Megjelent a Búvópatak januári száma!
Az ünnepek utáni januári dermedtséget sugallja Ország László desedai fotója a tizenkilencedik évfolyamába lépett Búvópatak polgári, kulturális és társadalmi havilap legújabb számának borítóján. Annál felrázóbb Bobory Zoltánnak a lap élén olvasható jegyzete, valamint Csontos Márta és Takaró Mihály verse. Nemcsak a téli dermedtségből próbálnak bennünket felébreszteni, hanem magas irodalmi színvonalon, perzselő hőfokon teszik föl a kérdést: Mi lesz veled Európa? Mi lesz veled kereszténység? Mi lesz veled Magyarország?
„Talán eljön az az idő, amikor – lehetséges, hogy az utolsó pillanatban - Európa haláltusája előtt megtalálja önmagát, s megmenti önmagát. Addig marad az egyre gyengülő remény a templomtornyaink keresztjei alatt. S a mi Istenünk segítségével a megvilágosodás: Mit tehetünk mi az európai ember s mi magyarok. Ébredjünk rá: Olyan fegyverrel és munícióval kell megvívni létharcunkat, ami van, s ami legféltettebb kincsünk. A menedék. A Nyelvünk, ez a világcsodája és a Kultúránk.” - fogalmazza meg Bobory Zoltán Kenyér és fegyver címmel.
[…]
„Európa most készül letörölni
arcáról fáklyáktól fénylő arcotok.
Elfeledni lángotok, mely
szurokba mártott testetekből áradt
s mi, turisták, borzadva hallgatjuk
a csalogató históriává tompult
régi hiteket, égő csodákat.”
[…] – írja Takaró Mihály a Látogatás a Colosseumban című versében.
[…]
„Döngnek az új léptek, új hódítók
jönnek, senkiföldjének tekintik
a letarolt kontinenseket – minden
csupa, csupa bomlás-szürke.
Nem akarok kidobott rongybaba
lenni az új kolónia szemétdombján,
szárnyas hangom meg akarom
őrizni most és mindörökre.” – írja Csontos Márta A szürke új árnyalata című versében.
Az előbbiekhez szervesen kapcsolódik Csáji László Koppány A kulcs című novellája, amelyben egy hazáját kényszerűségből elhagyó fiatal nő tér vissza szülei lakásába, és szembesül a falon függő grafikával. „Az asztalon horgolt terítő, rajta feszület. Ahogy annak idején is. A falról jól ismert kép köszönt rá: az Emmauszi tanítványok. Réges-régi rézkarc. Hányszor hallotta már e történetet apjától! Oh, hányszor kellett meghallgatnia, hogy a tanítványok nem ismerék fel mesterüket az úton.”
Radnai István Memória című dialógusának színhelye egy idősek otthona, amelynek két lakója fájdalmasan groteszk „vallástörténeti” vitába kezd.
Panelszemét című karcolatában Udvarhelyi András a karácsony utáni „szemetelési szokásainkat” tűzi tollhegyére.„Szép bigbraderes, valóvilágos évkezdet, amikor a tévén keresztül a szemét beözönlik lakásunkba. De érthetetlen borongásom, hiszen idén is szép, töltöttkáposztás, bejglis karácsonyunk volt, és vidám, lencsés, tehát gazdagságot jósló, virslis, pezsgős újévünk. A jókedvemre tehát minden okom meglett volna. Ez az alapérzés hatott át, gondolván, ez a lehető világok legjobbika, ahogy Pangloss mester mondja. Pestiesen annyit teszek hozza: ez van, ezt kell szeretni. Ezt kell szeretni?”
Varga Rudolf Három farkas című regényrészlete gyermekkorát idézi. „Iskolából hazamenet kifigyeltem, a kishíd előtt hosszában megrepedezett a jég. A parttól néhány centire a kásás jég már elolvadt. Elkezdődött a zajlás. A jégtáblák apró tutajokként úszkáltak az egybefüggően vastag jégpáncél meg a part között. Addig piszkáltam az egyik jégtáblát, hogy rászökellhettem. A táblát tutajként használva a vastag jég felé löktem magam. Oda-vissza ingáztam. Azt képzeltem, valami nagy vízen hajózok. Akkorra már sokan ácsorogtak a hídon. Szájtátva bámulták ügyességemet. Elragadtatva visongtak. Én meg, figyelve a nézőközönség reagálását, egyre bravúrosabb mutatványokat hajtottam végre. Élveztem a sikert. Élveztem mindaddig, amig talpam alatt be nem szakadt a jégtábla. Ma is emlékszem a reccsenés hangjára, meg hogy milyen sistergően forró volt a patak jeges vize, amiben fejem búbjáig elmerültem.”
(...)
