DÉLUTÁN FERNANDÓVAL (Deli Mihály verses elbeszélése)
Mi tesszük tetteinket? Vagy végrehajtunk egy ismeretlen szándékot? Önfejűen rontjuk, javítjuk akaratát? Önhitten korrigáljuk? Erőltetjük szuverenitásunkat? Öntudatos robotok vagyunk? Vagy elszabadult rabok? Felkent teremtők, pórázon? Kis Istenek, kezünkben a póráz másik végével? Bezárkózva életünkbe, tudatlanságunkat félre rúgva, egymáshoz bújunk hamis magányunkban; párhuzamos életet vizionálunk. (...)
Deli Mihály
DÉLUTÁN FERNANDÓVAL
Mi tesszük tetteinket? Vagy végrehajtunk egy ismeretlen szándékot? Önfejűen rontjuk, javítjuk akaratát? Önhitten korrigáljuk? Erőltetjük szuverenitásunkat? Öntudatos robotok vagyunk? Vagy elszabadult rabok? Felkent teremtők, pórázon? Kis Istenek, kezünkben a póráz másik végével? – Bezárkózva életünkbe, tudatlanságunkat félre rúgva, egymáshoz bújunk hamis magányunkban; párhuzamos életet vizionálunk. Ez a (tarthatatlan) kiindulás. – Szabad-e az akarat?! Van-e átjárás a két megközelítés között? Avagy kibontásra, átélésre vár az egység? Alázatunkra? Leleményes
játékosságra?
Találkozásainkkor
Fernando mindig
megerősít, majd
el is bizonytalanít
Elrejtőzik a
kérdés elől, vagy
éppen a kérdések leg-
mélyére hatol
mondván: a program
ha megváltoztatható
ismételhető
Én szkeptikusan
ragaszkodom végzetünk
játékaihoz
Mindenesetre
rágyújtunk és koccintunk
(ismételgetjük
hevültebb lázzal
végezzük) / közte próza
vers, legyintések
visszanyelt könnyek
asztalborítás, ócska
pletykák, némi gúny
szenvedély, jeges
lándzsák a hétköznapok
szívverésébe
rémisztő álmok
forró nők és lágy szelek
Lisszabon felől
Harcainkkal az
oltár elé térdelünk
s büszkén áldozunk
A délután így
lassan eltelt / feltöltött
lelkünk parazsa
nem lobbant: izzott
Teleírtuk a papír
hátát és ölét
A búcsúzásra
alig maradt valami
Nem is tudjuk ki
nyújtotta egymás
felé a kezeinket
Félig részegen
otthagytunk mindent
Kint este lett egészen
Álltunk a sarkon
„Szerintem… – mondta
Fernando – meg kell tennünk
Érte, magunkért!”
„Ezt most te mondod
te pogány?!” – mutattam a
templom tornyára:
baljóslatúan
döfött a komor égbe
Nem ijedtünk meg
Csendben nevettünk
és keresztet vetettünk
„Nagy dolgok ezek –
suttogtuk magunk
elé – hagyjuk is mára”
Indultunk haza
Másnap reggel, a hajnali misén, hamuszürke arccal ült a gyóntatófülke melletti padon. Látszott rajta, alig aludt éjszaka. Gyónni akart, de halogatta. Nehéz dolgok ezek… – bólogattam magamban. Hagytam, gyötrődjön. Én már túl voltam rajta. Éppen erőt gyűjtöttem bűneim támadásai ellen. Inspirált ez a csata. Sejtettem, hogy játék az egész; mégis komolyan vettem. Mást nem is tehettem.
Az angyal végül
leráz / nélkülünk röpül
önmaga körül
Nem segíthetünk rajta
Ő sem segíthet rajtunk
