Fucskó Miklós: Édenkerthelyiség

Az Írószövetség éves közgyűlésének szünetében, a tőle megszokott szerénységgel adta kezembe Fucskó Miklós barátom a még nyomdaszagú, az „Édenkerthelyiség” című, második verseskötetét, amely az Orpheusz Kiadó gondozásában jelent meg.

Az ízléses, elegáns külső már puszta megjelenésében is fajsúlyos tartalmat ígért. Az első borítón a szentendrei evangélikus templom kereszt formájú ablaka fölött, a fehér keretben kifuttatott ágak mintha Krisztus töviskoronájára emlékeztetnének. A kötet érdekességét, értékét talán tovább növeli, hogy annak szerkesztését, tördelését, a tipográfiai és fotógrafikai munkáit is maga a szerző végezte.

A hazai irodalmi élet napszámosaként egy színes életutat maga mögött tudható szerző – megtörve a hosszú hallgatást –, ezúttal negyven év kiérlelt versterméséből válogatott. Kötetében a személyes megtapasztalások, életérzések és emberi kapcsolatok teljesednek ki a szerzőtől megszokott könnyedséggel és könyörtelen pontossággal megfogalmazva. Mindezen létérzékelések egyszerre kor- és kórképek is, de nyomon követhető benne a szűkebb és tágabb környezetéhez, a világhoz való viszonya, miközben szűkebb pátriájáról sem feledkezik meg verseiben. Műfaji gazdagságát mi sem jelzi jobban, mint hogy az óda, szonett és hagyományos verselés mellett még japán versformákkal is találkozhatunk. Ez utóbbiak is – akárcsak madárléptek a hóban –, apró jelek, reflexiók, üzenetek. Mindezek egy ritka, tiszta versbeszéddel párosulnak.

Mi mással kezdődhetne ez az évtizedekre visszatekintő kötet, ha nem a felhőtlen gyermekkor megidézésével, ahogy írja:

„Vágtámtól dühöngött a föld és porzott vaduló vihar-csatám robajától, kardomtól jajdultak vadvirág-katonák, fejek potyogtak a virágszárról, mert rőzséből is kardot csinált egykor gyermek-fantáziám” (Mindenható gyerekkorom)

Aztán jön a szülőkre való emlékezés, megkésett üzenet hajdanvolt pályatársaknak, melyben grimaszt mutat a kornak, a rendszernek:

„A szomszédos országokban a gazdaság, meg a politika a demokrácia is… hogy ott mennyi-mennyi baj – (a hírügynökségi jelentés szerint) nálunk persze RENDJÉN mennek a dolgok! (a hírügynökségi jelentés szerint)" (Szöszök – Ratkó Józsefnek)

Bár merésznek tűnnek ezek a felütések, de a szerző nem lázad, nem perel a korral, a megváltoztathatatlannal, nem keresi az igazságot, csak teszi, mi íróember dolga, üzenetet hagy, amolyan korrajzot az utókornak.

„Tiltanak bennem elveket, nőket, (Tetten érik a verselőket) Hogy bármikor felüthető legyen Koromarcú versben a félelem.” (Ballada)

„… Régtől kering a halál köröttem Súlyos árnya beleng éjt s napot Botladozik szívem vérrögökben Nyelőcsövem savakban tocsog…

Közel enged magához Isten Résnyire hagyja a vég ajtaját Nyitott lélekkel láthassam innen Mi vár rám majdan odaát…" (Közel enged – Csontos Jánosnak barátsággal)

Ahogy fentebb írtam, negyven év verstermését szerkesztette kötetbe a szerző, így természetes, hogy nem maradhatott ki belőle az érett férfiember kissé visszafogott, szemérmes szerelmi lírája, vagy a természethez való kötődése, rajongása.

„Hajnalonta, mikor a leányfalusi Duna-partra a vaddisznók már nagyokat horkantva lementek inni ablakom fölött, mikor az alagsorból feljövök hozzád és melléd fekszem, odahagyva a gépet, amin suta sorokat pötyörészek, hosszan nézem arcodat titokban, ahogy alszol, mintha itt se lennél – arra gondoltam, mikor még pár hónapja ilyenkor a rák vinni akart volna tőlem, ha tényleg nem leszel, minden összedőlten ugyanúgy történik éppen, mintha nem lehettem volna már rég én sem – …” (Hajnali hálaadás)

„Magam ültettem ötven nyár előtt, ápoltam, óvtam, mint csetlő gyermeket – Karját lenyújtja értem még a tél előtt tudom, s kopár árnyával végleg eltemet.” (Seng Thu Chek – az elmúlhatatlanságról) A kötet utolsó, záró versében Pazar kilátásaim címmel írja:

„Szobor nem lesz belőlem se „saját halott” legfeljebb mi már vagyok imitt-amott lexikon-szócikk vagy ágyszám az elfekvőben netán ki vesémbe látott a sebész tud több részt belőlem „fejből” ha visszaidézi nyitott mellkasom képeit sejti a kórság okát vagy tudni véli s hogy mi romlott ott meg itt de emléktábla sem leszek se válogatott se összegyűjtött se bőr-díszkötéses (csak a magaméban) és ünnep se leszek se díj

gyermekeimben leszek az emlék a nem-vagyok csupán az leszek Isten kertjében örökös vendég leszek – életre holtan – ha voltam"

Hódít a digitális világ, egyre kevesebben vesznek könyvet a kezükbe, így csak remélni tudom, hogy idővel utat talál, értelmet kap a szó.

Lehetne bírálni, hosszasan méltatni, dicsérni ezt az érett, kiforrott kötetet, de nem teszem. Helyette tiszta lelkiismerettel ajánlom értő olvasók figyelmébe.

– Botz Domonkos –

(A kötet előrendelhető az Orpheusz kiadónál, 1062 Budapest, Bajza u. 18. e-mail: orpheusz.kiado@gmail.com)

***

Nyesedékek

(varázslat)

Ott fekszel majd velem azon az ágyon, amin az arcomat selyemmel letakarják, mert elmúlik akkor a varázslat, hogy az lehess, akit magamnak való asszonynak „megoldalbordáltam”.

(teremtés)

Általam mássá voltál, általad mássá voltam… Megkettőz, így éltet a szerelem. s midőn teremtett valómból kiholtam, már nem lesz nagyobb teremtés sosem.

(önvédelem)

Petkőre, Bogira vigyázz, óvd Öcsét a szeleburdiságtól, Matkóra ügyelj, hogy ne tévedjen el semmiképp… Ennyi feladat épp elég ahhoz, hogy baj ne érjen, Ha már nem leszek ott az asztali imánál…

(axióma)

Az, kinek módja magos: gyorsakarású,

De hálatudó s türelmes az, ki szegény.

(bárka)

Ki magában menekül, hol lehet menedéke? (Négycicerós címekkel lövöldöznek rám naponta.) Öledbe hajtom a fejem. A szemedből felröppenő béke zöld olajággal visszatér-e még a homlokomra…?

(hiányjel)

Eljön az idő, amikor leülünk öreg szüléink mellé, S meséltetjük őket a sorsukról, gyökereinkről, Hogy amikor majd a mi időnk is betelik, Legyen miről emlékeznünk.

(kegyelem)

Némelyek zord sziklásan állnak, Mások miként hűs-tekintetű jegenyék. – Rogyva s felállva mily sokan járnak itten. S mikor lemondón leomlanának végképp, Mögéjük lép az őserősség: az Isten.

(halhatatlan)

Versét kőbe vésni reméli a balga, ám lelkekbe róva a szót, nem rontja víz s az idő. –

(tavasz)

A fákra friss rügyeket költ az Isten, Verset ír: ezernyi rímmel danászgat. Zsong a lét, némán kushad a nincsen, S glóriát röppent az égre egy madárhad.

(Akasztón)

Mily mérhetetlen merészség a II. világháborúban vergődni világra, 1943-ban kisbenedekként! Vitathatatlan vakmerőség egy Akasztón született Kiss Benedektől az Elérhetetlen Föld-ben megjelenni… Hiába, kérem! Ilyenek az Akasztóra való emberek általában! De legalább néha-néha.

(életrajz)

Kicsapódottan a világból, becsapódottan a világtól: mögöttem sok elmúlt semmisem. Születésemtől így nyögöm fogyásomat – (Jobbat érdemeltem volna…)

(másodhegedűs)

Ha én teremteném a világot, Olyan lenne épp, mint a mostani. Ha én teremteném a világot, Egy teremtő Istent teremtenék. Miért az a sok vesződség, s egyébként is nagyobb gyönyör a kritika édességét fenntartani –

(kívülnézet)

Ez az a test, amit úgy öleltek egykor? Lám, most puszta anyaggá rothadás. A lábujjtól a homlokig araszoló féreg meggyőzőbben beszél az öröklétről.

(valóságshow)

Légy te az első, kinek arcán nem mutatja ki semmi diagnózis, hogy szivárog belőle a lélek…

Gigantposzter

I. (Tacepao)

A cukormentes cukor, a koffeinmentes kávé, az alkoholmentes sör, a nikotinmentes cigaretta korszakában ma felfedeztem a „nőmentes nő” prototípusát.

Lám, e csuda izgalmas világban találhatni még mindég valami valóságosan megfoghatatlant, ami puszta nemléte révén adatik meg, s épp úgy kelti a gyönyör látszatát, miképp létezésünk placebója tölti ki azt a semmit, amelyben önnön meg nem történésünk izgalmában (a népeket üdvözítő világháló segedelmével) megvalósul a mosodákat megkárosító virtuális ágybavizelés –

II. (Rabmagyar)

49, 19, 45, 56, 68, 89, 99 – Évszámok fogságában, tévedések mocsarában, ragyogások diadalában – épp, mikor, hogyan ítéltetik – részes nem kívántam lenni sohasem. Nyerésre esélyem se lenne, még a hatos lottón sem húzható ki a sok „erkölcsös évszám”. –

Elvárható tán az egyen-kaloda, én mégis itt téblábolok a magamra szabott petrencék szorításában, és senki nincs, aki képes lenne érdek nélkül belefeledkezni a madárlátta ölelések gyönyörébe, amikor Istenen kívül minden más gondolat- és önazonosulás puszta erőfitogtatás –

III. (Porhanyós)

Tarisznyánkban a szárított víz, a porított kőszikla, a granulált villám kétes túlélőkészletével, – mely puszta ellentmondása az életet éltetőnek, az alapot alapozónak, a bűnt büntetőnek – lelkünkre indásodik a parazita placebo-poézis, s az agy helyén ott lüktet a sterilizált szilikon protézis.

Ebben a „porhanyós” világban aligha lehet esélyünk a csalódás-mentes erkölcsi öntörvényűségre, amikor vallási és politikai hovatartozás nélkül, akár csak a szavak tisztaságát is képesek lehetnénk átlobbizni még vétlen porontyainknak.

Archaikus imádság

Törzsem fölött tarlott ágak, üresen kongó madárlak; törzsem alatt puszta gyökér, kifordíthat egy hetyke szél.

Menekülnék égbe, földbe, hantolatlan temetőkbe – örömemben, gyötrelmemben mindkettőnek fattya lettem:

Mégis Ég vonz, mégis Föld köt – tagjaimban vakgöcsörtök –, napfényedre zöld rét virul árvaságom ágairul –

Titokszoba

(Boginak)

Vagyok magamnak rejtélye: én, lappangó titkok labirintja, vakmerő, ki elindul belém, lelkem rejtekét lakni nyitja,

mert béke benn és minden harc is, – simulva, dúlva él a tenger –, reá tekint egy istenarc is, szemem mélyén a végtelennel,

s mint dagály–apály magába ránt, bezabál, te, belépni bátor, szörnyeim között hadonászol

verseim kulcsával kezedben, lesni végem, mit el is kezdtem – szeretni éhes, halálra szánt.

Közel enged

(Csontos Jánosnak, barátsággal)

Ebben a semmiresincsidő időben élek Pontatlanul közlekedő évszakokban ázok Mint nagykabátot, kinőttem már a létet S vonnám magamra, ha reszketek, ha fázok.

Régtől kering a halál köröttem Súlyos árnya beleng éjt s napot Botladozik szívem vérrögökben Nyelőcsövem savakban tocsog

Közel enged magához Isten Résnyire hagyja a vég ajtaját Nyitott lélekkel láthassam innen Mi vár rám majdan odaát

Takarjátok el szemem, mint a bűnözőkét Ne vizslassák szégyenmart arcomat a népek S bocsássatok meg elbotlott szándékaimért: Földre rogyva, épp az Éggel beszélek…

Párkép

Gyarapodnak az abortált versek, mint kórházi vödrökben magzat-cafatok, éjjeleken riadtan foszló álmaid őrzöm, s a sorok fonalával reggelre összeöltöm: ragyogják arcod hajnal-ablakok.

Magamnak élek, s neked halok meg, önzésem stigmája: rajtad jel vagyok – Hiányként sajog testem testeden, ha majd a nélkülem-éjeken húsom emlékét ölelné karod.

Hajnali hálaadás

Hajnalonta, mikor a leányfalusi Duna-partra a vaddisznók már nagyokat horkantva lementek inni ablakom fölött, mikor az alagsorból feljövök hozzád és melléd fekszem, odahagyva a gépet, amin suta sorokat pötyörészek, hosszan nézem arcodat titokban, ahogy alszol mintha itt se lennél – arra gondoltam, mikor még pár hónapja ilyenkor a rák vinni akart volna tőlem, ha tényleg nem leszel, minden összedőlten ugyanúgy történik éppen, mintha nem lehettem volna már rég én sem – mikor a reggeli híradóba indulsz, s a tizenegyesen átfutsz a megállóba – hogy féltem, nem lesz már többé sosem, hogy „meglebbenti szoknyád a szél”, mikor szaladsz az Alszeghy Kálmán téren – s most nem bírok betelni véled, ahogy él arcodon és átvirágzik a lélek, Gloria in Excelsis Deo, Gloria – – –

Pazar kilátásaim

Szobor nem lesz belőlem se „saját halott” legfeljebb mi már vagyok imitt-amott lexikon-szócikk vagy ágyszám az elfekvőben netán ki vesémbe látott a sebész tud több részt belőlem „fejből” ha visszaidézi nyitott mellkasom képeit sejti a kórság okát vagy tudni véli s hogy mi romlott ott meg itt de emléktábla sem leszek se válogatott se összegyűjtött se bőr-díszkötéses (csak a magaméban) és ünnep se leszek se díj –

gyermekeimben leszek az emlék a nem-vagyok csupán az leszek Isten kertjében örökös vendég leszek – életre holtan – ha voltam