„Ezt a liberális múltat nem kell megtagadnunk” – Prőhle Gergely a 10 éve meghalt Otto Graf Lambsdorf
Nem kell megtagadnunk a liberális múltat ahhoz, hogy polgári, konzervatív bőrünkben otthonosan érezzük magunkat – vonja le a következtetést Prőhle Gergely a ma tíz éve halott Otto Graf Lambsdorffra emlékezve. A Habsburg Ottó Alapítványt vezető egykori diplomata szerint nem lenne haszontalan, ha akár egy bizonyos amerikai tudós, akár az éppen igencsak gyengélkedő német szabaddemokraták, vagy a „liberális”-t szitokszóként használó hazai közszereplők felidéznék magukban Lambsdorff gróf emlékét.
Néhány hete a Habsburg Ottó Alapítvány szervezésében Magyarországon járt Patrick Deneen amerikai politológus, hogy nemrég megjelent, „A liberalizmus kudarca” című könyvét bemutassa. A professzor alaptétele, hogy a szabad gondolat leáldozását voltaképp saját sikere okozza, vagyis, hogy a minden korlátozás, szokás, hagyomány alóli felszabadulás voltaképp ellehetetleníti az egyéni szabadság alapfeltételeit is.
A hazai sajtóban olvasható beszámolók nem okoztak meglepetést: a baloldalon kétkedve hallgatták „a liberalizmust ekéző” Deneent, a kormánypárti sajtóban tisztelettel adóztak „a liberális elitet” elmarasztaló tudósnak. Ha valaki elolvassa a könyvet, rájöhet, hogy bár Deneen sok helyen túloz, és a közép-európai, különösen magyarországi helyzetre korántsem egy az egyben adaptálhatóak a gondolatai, törekvése tiszteletre méltó: megérteni, hogy mi is okozta annak az eszmének a kudarcát, amelyről húsz, de még inkább harminc évvel ezelőtt még azt hittük, hogy a körülöttünk zajló folyamatok legfőbb alakítója.
A Deneen-könyv magyarországi eladásának nyilván nagy lendületet adott, hogy – a könyvet még angol nyelven olvasó – Orbán Viktor miniszterelnök fogadta az amerikai tudóst. A találkozóról kiadott híradás szűkszavú volt, csak Deneen beszélt interjúkban itt-ott a beszélgetés tartalmáról – minden meghatottság nélkül, mégis méltatva az elméleti írás iránti ritka politikusi érdeklődést. Ez – ismerve a Fidesz és vezető politikusainak indulását és eszmei, politikai fejlődését – maximálisan érthető, hiszen kit ne érdekelne annak a folyamatnak a tudományos igényű leírása, aminek saját maga is gyakorló részese, alakítója volt. És – bár a politikai kommunikáció brutálisan leegyszerűsítő módszertanával nyilván mindenki tisztában van – talán a művelt újságolvasóban egy-egy pillanatra felvetődik: senkinek sem kell megtagadni teljes egészében a liberális múltat ahhoz, hogy polgári, konzervatív bőrünkben otthonosan érezzük magunkat.
A tíz évvel ezelőtt, 2009. december 5-én elhunyt Otto Graf Lambsdorff emléke segíthet ebben. „A gróf” – ahogy általában hívták – a német FDP, a liberális párt elnökeként kezdetektől fogva szorosan követte a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor pályáját is, sokat segítve őt a nemzetközi tájékozódásban, ugyanakkor a Szabad Demokraták Szövetségével is jó viszonyt ápolt. Ahhoz a generációhoz tartozott, aki harcolt a II. világháborúban, ahol egyik lábát el is veszítette. Elnyűhetetlennek, fáradhatatlannak tűnt, poroszosan fegyelmezett életében a politikán kívül helye volt az alapos történelmi tájékozódásnak, a német evangélikus egyház közéletében való részvételnek és a gazdasági szereplőkkel való folyamatos kapcsolattartásnak is. Szorosan kötődött nemesi, családi hagyományaihoz, és őseinek az orosz cári udvarhoz való kapcsolata okán Európa keleti részének sorsa különösen foglalkoztatta.
Liberalizmusa tehát korántsem a minden hagyománytól és kötöttségtől szabadulni akaró hozzáállás, sokkal inkább az a fajta attitűd, amely a szabad gazdasági, piaci verseny érvényesülésének teret ad, ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonít a hagyományos társadalmi szövet megmaradásának, újraképződésének.
(...)
Valamikor 1993-94 fordulóján a Naumann Stiftung szervezésében Kuncze Gáborral együtt igyekeztünk egy delegációban Otto Graf Lambsdorff bonni irodájába. A képekkel telezsúfolt helyiségekben a bejárat fölött egy olyan fotó függött, amelyen a gróf éppen II. János Pál pápával fog kezet. Lambsdorff íróasztala mögött ugyanakkor egy életnagyságúnál nagyobb Bismarck-portré volt látható. Az SZDSZ-es politikus csodálkozása már a tekintetén látszott.
A tárgyalás befejeztével a képekre utalva Kuncze csak annyit mondott: „Te, nekem Kis János nem ezt mesélte a liberalizmusról”.
Látjuk, hogy manapság ki és hány félét mesél a liberalizmusról. A miheztartás végett nem lenne haszontalan, ha akár az amerikai tudós, akár az éppen igencsak gyengélkedő német szabaddemokraták, vagy a „liberális”-t szitokszóként használó hazai közszereplők felidéznék magukban Lambdorff gróf emlékét. Segítené az ideológiai tisztánlátást, sőt, talán a gyakorlati politizálást is.
