EGY TÁSKA APROPÓJÁN (Deli Mihály verse)
EGY TÁSKA APROPÓJÁN
...
Megállt az út közepén, hanyatt vetette
magát / azt hitték megőrült / szokatlan és
ijesztő volt / közben nyögdösött, vicsorgott
...
rúgott és kapálódzott / nem engedte, hogy
félrehúzzák / harapott, némán tátogott
Az autók fékeztek, sokan körbevették
...
Valaki azt mondta, ne nyúljanak hozzá
csak megvadítják, hívjanak mentőt / akkor
elcsendesült / az orvos lekuporodott
(...)
Deli Mihály
EGY TÁSKA APROPÓJÁN
Megállt az út közepén, hanyatt vetette
magát / azt hitték megőrült / szokatlan és
ijesztő volt / közben nyögdösött, vicsorgott
rúgott és kapálódzott / nem engedte, hogy
félrehúzzák / harapott, némán tátogott
Az autók fékeztek, sokan körbevették
Valaki azt mondta, ne nyúljanak hozzá
csak megvadítják, hívjanak mentőt / akkor
elcsendesült / az orvos lekuporodott
mellé és kitapintotta a pulzusát
Halkan, türelmesen kérdezgette, beszélt
hozzá, figyelmesen hallgatta válaszát
Végül bólintott, derűsen kezet nyújtott
fölsegítette az aszfaltról / a férfi
vállat vont, mintha azt mondta volna: ’Ez van…’
A mentőhöz sétáltak, beszálltak, fehér
fény gyúlt / az emberek közelebb húzódtak
belestek, találgatták, mi történhetett
Elunták, hogy bent komolyan beszélgetnek
Majd lassacskán, sugdolódzva szétszéledtek
Amikor kiszállt a kocsiból, a mentő
szirénázva tovább száguldott / egy asszony
lépett a férfihoz, átnyújtotta neki
az aszfalton felejtett aktatáskáját
„Jól van?” – kérdezte / a férfi ránézett és
fáradt, kimerült tekintettel bólintott
„Nagyon megijesztett ám minket, azt hittük
epilepszia, vagy valami hasonló
Elkísérjem?” / a férfi megrázta fejét
és melléhez szorította a táskáját
Az asszony várakozóan figyelte, majd
vidáman, mégsem tolakodóan mondta:
„Velem régebben az történt egy buszon, hogy
hangot hallottam / azt kérdezte: »Merre mész?!«
»Tudom is én…«, válaszoltam jó hangosan
Mindenki összenézett; gyorsan leszálltam
Ezt még senkinek nem mertem elmondani
A vicces az, hogy tényleg cél nélkül mentem
Nem buszozni akartam, csak menekültem
valami elől / talán önmagam elől
És váratlanul, valahonnan rám szóltak
Azóta semmi hang, de valószínűleg
egyszer is elég / nem biztos, hogy az Isten
volt, talán hallucináltam / a lényeg, hogy
figyelmeztettek, mert rossz felé tartottam
Mintha visszakaptam volna önmagamat
Ennyi az egész; csak azért vigyáztam a
táskájára, hogy elmondhassam / az öné
sem hétköznapi eset, mégsem különös
Látja, a bámészkodók máris eltűntek
…Olyan jó, ahogy hallgat / mint a táskája:
szépen becsatolva / finom bőr, már kissé
kopott, meleg barna / egymáshoz tartoznak
Itt alul megvarrták, nem a régi cérna
Látszanak rajta a szokásai, a kéz-
mozdulatai és az egész élete
Ha kinyitná, se lenne más / még ha nem is
ismerem, ahogy fölvettem, azt éreztem
hozzáérek valakihez” / búcsúzóul
odanyúlt, végighúzta kezét a bőrön
A csatnál megállt, felmosolygott / a férfi
engedett a szorításon, megkönnyebbült
„Ritkán jön hang, de mindig jókor” – mondta az
asszony / „persze a megpróbáltatásokat
nem lehet kikerülni / nem a megoldást
segítik / erőt adnak a nehezéhez”
Simon Miklós: Látó
((rekeszzománc; a kép forrása: itt)
