Scruton örök érvényű igazságai. A felszabadításmániának nincs határa; az újbaloldal az elnyomás új á
A közelmúltban elhunyt Roger Scruton korunk egyik kiemelkedő konzervatív gondolkodója. Emléke előtt e helyütt magyar nyelven legutóbb megjelent kötetének (Futóbolondok, csalók, agitátorok. Az újbaloldal gondolkodói) elemző bemutatásával tisztelgünk.
E könyvében Scruton arra tett kísérletet, hogy múlt századi és kortárs újbaloldali gondolkodókról adjon átfogó képet. A kötet címadó megnevezései – futóbolondok, csalók, agitátorok – egyrészt a velük szemben megnyilvánuló kritikai állásfoglalásról tanúskodnak, másrészt arról is, hogy művét ama kultúrharc szerves részévé teszi, amely jelenleg világméretekben folyik az újbaloldali és balliberális, valamint a konzervatív felfogás között. S ha azt látjuk, hogy e küzdelemben az újbaloldal túlsúlyban van, akkor Scruton könyve az egyensúlyt legalább részlegesen helyreállítani akaró ellencsapásnak is tekinthető.
Az újbaloldal Scruton ábrázolásában úgy jelenik meg, mint izgága ágálók sereglete, amelynek tagjai arra kötelezték el magukat, hogy – ha törik, ha szakad – egy elképzelt szép világ nevében megváltják a bűnös világot, akár igényt tart az utóbbi erre, akár nem.
Ebbéli hitükben két tényezőre támaszkodnak: az egyik a társadalom általános felszabadításának gondolata; csakhogy ez már nem elsősorban a politikai elnyomás uralma alóli felszabadítást jelenti, mint a régi baloldal esetében, hanem bármiféle kényszer elutasítását, érkezzen az a család, az iskola, az állam vagy bármely más intézmény felől. E felszabadításmániának pedig nincs határa; az újbaloldal állandóan az elnyomás új áldozatait tematizálja. Napjainkban már nem a proletariátus felszabadítását tartja napirenden, hanem a melegekét, nőkét, színesekét, transzneműekét stb.
A másik pedig a társadalmi igazságosság gondolata, amely mögött többnyire valamilyen jól-rosszul leplezett egyenlőségeszme áll. Azonban ez az egyenlőségmánia napjainkban szintén nem a magántulajdon megszüntetését és a vagyoni egyenlőség megvalósítását célozza, mint a régi baloldal esetében, hanem minden előjog, hierarchia, intézmény megszüntetését, amely útjában áll a teljes körű egyenlőség bevezetésének. Ha pedig e két hangzatos frázis mélyére pillantunk, új megfogalmazásban láthatjuk viszont a francia forradalom jelszavait.
Bár az elemzés során Scruton egyenként tárgyalja az idetartozó szerzőket, lehetetlen nem észrevenni azon szálakat, amelyek valamennyiük munkásságán végighúzódnak. Említsünk meg néhányat ezek közül!
Az első és talán legfontosabb ilyen elem az utópia nyomasztó jelenléte műveikben, és ez egy sajátos kettősség formájában jelenik meg. Ennek egyik oldalát a fennálló viszonyok szenvedélyes – és valljuk be, olykor mélyenszántó és találó – kritikája jelenti.
A baloldali gondolkodás egyik erősségét mindig is e kritikai oldal képezte, történjék ez akár a filozófia, akár a közgazdaságtan, akár pedig a kultúrkritika szempontjából. Mindez éles ellentétben áll viszont azokkal a semmitmondó, ködös kijelentésekkel, amelyeket a régi helyébe állítandó új világról tesznek.
Valóban bámulatra méltó, hogy a kommunizmus mibenlétéről már az elmélet megalapítójánál, Karl Marxnál is mindössze két megállapítás található: az egyik a „mindenkinek szükségletei szerint” hangzatos frázisa, a másik pedig tudósítás arról, hogy ebben az új világban az ember reggel vadászhat, délután halászhat, este pedig irodalomkritikával foglalkozhat.
E sületlenségekkel kapcsolatban jegyzi meg Scruton: „Olyan állapot ez, amelyben megtaláljuk a törvényes rend minden jótéteményét, jóllehet nincs törvény; amelyben a társadalmi együttműködés minden produktuma élvezhető, pedig senkinek sincs tulajdona, sem joga hozzá.”
(...)
