Mann Lajos búcsúztatója
A személyesen és a művei révén is sokak által szeretett költőt, műfordítót, színdarabírót felesége, Gabnai Katalin szervezésében és rendezésében családtagok, barátok, munkatársak, színészek szereplésével-közreműködésével búcsúztatták el 2020. március 1-én Budapesten, A Grund előadótermében. Mann Lajos műveit sokkal többen ismerik, sokkal többen szeretik, mint gondolnák. Kiváltképp az angol gyerekversek és Hans Sachs farsangi komédiái ragyogó fordításai népszerűek – csak épp a tisztelt Nagyérdemű ritkán tudhatja, hogy kinek köszönhető a színtiszta magyarítás s a rengeteg rímes humor és nyelvi lelemény.
Mann Lajos családunk meghitt barátja volt. Akárhányszor megfordult nálunk, mi gyerekek – mind a heten – kitörő örömmel fogadtuk. Jókat mesélt, jókat játszottunk, kártyáztunk, fociztunk. Ha a szükség úgy hozta, nálunk is aludt. Nem csinált ügyet abból, hogy már csak a padlón akadt hely, s családi emlékezet szerint az őt éjjel megtámadó bolhákat is zokszó nélkül csípte el, mi már csak a lepedő szélén felsorakoztatott bolhatetemekkel találkozhattunk virradatkor. Egy évben születtek édesanyámmal (1931-ben), s mindketten a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára jártak. Édesanyám hamar megvált e választott pályájától, s különféle kényszerű kitérők után (például perecet s nápolyit árulgatott kirándulóknak) nemzetközileg is jegyzett könyvtáros és csillagászattörténész vált belőle. A régi barátságuk azonban véges-végig megmaradt. Bizonyos értelemben édesanyánk halála után is. Mann Lajos ugyanis lefordította Ludwig Ferdinand Stolte Faust című drámai költeményét. Az első részletek megjelentetésekor, 2010 novemberében írta:
„Ezért a közlésért köszönettel tartozom régi, kedves barátomnak, Vargha Domokosné Stolte Magdolnának, aki a szerzőnek és első feleségének dédunokája. Ő adta kezembe dédapja művét, és szolgált hasznos kiegészítésekkel, illetve korrekciókkal az interneten található életrajzi adatokhoz. Ezt a publikációt, sajnos, már nem érhette meg: 2010. augusztus 8-án meghalt. Fordításomat az ő emlékének ajánlom.”
Mann Lajos nemcsak édesanyánktól („Anyjától”), hanem édesapánktól („Apjától”) is méltóképpen elköszönt. Amikor Apja tudomást szerzett halálos betegségéről (áttételes májrákja miatt az orvosok már csak pár hónapot jósoltak neki), körlevelet írt barátai népes táborának, így Lajcsinak is. Mann Lajos a hosszú és tartalmas levélre hosszan és tartalmasan válaszolt, úgy, ahogy ez egy ízig-vérig költőhöz, műfordítóhoz illik. Búcsúztatóján – Gabnai Katalin kérésére – Andris bátyám és Magdus húgom olvasott fel rövid részleteket, s Petyó bátyám énekelte el az alább szóba kerülő szép népdalt. Az Apjának írt levél megjelent a Holmi irodalmi folyóirat 2002. decemberi számában:
Mann Lajos
VARIÁCIÓK EGY RILKE-VERSRE
Barátomnak, Varga Domokosnak
Kedves Dombi! Mikor a múlt év szeptemberében, találkozásainknak egy nyári holtszezonját követően, Magdus felhívott, hogy bent fekszel a klinikán, és jó lenne, ha meglátogatnálak, ijedten kérdeztem tőle, mi történt. Hisz a nyár elején semmi jelét nem láttam még rajtad betegségnek. Étvágytalanná váltál, felelte, emésztési zavaraid támadtak, és a körzeti orvos megállapította, hogy májrákod van. – Biztos ez? – hebegtem. – Sajnos, az. – És mennyire előrehaladott? – Azt mondták, már megfordíthatatlan. A körzeti orvos nemrégiben temette az apját, akit három hónap alatt vitt el ugyanez a kór. (...)
További személyes emlékek felidézése után Mann Lajos rátér Rilke versére.
„Nyolc éve már annak, hogy a Holmi hasábjain (1994/6.) Kurdi Imre Kilenc verssorról címmel tanulmányt tett közzé egy híres, háromsoros Rilke-versről és annak kétféle magyar műfordításáról. A két műfordító: Csorba Győző és Nemes Nagy Ágnes.”
Ezek után Lajcsi hosszú-hosszú oldalakon keresztül ízlelgeti-elemzi a két fordítást, s próbálkozik helyettük egy még hitelesebbel, még jobbal. A végén ide lyukad ki (s innentől kezdve már testvéreim is bekapcsolódnak):
„Saját halálunk add meg, Istenem, az életünkön termett meghalást, hol szerelem van, ész és küzdelem.
Ez talán a legjobb megoldás, de hadd végezzem próbálkozásaimat egy, a magam rímszavára készült, nem tárgyas igéjű s kissé talán túl is magyarázott, számomra azonban mégis kedves, harmadik változattal:
Óh, adj, Uram, nekünk saját halált! Oly meghalást, amellyel életünk szerelmet, észt és kínt gyümölcsre vált.
Maradjunk egyelőre ennyiben…
Kedves Dombi! Előtted nem kell mentegetődznöm, mért kötöttem egybe átváltozásod élményét rímjátékaim közzétételével. Ha valaki, hát te tudtad, mily nagy öröm s leküzdhetetlen késztetés az efféle játék. Akár rímes, akár rímtelen. Hadd mondjam még el rólad, hogy az utolsó lap, ami kezed alól kikerült, reszketeg betűkkel és összevissza javítgatva, de értelmesen, a Kalevala egyik részlete volt; az, amelyik arról számol be, mi minden megpróbáltatáson kell a fiatal nőnek általmennie, amikor új asszonyként bekerül a férje családjába. Kalevalá-nk már több is van, s barátaidon kívül, sajnos, csak téged töltött el a szilárd meggyőződés, hogy szükség lenne a magadéra is, amelyben nem a rímelésen, hanem a sorokat és szavakat egybekötő gondolatritmuson a hangsúly. Ha sikerült egy kis szabad időt lopnod a munkádtól, pihenésként ezzel játszadoztál. Hét gyereked mellett azonban ritkán engedhetted meg magadnak, hogy olyasmivel töltsd az idődet, amire nincs megrendelés. Mindössze két éneket sikerült folyóiratban s most könyvbe kötve is megjelentetned. A többihez felhalmozott tudást elvitted magaddal, ki tudja, hová… Sokféle hit éltet bennünket, és sokféle remény. Hallgasd meg, hogy mit mond Rilke egyik levelében: „A halál tőlünk elfordult, általunk meg nem világított oldala” az életnek, „s meg kell kísérelnünk elérni létünknek azt a legmagasabb rendű tudatát, amely mindkét elhatárolatlan birodalomban otthonos. […] Az élet igazi alakja átnyúlik mindkét területen, a vérkeringés legnagyobb köre mindkettőn átlüktet. […] Mi, itteniek és maiak egy pillanatra sem nyugszunk meg az Idő világában, nem is kötődünk hozzá; folyton-folyvást túllépjük, vissza a régebbiekhez, eredetünkhöz s előre azokhoz, akik látszólag utánunk jönnek. Abban a legnagyobb, »nyílt« világban minden van, nem mondhatjuk, hogy »egyidejűleg«, mert hisz épp az idő kiesése, megszűnése a feltétele annak, hogy mindenek vannak. A mulandóság mindenütt mélységes létbe ömlik.”
Hogy ne jutna erről eszembe az egyik szép cseremisz dal, amelyet tőled tanultam, és most is a te szépen hajladozó bariton hangodon hallok:
»Folyik a-a ví-íz, á-áll a pa-art, folyik a-a ví-íz, áll a part. Elmegyü-ünk innét, marad még má-ás, elmegyü-ünk innét, majd jön más.«”
A Mann Lajos-búcsúztatónak – sok egyéb mellett – üde színfoltja volt az általa fordított angol gyerekversek előadása, már csak azért is, mert ebből családtagjai, unokái is kivették a maguk részét.
Mann Lajos családja a búcsúztatón
Csak néhány e versek közül ízelítőül:
Égkék levendula, fűzöld csalamádé,
Ha én király vagyok, te akkor királyné:
Keljen föl a cseléd első kakasszóra,
Ne kérdezze senki, kinek mi a dolga,
Ez füvet kaszáljon, amaz rozsot vágjon,
Mi meg heverésszünk a jó puha ágyon!
Mért nyomja Cicus az ágyat?
Beteg, szólt a kishal,
Talán bele is hal.
Ezért nyomja most az ágyat.
De hát, mi a betegsége?
Kínzó gyomorgörcsök,
Felelte a hörcsög.
Bizony, ez a betegsége.
Ki készít neki zabkását?
Majd én, felelt a ló,
Az épp nekem való.
Én adok neki zabkását.
Melyikőtök lesz a doktor?
Én, felelte a moly,
Az ügy igen komoly.
Magam leszek majd a doktor.
Ki hiszi, hogy fel is gyógyul?
Én, mondta az egér,
Még sok évet megér.
Én hiszem, hogy fel is gyógyul.
És, ha Cicus talpra áll,
Lesz majd teli tál, pohár,
Jöhet madár, vadszamár, Három napig áll a bál!
Cicus fel is gyógyult,
Még sok évet megért,
S, úri kényelemben,
Holta napjáig élt.
Ült egérke a fonóban, fonalat fonogatóban,
jött a cicus, és jó estét kívánt, tisztességtudóan.
"Min szorgoskodsz, drága lelkem? Mi lesz abból, angyalom?"
"Új zekécske, férjecskémre. Ráfér szegényre nagyon!"
"Akkor máris megyek, lelkem!
Tekerem a fonalad!"
"Hogyisne, Cicáné asszony, hogy a fejem leharapd!"
Ha ott volnék,
Hol szeretnék,
Nem itt volnék,
Ahol vagyok.
De itt lennem
Kénytelenség,
Ezért nem lehetek
Amott.
Gereblyenyél, kapanyél,
legényember vigan él!
Kékfejű szeg, jancsiszeg,
házasember mind sziszeg.
Zsuzsi, légy a feleségem,
gondolkoztam rólad:
Van nekem egy kismalacom,
neked meg egy ólad.
Van egy fejőstehénkém is,
neked príma sajtod:
Zsuzsi, légy a feleségem,
ha te is óhajtod.
Jaj nekem! Jaj nekem!
Le se pottyant még a fáról,
meg sem ért még az a makk,
amelyikből az a fa nő,
melyből az a bölcső készül,
melyben az a kisfiú ring,
kiből az a férfi válik,
aki engem helyre rak!
S végezetül itt egy részlet a búcsúztató utolsó darabjából, a Hans Sachs-féle komédiákból. Amilyen régen íródtak, annyira maiak, s nem lehet kétséges, hogy míg lesz magyar világ, addig ezek a magyarra fordított komédiák élni fognak, s éltetni fogják – egyéb gyöngyszemeivel együtt – Mann Lajos ránk hagyományozott szellemi talentumát.
Hans Sachs:
Az ellopott kakas
fordította: Mann Lajos
Szereplők:
BALGA JÁNOS, paraszt
SZARKA PISTA, paraszt
MARCSA, parasztasszony
DUCI, parasztasszony
***
BALGA JÁNOS
(belép)
Jó estét, fínom, szép urak!
Idáig űz az indulat:
a Szarka Pistát kajtatom,
mer’ elveszett a kakasom.
A szomszédnak oly háza van,
hogy mi elvész a faluban,
az abba’ biztos megkerül.
Azért is érzem legbelül,
hogy tudhat ő a kakasomrul.
Ahun jön, e! Épp erre fordul,
és úgy látom, hogy vérveres.
SZARKA PISTA
(bejön)
Nézd! Nem a Balga János ez?
Jó napot, szomszéd! Mit lesel
úgy, mintha jég vert vóna el,
vagy szőlőd érte vóna fagy?
BALGA JÁNOS
Látom, hogy jókedvedbe’ vagy.
Pista! A kakas elveszett.
A nagy fekete. – Ismered.
Nem vót már tegnap este se.
Akárhol nézzük, hűlt helye.
Nem sejlik néked valami?
SZARKA PISTA
Mit akarsz ezzel mondani?
Oly igaz, ahogy itt vagyok,
hogy nem láttam a kakasod!
Vagy tán elloptam, azt hiszed?
BALGA JÁNOS
Nem. Én csak azt mondom neked,
amit nekem az asszony éjjel:
hogy ő tulajdon két szemével
látta, hogy átszáll a madár,
de azt már nem, hogy visszaszáll.
Adjátok hát most vissza szépen!
SZARKA PISTA
A tisztességem drága nékem!
Tűlem bearanyozhatod,
akkor se’ köll a kakasod;
már ha az én házamba’ van.
De mér’ beszélsz ily hangosan?
Ha két szomszéd itt összekap,
tudod, miket nem mondanak!
No, várj! Majd megkérdem az asszonyt.
Ha netán valami olyat mond,
amirül én itt nem tudok,
két nap nyögi, mit kapni fog!
Itt várj, míg nem szóltam vele!
(Elsiet)
BALGA JÁNOS
Menj csak! Hiszi a jó fene,
hogy neked semmi részed ebbe’!
Nem mentegetnéd ily sietve.
MARCSA
(jön)
No, János, mit mondtam neked?
A jósnő mindent kivetett:
a kakasunkat megzabálták!
Szomszéd vót, így mondják a kártyák.
Szakálla színe elmosódó,
de a lelke, akár a holló.
A trágyán, lent, a kert alatt,
látni lehet a tollakat.
Hogy ki a tolvaj, ugye, tiszta? –
A szomszédunk, a Szarka Pista!
Előveszed-e végre őt?
BALGA JÁNOS
Most kérdeztem meg, épp előbb.
Azt mondja, hogy ő nem csinálta,
és esküdözik fűre-fára,
hogy nem is látta a kakast.
MARCSA
És te az ő szavára adsz?
A csillagot leesküszi,
mi egy kis eskü őneki!
Sose hidd el te, amit az mond!
BALGA JÁNOS
Azt mondta, megkérdi az asszonyt,
jön vissza mindjárt, várjam itt.
MARCSA
Jól megfelelt, a mindenit!
Megkérdezi az asszonyát! –
Hisz az még nála is kutyább!
Jaj, akinek csak az marad,
amit a tolvaj visszaad!
Sose keresd te a kakast,
meglelte már a kártya azt:
megették! Kár beszélni róla.
Gyere, nézzük meg, hol a tolla!
Tegyünk csak bűnjelekre szert,
biztos, hogy elvesztik a pert:
fizetnek, mint a jó köles!
BALGA JÁNOS
Várj egy kicsit még, ne siess!
Neked a pör a mindened,
de én, a fene egye meg,
bíróhoz rögtön nem futok!
MARCSA
Nem futsz? Te lomha, rest tulok!
Ó, hogy a ménkű csapna meg,
mi lenne nélkülem veled!
Patkányod lenne, nem juhod.
Nem futsz? No, majd én elfutok,
beperlem azt a csürhe népet!
BALGA JÁNOS
Állj meg, mert szétverem a képed!
Maradj! Nem hallod? Itt maradj!
Nézd a szipirtyót! Elszaladt!
(Az asszony elrohan, a paraszt utána veti magát)
SZARKA PISTA
(jön)
Ej, ez a lelketlen világ,
hogy ez jót ingyen ma sem ád!
Ha a szegény megéhezik,
s – így vagy úgy – enne egy kicsit,
csak a magáét eheti,
mert amit másképp ád neki
Isten, azt menten visszavárják,
mint a szomszéd a kakaskáját,
aki az én csűrömbe szállt;
tyúkjaim végett legkivált,
de a magbul is jót evett,
mit, ugye, ingyen nem lehet:
fazékba jutott büntetésül,
onnét meg még jobb helyre végül.
Lenne csak még egy ily kakaskám,
azt is megenném, s letagadnám!
Mondjon a szomszéd, mit akar,
az már itt többet nem kapar!
Itt utoljára kukorított.
Jé, jön az asszony! Mit sipít ott?
DUCI
(berohan)
Jaj, drága Pistám, nagy a baj:
jön a poroszló, s megvasal!
Panaszt emeltek ellenünk!
Mondd meg nekem, most mit tegyünk?
Marcsa a kakasér’ perel.
Mért is nem hagytuk, szálljon el,
mikor kezünk közt ordibált!
SZARKA PISTA
Nem magad vágtad el nyakát?
A torkosságodat okold!
DUCI
És aki elkapta, ki vót?
Mikor szállt vóna elfele,
söprűvel ki ütötte le?
S most az egészet rám kened?
SZARKA PISTA
Csönd! Neked hallgass a neved!
Nem fognak Balgáék ki rajtunk!
Annál azért előbbre tartunk.
Esküvel vallom: a kakast
nem láttam, s te is valljad azt!
S a gall kakasra gondolunk:
az ördöggel ki így tolunk;
és a bíró is félreérti.
DUCI
No jó, csak aztán te se térj ki!
Hogyha mindkettőnk jól tagad,
a becsületünk megmarad,
de ha a dógon rajtavesztünk,
a vártoronytul nem menekszünk,
s levágják mind a két fülünk.
SZARKA PISTA
Bizonyítsák be nélkülünk!
Csak észnél légy majd, ahogy én!
(...)
A teljes színdarab itt olvasható