HÚSVÉT ÉS KARÁCSONY KÖZÖTT – A SZABAD ÉG ALATT (Deli Mihály Odú-sorozatából)

Miért olyan nagyok a templomok? Miért olyan kicsik az emberek? Miért nincs kis templom az emberben? Elfér-e a templom az emberben? Mekkora az ember templom nélkül? Mekkora a templom ember nélkül? Mekkora az ember az ég alatt? Mi van az emberben templom nélkül? Mi van az ember nyakában, póráz? Hitünk elcsámborog, félelmünk éhsége visszacsal. Színes karácsonyfadíszeink szétpukkadnak, a szalmababák elporladnak, pereceink-cukorkáink kővé válnak, játékainkat megeszi a rozsda, műanyag életünk leolvad csontjainkról. Ünnepeink megráznak, otthagynak; hétköznapjaink kalandos tájai lelkünkből testreszabott kalyibát ácsolnak. Ki-belépünk ajtaján, lopódzunk ablakán, surranunk kulcslyukán. Vackolunk, rendezkedünk, mulatunk; hátunkra vesszük, s életünk piacán elárverezzük. Megváltásunkért kisebb-nagyobb köröket teszünk, lankadunk/fel-kelünk. A tabernákulum ajtaján belesünk: futásra készen megrettenünk, s megdermedünk.