VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

M. TANÁR ÚR HALÁLÁRA (Deli Mihály Odú-sorozatából)

A Horváth-kert szélén, az Alagút utcai buszmegállóban álltunk, amikor egy hetven év körüli ballonkabátos bácsi sétált a padhoz és leereszkedett. Senki nem figyelt rá, éppen jött a 78-as, az emberek sietve föl-leszálltak, a megálló szinte elnéptelenedett. Csak néhányan vártuk az 5-öst, újságot olvastunk, bámészkodtunk, élveztük a melengető tavaszi napot. Fél szemmel mindannyian a túloldali ház második emeleti ablakát néztük, ahol egy asszony, egyik lábával az ablakpárkányon, másikkal egy labilis széken egyensúlyozott, és a meleg víztől gőzölgő szivacsával az ablakot mosta. Közben a bácsi, leszegett fejjel lassan hátradőlt. Ódivatú kalapja eltakarta a szemét, de fejtartásából kitűnt, maga elé mered. Ballonja kigombolva, alatta öltöny, nyakkendő, benne tű, fakó kővel. Nőknek való, nagy-fülű, lapos bőr bevásárlótáskáját maga mellé fektette. Kezét lassan becsúsztatta a pad rácsai közé és erősen megkapaszkodott. Kalapja alól verejtékcsepp kúszott végig az arcán. Szusszant egy nagyot, ettől furcsán az egész teste megremegett, és a feje tehetetlenül előrebiccent. Vártam, hogy hirtelen felszegi, mint aki csak véletlenül elaludt, de nem mozdult. Lekuporodtam, belenéztem az arcába. Szeme csukva, az arcredők lecsúszva, a bőre hófehér. Megfogtam a csuklóját, a pulzus megszűnt.

– Rosszul van? – kérdezte valaki.

– Azt hiszem meghalt – mondtam.

– Jézusom!

Egy nagy üvegbúra zuhant ránk, furcsa csönd lett, a város minden zaja visszhangosan és szinte preparálva pendült. Álltunk körülötte tehetetlenül. Egy férfi átkiabált a redőnyt sikáló asszonynak, hogy hívjon mentőt; a rohamkocsi a közelünkben járhatott, mert percek alatt megérkezett. De hiába.

Némán ácsorogtunk a pad körül, pillanatok alatt összeverődött a tömeg. A gyűrűben az orvos gépiesen tette a dolgát. Kivette a bácsi belső zsebéből az iratait, könyvelt, telefonált. A mentő félreállt, már a hullaszállítót vártuk. Egyre többen gyűltek a megállóba. Odaszegezett pillantásokkal, torokban dobogó szívvel sugdostak, de egy láthatatlan körön belülre senki sem merészkedett. Amikor az 5-ös busz befutott, és kicsapódtak az ajtók, a bácsi körül kialakult bűvös kör megnyílt, mintha csak a leszállókat akarták volna rádöbbenteni, hogy minden lépésünknek súlya van, aki földet ér, nem menekülhet, élet-halál fia. S a leszállók, mintegy szakadék szélén imbolyogva, meg is torpantak a lépcsőn, félve oldalaztak el a busz mellett, és bizonytalanul toporogva, sűrűn hátrafordulva szétszéledtek.

Egyszer csak odalépett a padhoz egy idősebb asszony, és magától értetődő módon leült a halott mellé. Elrendezte a ruháját, és kezét a bácsi kezére kulcsolva, finoman hozzá dőlt. Tekintetét az előre csukló arcra emelte, s bár egy szót sem szólt, tudtuk mindannyian, hogy imádkozik. Vagy csak beszél hozzá. Ekkor a mentős sofőr odajött egy fekete nejlon lepellel, elnézést kért az asszonytól, és óvatosan megpróbálta beburkolni a testet. Az asszony is segített, de mivel a bácsi olyan erősen markolta a padot, hogy nem tudták teljesen eltakarni, csak begyűrögették a háta mögött.

– Meg kell várnunk a hullaszállítót – mondta a sofőr és visszament a kocsihoz. Látszódott, hogy a nejlon alatt a kalap félrecsúszott. Az asszony újra közelebb húzódott az öreghez, újra megfogta a kezét, kicsit meglapogatta, elrendezte a nejlont, és lehajtott fejjel ült mellette. Különös és abszurd volt, ahogy fogta a feketeség alól kilógó kezet. Odaléptem, leguggoltam.

– Ismerte?

Nagy, csöndes szemekkel nézett rám. – Nem, de olyan szörnyű, ahogy itt ül. Még meleg a keze. Nincs árvább egy halottnál. Amíg él valaki, bárki kezet fog vele, hozzáér, megsimogatja, abban a pillanatban, hogy meghal, viszolyogni kezdünk az érintésétől. – Megfogtam én is a bácsi kezét. Az asszony halványan rám mosolygott. Mindkét kéz melegét éreztem a tenyeremben. – Ha van lélek, még itt van a közelben – mondta szelíden az asszony. – Biztos van. Különben mit érne az egész?

Biccentettem.

Néztem a bácsi gondosan tisztított cipőjét, a varrásokba száradt sötétbarna cipőpasztát, a nadrág hajtókájában megakadt fűszálat, a hanyagul, erőtlenül széttárult térdeit, a lazán megkötött cipőfűzőt, a nadrág fáradt anyagát. Nekünk annyit ér az egész, amennyi ő volt; és fordítva. De neki, mostantól mit ér? Hol az a fonál, az a végtelenbe nyúló köldökzsinór, ami összeköt bennünket?

A hullaszállító egy mozdulattal lefejtette ujjait a padról. Gyakorlott fogásokkal a pléhkoporsóba csúsztatták, és rákattintották a fedőt. A mentőorvos és a fekete ruhás sofőr gyűrött irattömböket töltögetett-cserélt, és máris indultak. A megállóba új utasok gyülekeztek, a szemközti ház ablakában tovább mosta az asszony az üveget, még egy csöpp vér sem maradt a helyszínen. A napfény éltető sugarai lassan felszárították riadt ijedelmünket. Álltunk az ismeretlen asszonnyal és fogtuk egymás kezét. Aztán zavart sóhajjal elengedett, megtörölte a szemét, és bólogatva hátralépett:

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Mélabúsan egymásra mosolyogtunk.

(Ó, nem, nem így…! Ágyban halt meg. Hónapokig tartott a haláltusája. Mindannyian tudtuk, hogy menthetetlen, a rák kíméletlenül és megállíthatatlanul marta szét a testét. Életben tartották, a szenvtelen protokoll szerint mindent kipróbáltak rajta, pedig tudták, hogy hiába. Az utolsó héten már kómában, csak a műszerekkel és a kémiai vegyületekkel viaskodott. Családtagjai kegyesen gyötrődtek körülötte. Mi, a tanítványai, megrendülten róttuk le végtelen hálánkat, de egyikünknek sem volt mersze, hogy tőrt mártson szenvedő szívébe. A főorvos hivatásának és szaktudásának öntelt büszkeségével, és lelkében az önsajnálat fegyelmezett fájdalmával zárta le a szemét. Latinból ötös, az eskü teljesítve; summa cum laude. Meggyötört testén taposva erkölcsünk a magosban, méltóságunk megkeményedve. A könny már szinte méltatlan. Szégyenünk elsompolyog. Az Isten, mint mindig, szótalan.)

Mednyánszky László rajza halott apjáról

(A kép forrása:itt)

MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu