Ez most más
Ezekben a percekben a fejlettnek mondott európai civilizáció rendül meg alapjaiban valamitől, ami pici és láthatatlan. Földrengés, balesetek, 2001. szeptember 11-e, terrortámadások. Más helyzetek voltak. Akkor össze lehetett kapaszkodni, megfogni a másik kezét. De ez a vírus alattomosabb mindennél, mert elválaszt. Nem érinthetem meg, akit szeretek. Nincs puszi, nincs ölelés, nincs kézfogás. Ha a boltban rám mosolyogna a pénztáros, a szájmaszkja azt is elrejti. Szájmaszk. Milyen fura szó!
Közhely, de valóság, hogy évek óta folyik az elidegenedésünk. Észrevétlen történik. Nem tűnt fel nekem sem, hogy már egyre kevesebb szomszédomat ismerem. Nem köszön az utcánkban a szembejövő. Már eszembe sem jut, hogy a férfi átadhatná a helyét a buszon, de ha mégis megtörténik… Nem, nem történt meg 30 éve.
Miért kaptuk a nyakunkba a koronavírust? Miért pont ezt a nem láthatót, ami itt és most borítja fel az életünket, két lábbal tiporja a gazdaságot, az idegeinket, sodor nehéz helyzetbe családokat, elszakít a szeretteinktől. Beszünteti a színházakat, koncerteket, sportrendezvényeket. Nem kímél senkit és semmit.
(...)
Egy Japánban élő protestáns lelkipásztor mondta, hogyha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön előre hálát ad, mert hisz abban, hogyha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. Kívánom, hogy legyen így a mi életünkben is.
Pandémia, COVID-19, koronavírus. Megtanulunk új neveket, és vele együtt a leckét: nem mi vagyunk az élet ura.
