VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

EGY TÁSKA APROPÓJÁN (Deli Mihály verse)

EGY TÁSKA APROPÓJÁN

...

Megállt az út közepén, hanyatt vetette

magát / azt hitték megőrült / szokatlan és

ijesztő volt / közben nyögdösött, vicsorgott

...

rúgott és kapálódzott / nem engedte, hogy

félrehúzzák / harapott, némán tátogott

Az autók fékeztek, sokan körbevették

...

Valaki azt mondta, ne nyúljanak hozzá

csak megvadítják, hívjanak mentőt / akkor

elcsendesült / az orvos lekuporodott

(...)

Deli Mihály

EGY TÁSKA APROPÓJÁN

Megállt az út közepén, hanyatt vetette

magát / azt hitték megőrült / szokatlan és

ijesztő volt / közben nyögdösött, vicsorgott

rúgott és kapálódzott / nem engedte, hogy

félrehúzzák / harapott, némán tátogott

Az autók fékeztek, sokan körbevették

Valaki azt mondta, ne nyúljanak hozzá

csak megvadítják, hívjanak mentőt / akkor

elcsendesült / az orvos lekuporodott

mellé és kitapintotta a pulzusát

Halkan, türelmesen kérdezgette, beszélt

hozzá, figyelmesen hallgatta válaszát

Végül bólintott, derűsen kezet nyújtott

fölsegítette az aszfaltról / a férfi

vállat vont, mintha azt mondta volna: ’Ez van…’

A mentőhöz sétáltak, beszálltak, fehér

fény gyúlt / az emberek közelebb húzódtak

belestek, találgatták, mi történhetett

Elunták, hogy bent komolyan beszélgetnek

Majd lassacskán, sugdolódzva szétszéledtek

Amikor kiszállt a kocsiból, a mentő

szirénázva tovább száguldott / egy asszony

lépett a férfihoz, átnyújtotta neki

az aszfalton felejtett aktatáskáját

„Jól van?” – kérdezte / a férfi ránézett és

fáradt, kimerült tekintettel bólintott

„Nagyon megijesztett ám minket, azt hittük

epilepszia, vagy valami hasonló

Elkísérjem?” / a férfi megrázta fejét

és melléhez szorította a táskáját

Az asszony várakozóan figyelte, majd

vidáman, mégsem tolakodóan mondta:

„Velem régebben az történt egy buszon, hogy

hangot hallottam / azt kérdezte: »Merre mész?!«

»Tudom is én…«, válaszoltam jó hangosan

Mindenki összenézett; gyorsan leszálltam

Ezt még senkinek nem mertem elmondani

A vicces az, hogy tényleg cél nélkül mentem

Nem buszozni akartam, csak menekültem

valami elől / talán önmagam elől

És váratlanul, valahonnan rám szóltak

Azóta semmi hang, de valószínűleg

egyszer is elég / nem biztos, hogy az Isten

volt, talán hallucináltam / a lényeg, hogy

figyelmeztettek, mert rossz felé tartottam

Mintha visszakaptam volna önmagamat

Ennyi az egész; csak azért vigyáztam a

táskájára, hogy elmondhassam / az öné

sem hétköznapi eset, mégsem különös

Látja, a bámészkodók máris eltűntek

…Olyan jó, ahogy hallgat / mint a táskája:

szépen becsatolva / finom bőr, már kissé

kopott, meleg barna / egymáshoz tartoznak

Itt alul megvarrták, nem a régi cérna

Látszanak rajta a szokásai, a kéz-

mozdulatai és az egész élete

Ha kinyitná, se lenne más / még ha nem is

ismerem, ahogy fölvettem, azt éreztem

hozzáérek valakihez” / búcsúzóul

odanyúlt, végighúzta kezét a bőrön

A csatnál megállt, felmosolygott / a férfi

engedett a szorításon, megkönnyebbült

„Ritkán jön hang, de mindig jókor” – mondta az

asszony / „persze a megpróbáltatásokat

nem lehet kikerülni / nem a megoldást

segítik / erőt adnak a nehezéhez”

Simon Miklós: Látó

((rekeszzománc; a kép forrása: itt)

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu