együttműködés elvének is eleget tesznek.
Nem vitatható tehát, hogy az alkotmánybíráskodás új, XXI. századi kihívásai közé sorolható e hatalomgyakorlás alkotmányos keretének kijelölése mind a közhatalmat gyakorló nemzeti intézmények, mind a nemzetközi intézmények vonatkozásában. Ez ugyanis elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a nemzeti alkotmányok alapjogvédő funkciója s a nemzeti közösség szuverenitása, alkotmányos önazonossága intakt maradjon. Ehhez pedig a közhatalmat gyakorló szervezeteknek – az eltérő jellegből adódó észszerű különbségek mellett – ugyanolyan alkotmányvédelmet célszerű biztosítani, mint a többi szereplőnek.
Ma a globalizálódó világ vívmányai veszélyeztetik az alapvető jogokat
A világ már az 1970-es évektől kezdve folyamatosan lép be a globalizáció korszakába. Abba a korba, ahol megerősödött nemzetközi pénzügyi rendszerrel és transznacionális üzleti működéssel kell számolni. Ez a körülmény számos előnye mellett szintén komoly veszélyforrást jelenthet az alapvető jogok és szabadságok érvényesülésére, valamint a politikai közösség szabadságára.
Különösen valóssá és súlyossá válik ez a veszélyforrás az olyan határozott és erőteljes állami szabályozás és hatósági intézkedések híján, mint amelyet például a fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi, versenyjogi illetve más egyéb intézményvédelmi kötelezettségek jelentenek.
Ebben az összefüggésben pedig közel sem csupán a rosszul értelmezett és felhasznált államhatalom jelenthet fenyegetést az egyénre és a közösségre nézve, hiszen a globalizálódó pénzügyi rendszer és a transznacionális üzleti világ ugyanúgy az érintettek hatalmával való visszaélésre ad alkalmat. Mindezek ellen pedig egy jól felvértezett és hatékony nemzetállami intézményrendszer – éppen például a kiszolgáltatott egyén, munkavállaló vagy kisvállalkozó, valamint rajta keresztül a szabad polgári közösség védelme érdekében – köteles fellépni.
Hogyan máshogy lenne megérthető az a jelenség, hogy a napjainkban tapasztalt és megállíthatatlannak tekinthető globalizálódás ellenére az elmúlt években a nemzeti közösségeket képviselő nemzetállamok nem gyengülnek, hanem éppen ellenkezőleg: újra megerősödni látszanak? Lássuk a fától az erdőt! A transznacionális politikai és gazdasági rendszernek számos előnye van akkor, ha a globális gazdaság jól teljesít, vagyis, ha „süt a nap és szép az idő”. A 2008-as és 2009-es pénzügyi válság viszont azt bizonyította be, hogy ha a globális gazdaság összeomlik, ha „beborul az ég”, akkor a globális intézmények kizárólag a saját önös érdekeiket képviselő módon viselkednek és alkalmazkodnak, miközben a nemzeti közösségek magukra maradnak. A kiszolgáltatott helyzetben lévő egyén és közösség ekkor, ebben a „rossz időben”, csak a nemzeti intézményekre számíthattak.
Megint csak nem vitatható tehát, hogy ilyen körülmények között a közhatalmat gyakorló nemzeti intézmények jogaival kapcsolatos alkotmányos gondolkodásnak ugyanolyan szerepe van az egyén jogainak biztosításában és a közösség szabadságának védelmében, mint a korábban domináns megközelítéseknél.
A virtuális platformok, az új média elsorvasztják a véleményszabadságot
(...)
