Hokuszai és Utamaro találkozása (Deli Mihály „versféléje”)
Ezernyolcszázkettő május negyedikén Edóban
egy papírkészítő műhelyében Hokuszai mester
összetalálkozott a nála hét évvel idősebb
Utamaróval / régóta ismerték egymást, de nem
barátkoztak / Utamaro mozgalmas életet élt
a hatalommal hadakozott, férfiasságát és
művészetét a hiúság csiklandozta, hergelte
Hokuszai szerényen szorgalmas hétköznapjait
a fegyelem, az állandó kétkedés és a hála
(...)
Deli Mihály
Hokuszai és Utamaro találkozása
Ezernyolcszázkettő május negyedikén Edóban
egy papírkészítő műhelyében Hokuszai mester
összetalálkozott a nála hét évvel idősebb
Utamaróval / régóta ismerték egymást, de nem
barátkoztak / Utamaro mozgalmas életet élt
a hatalommal hadakozott, férfiasságát és
művészetét a hiúság csiklandozta, hergelte
Hokuszai szerényen szorgalmas hétköznapjait
a fegyelem, az állandó kétkedés és a hála
hatotta át / nem is volt mit mondaniuk egymásnak
bár a rajz szellemének rabjai voltak mindketten
Tekintetükben tartózkodó büszkeség szikrázott
amit végül az izgatott papírkészítő próbált
feloldani / de nem rajta múlt, hogy a találkozás
különleges fordulatot vett / a segéd ugyanis
félreértette a papírkészítő sokatmondó
pillantását, és az újonnan kikísérletezett
rendkívüli finomságú lapokat hozta elő
(nem tudjuk, gazdája, szíve mélyén melyiknek szánta)
Utamaro és Hokuszai egyszerre nyúlt a lágy
papírért / de fegyelmezték magukat / a segéd a
sarokba kuporodott / a papírkészítő, szorult
helyzetében kiegyenesedett és hátra lépett
Feszült csend lett, csak a halk susogás hallatszott, ahogy
a két művész a papírt simogatta / aztán újra
egymásra néztek, meghajoltak, lemondtak a másik
javára / a papírkészítő azonban mindkettőt
ki tudta szolgálni / szó még alig hangzott el eddig
„Szívesen látnám kertemben, esti beszélgetésre”
mondta Utamaro kimérten / Hokuszai lassan
bólintott és így szólt: „Sokat tanultam rajzaiból”
Utamaro pedig válaszolt: „Témái meghatnak”
Rövid beszélgetésüket Hokuszai ezzel zárta:
„Az élet és a csodálkozás izgat, és megnyugtat”
Kertbéli találkozásuk mégis nehezen indult
Utamaro részeg nőkkel körülvéve fogadta
s bár durván csendre intette őket, szerény vendége
zárkózottságával jelezte, hogy alkalmatlannak
tartja a pillanatot őszinte beszélgetésre
A nők egyfolytában vihogtak, később Utamaro
egy összetekert ronggyal szétkergette valamennyit
„Belőlem élnek mind, – én meg őbelőlük” morogta
Hokuszai bólintott / ez az este már elveszett
gondolta / elfogadta, amivel kínálták, ivott
Utamaro halkan énekelni kezdett, de aztán
váratlanul abbahagyta, egészen közel hajolt
Hokuszaihoz és tehetetlenül az arcába
sziszegte: „Túl fogsz élni engem, megölsz a tolladdal”
Hokuszai ezt felelte: „Akár a szelek hátán
lovagolunk, akár a szerelem röpít – mindegyik
levet, nem győzhetünk”, s folytatta Utamaro dalát
Utamaro komoran maga elé meredt / mikor
Hokuszai elhallgatott, feszesen felsóhajtott:
„Szépen beszélsz, mint a képeid, nem velem viaskodsz”
Hokuszai így válaszolt: „Az ember azért röpköd
annyit kósza életében, hogy amikor végleg föl-
kapja a szél, biztos szárnyakkal írhasson az égre”
„Nehezen rajzolok a múltkor vásárolt lapokra
– mondta Utamaro búcsúzáskor –, de hiszen nem a
papíron múlik: kezem fürge, csak lelkem nyugtalan”
Hokuszai szelíden mosolygott: „Minden nap ünnep
Bármit látsz: ünnep; benned: a hétköznapok tengere
A papírok, mint vak madarak, a szemedre szállnak”
Utamaro elkísérte vendégét / nem beszéltek
többet / vékony női hangok nyögtek-sikítoztak a
távolban / fekete ég ölelte mindkettőjüket
Kitagawa Utamaro: Virágcsendélet
